Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-08 / 50. szám
CSALÁDI KOR ,.Kedves újságíróitól Olyan sokai cikkeznek manapság arról, hogy főként a szülök az okai annak, ha gyerekük elcsavarog. inni kezd és végül züllött ember válik belőle! Tudnék én is sorolni erre akár ezer példát. De a mi esetünk nem ilyen! Mi megfogadtuk, tisztességben. szeretetben fogjuk fölnevelni gyerekeinket. azon leszünk, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, legyenek rendes emberek. Nekem is, a feleségemnek is megvolt a magunk pokoljárása, mindkettőnk családjában a legnagyobb baj az alkohol volt. Két gyerekünk van. Tisztességesen dolgoztunk egész életünkben, igaz, annyit nem kerestünk, hogy túlzottan elkényeztessük őket, de szeretetben nőttek föl. Nekem ezentúl senki ne mondja, hogy mindennek a szülő, az otthoni környezet az oka! A fiunkkal eleinte nem volt semmi baj. Szelíd magaviseletű, jó fiú volt. Aztán egyszer csak elkezdett csavarogni. Iskolába nem járt. elszökött hazulról. egyszer elvitte az összes pénzt otthonról. Újabban már a részeg vigyort is látom az arcán. Az a mániája, hogy „szabad akar lenni”! Ki hát ennek az oka?” — írja egy elkeseredett apa. Dióhéjban egy sors, s utána a kérdés: hol követtünk el hibát? Régóta ismeretes a pszichológiában, hogy a kora gyermekkorban elszenvedett környezeti hatásoknak milyen döntö szerepük van a különféle személyiségzavarok kialakulásában. Ha az alkoholista, hisztériás, idegbeteg szülők gyerekei ugyanazt a sorsot viszik tovább, azon ma már senki sem csodálkozik. Azonban az hogyan lehetséges, hogy ugyanazon családi közösségben, személyiségüket és karakterüket tekintve egymástól jelentős mértékben különböző személyiségek nőnek föl? Pedig az eltérő karakterek kialakulásának, ha tisztában vagyunk a személyi különbözőség okaival — meglehetősen egyszerű magyarázata van. A személyiséget alakitó társas kapcsolatok szempontjából ugyanis — a családi környezet megközelítő állandósága ellenére — elképzelhetetlen bármiféle azonosság. Az azonos apától, anyától származó utódok világrajöttének körülményei, kezdve a terhesség alatti biológiai történésektől a szülés utáni időszakig — már csak időbeli eltérésük miatt is, minden látszat ellenére jelentősen különböznek. A társas miliő szempontjából már például az sem közömbös, hogy elsőszülöttként jön világra valaki, vagy már testvérek fogadják őt. Az sem mindegy, hogy a testvérek milyen neműek, hogy az újszülött neme a szülők számára mit jelent. Elégedettségükre szolgál-e, vagy csalódást okoz nekik? De a családlétszám bővülésével, korábbi tapasztalataik nyomán, megváltozik a szülök viszonyulása is. Nemcsak az idő, az új helyzet, az új tapasztalatok is változtatnak viszonyaikon. Ezek és más körülmények miatt a formális szempontból azonos családi környezet valójában eltérő környezethatást közvetít, amit az első hónapok majd évek múltával párhuzamosan tovább változtatnak a családdal együtt élő vagy gyakran oda látogató nagyszülők, ismerősök, és a családon kívüli közösség, az óvoda, az iskola stb. Látszólag minden azonos, mégis minden különbözik. Aztán említhetjük azokat a tényezőket, amelyeket a szakemberek pszichoszociá/is ártalmak címszó alatt emlegetnek. A korai ártalmak közül az anya—gyermek kapcsolat szempontjából a legdöntőbb a pozitív érzelmi kapcsolat hiánya, vagy ennek a kapcsolatnak az elromlása. Az utóbbi fordulhat elő könnyebben egy látszólag normális életet élő családban, hiszen nemcsak az újszülött van kiszolgáltatva anyjának, hanem éppen az effajta kiszolgáltatottság miatt — az anya is komoly függőségi viszonyba kerül csecsemőjével. Az újszülött gondozásával, ápolásával kapcsolatos teendők, megfelelő tapasztalat és segítség híján, szorongást válthatnak ki benne, amit nehezen él meg. Ennek a szorongásnak, érzelmi