Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-03 / 6. szám
0*9 Kényszerképzet kezdett gyötörni, rémképek rohantak meg a minap, amikor a képernyőről hallottam Karinthy Ferenc aggályait, miszerint életünkből lassacskán kiapad a humor, megszűnik humorérzékünk. Elkedvetlenedtem . . . Mi lesz velem és a társadalommal, ha megszűnnek a kipellengérezésre megérett hibák. . . Tökéletes világba kerülünk. Az ifjak tisztelni kezdik az öregeket, a vének megértik a fiatalokat... A hentesüzletekben nem mérnek többé mócsingol pecsenyehús címén . . . Gyönyörű lesz minden, nem fenyeget csillagháború, az államférfiak megértik egymást, tökéletes lesz minden, szinte unalmasan tökéletes. A humoristák agya be fog dugulni... Szivük meg fog szakadni... Már az elképzeléstől is fájni kezdett a fejem, mivelhogy’ szórakoztató elmélkedést ígértem a szerkesztőségnek... Az eltávolít ondó Jérdeségek kipellengérezését. .. De mivel nemcsak humort szerető, de lelkiismeretes munkatárs is vagyok, rögtön közölni kívántam a főszerkesztővel. hogy téma simon, vagyis hogy nincs, nem jövök, írást tőlem ne várjanak . .. Felemeltem a telefonkagylót, amely foglalt jelzést adott, de ötszöri próbálkozás után azért kérdezetlenül megtudtam, hogy Mancika este nem mehet fel Sándorhoz, „mert váratlanul hazaérkezett kiküldetéséről az ura”. Ez nagyon boszszantott engem is, letettem a kagylót, majd a kísérletet megismételtem, és így■ alkalmam volt-(négyszeri foglalt jelzés után) megtudni, hogy Mariska fiút szült, a gyerek három és fél kiló, császármetszéssel jött a világra. Megtudtam.. hogy a Manderlához gyönyörű füstölt hús érkezett.. . Banán és mandarin is került a karácsonyi piacra .. . Az utcára ne merészkedjen ki az ember, mert a járdákról nem seprűk a havat.. . Mondanom, ugye, nem kell. hogy mindezen hírekhez illetéktelenül jutottam hozzá. Még sok mindent megtudhattam volna a világ folyásáról, ha nem lett volna annak idején matekból jelesem, és így komputer nélkül is sikerült kiszámítanom, hogy egy meg nem írott cikkén nem kapok annyi honoráriumot, amennyibe jóindulatéi kísérletemért, hogy Alexander Graham Bell nagyszerű találmányán közlöm az írás elmaradását... No és közben maga a közlés is elvesztette aktualitását, ugyanis agyamban éledni kezdett a megtermékenyítő sejt. az a bizonyos humoros. Hálásan simogattam végig tekintetemmel az indiszkrét szerkezetet. gépemhez ültem és kopogni kezdtem .........Vannak még apróbb hibák ...”......................................, (nős) bennünket Stephannal, egy tizennyolc éves fiatalemberrel, aki a környéket úgy ismeri, mint a tenyerét, s szívesen elkalauzol bennünket a hegyi falvakba. Az ajánlatot örömmel elfogadtuk. A frissen érettségizett fekete ifjú — aki ki tudja, hogy jutott a latinosán csengő nevéhez: Stephanus Silvinus — sok mindent elmondott a törzsi életről, hagyományokról, s a varázslókról, akiket néhanapján meg kell ajándékozni ezzel-azzal, hogy közbejárjanak az élet és halál urainál. Ezek szent fákban, barlangokban, sziklákban lakoznak, s még itt vannak a dzsu-dzsu-k, a szellemek, jók is rosszak is, nekik is meg kell adni a tiszteletet. Szerintük azokkal ott „fönt" ajánlatos jóban lenni... (folytatjuk) A szerző felvételei Az utcákat megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb bolt szegélyezi gyobb városokban a kereszténység és az iszlám van elterjedve, de az utóbbi időkben veszélyesen növekedik a legkülönfélébb szekták száma is. Nagy részük társadalomellenes beállítottságú, erőszakosan térítenek, nem riadnak vissza az emberrablástól sem. Az afrikai államok kormányai erélyes intézkedéseket hoztak megfékezésükre. Persze, a hegyilakók és egyes délvidéki törzsek még ma is ragaszkodnak elődeik isteneihez. Maiduguriból tehát nekivágtunk a hegyeknek, keletnek véve az irányt. Barnán, egy mintegy ötezer lakosú kisvároson keresztül eljutottunk Pulku és Ngose falu érintésével a harmadik faluba, Gavába. Ngose amolyan központ, van benne pár bolt, van alap- és középiskolája és van temploma. Nos, éppen a templomból, amely négyszögletes, bádogtetős építmény, gyönyörű éneklés szűrődött ki. s a kórust titokzatos ritmikus zene kisérte. Kisvártatva megismerkedtünk a világ tán egyik legkülönösebb hangszerével, amelyet angolul „singing pot"-nak neveznek, ami annyi, mint „éneklő fazék". Ez egy kerámia edény két nyílással. A nyílásokat felváltva kell a combhoz és a tenyérhez szorítani, s eközben keletkezik a bővülő hang. Több ilyen edény néhány kis dob és csörgő kíséretében adja a fülbemászó dallamot, amely szép hangú néger nö énekét kisérte. Valóságos, szépséges és hamisíthatatlan népi muzsikát hallhattunk ... A nők később megmagyarázták s bemutatták, hogyan kell az „éneklő fazekat" használni. Néhányunknak sikerült megszólitatni, lehet, hogy egypár év múlva egész ügyes kezdők lennénk... A helyi középiskola tanárnője — német nö s már három éve dolgozik itt — összeismertetett A viskókat hullámlemezekböl, gyékényből, anyagból építik