bizonytalanságnak, rejtett kettőségnek (szeretem is, meg nem is!) viszont megvan a maga „karakterformáló szerepe". A kölcsönös tapadás-ragaszkodás egyszeri és megismételhetetlen mozzanatai eltérő viselkedéshez vezetnek. Ebből persze az anya mellett mások is kiveszik részüket. S minthogy a családon belüli kapcsolatok során minden személyi megnyilatkozás visszahat a többiek magatartására, nem csupán a szülők formálják gyerekeiket, hanem maguk is jelentős mértékben formálódnak eközben. Sokszor éppen a gyermek megjelenése hozza felszínre személyiségük rejtett vonásait, a nevelési teendők kiélezik a korábban közömbösnek tartott jellembeli különbözőségüket Az újszülött megjelenésével vagy a családlétszám bővülésével olykor kóros személyiségjegyek is felszínre kerülhetnek. A házastárs „nevelési módszereivel" való elégedetlenség mellett (ami rejtett ellenségességgé is mélyülhet) megjelenhet a gyerekkel szembeni féltékenység, vagy annak megnyerésére irányuló törekvés. Ezek bizony a gyerekek számára nagy érzelmi megterhelést jelentenek és sebezhetővé tehetik őket későbbi intim kapcsolataikban. Következményeit tekintve egy rossz házasság külön gondot jelent e téren. Az egymással viaskodó szülök ugyanis szinte törvényszerűen fordulnak a gyermekükhöz. Valójában a gyermek együttérzését keresik a személyi konfliktusaikból fakadó szorongásuk és bűntudatuk enyhítésére. Csakhogy ez az igény a gyerek szervezetét, érzelmi világát fokozottan igénybe veszi — megterheli, s kártékonyán hat a más nemüekkel való kapcsolatteremtése során. Napjainkban egyre több a csonka családban nevelődő gyermek. A csonka család, akár az anya, akár az apa hiányozzék belőle, úgyszintén pszichológiai hátrányt jelent. Nagyjából ugyanazok a gondok jelentkezhetnek. mint a rejtetten egymással viaskodó szülők esetében. Mindig fennáll ugyanis annak a veszélye, hogy a gyermekét egyedül nevelő szülő a más nemüekkel kapcsolatos kudarcait átviszi neveltjére. Aminek következménye, ha azonos neműek, ugyanolyan ellenséges alapállást épít ki benne, mint táplál magában; ha viszont a gyermek más nemű, a nemi azonosságtudata kerül veszélybe. (Gondoljunk csak a lányos fiúkra!) De még a legjobb esetben is, a csonka család már önmagában véve is a személyi kapcsolatok beszűkült, egyoldalú mozgásteret jelenti. Gyakori eset, hogy az anya, bár tulajdonképpen nem szereti gyermekét, morális okokból, olykor önmagát is megtévesztve, mégis azt színleli, hogy szereti, odaadóan törődik vele, ápolja, védi, voltaképpen csak a „gyerekének él". Ilyenkor a gyermek, aki megérzi az ebben a viszonyban rejlő kettöséget, különösképpen engedékennyé válik, szeretné anyja szeretetét elnyerni. Ezt az anya meg is követeli, kikényszeríti azzal, hogy a legkisebb ellenszegülést is szeretetmegvonással bünteti. Ami, nem más, mint érzelmi zsarolás, és meghasonlottá teheti a gyerek személyiségét. A gyermeknek ugyanis ahhoz, hogy ne csak szülei elképzelése szerint fejlődhessék, hanem saját személyi adottságai alapján, semmi kételyének nem szabad lennie afelől, hogy szeretik, s ezt a szeretetet nem fogja elveszíteni. Optimális esetben, ha érett, egészséges lelkületű szülőkről van szó, akiknél a szeretEtnyújtás természetes és a gyerek érzelmi elfogadása nincsen feltételekhez kötve, tulajdonképpen nincs, ami kiváltsa „azokat a pszichés" hegeket, amelyekről a levélíró beszélt. Az ilyen gyermek hajlamos elfogadni a vele szemben támasztott követelményeket, szabályokat. S ha ez a folyamat olykor nem éppen zökkenőmentes, ha olykor ellenszegül és szeretne érvényt szerezni más irányú elképzeléseinek is, ez nem vált ki katasztrofális következményeket. A gyermek nem veszti el miatta szülei szeretetét, legfeljebb rosszallásukat váltja ki. Számára rendszerint már ez is elég ahhoz, hogy törekedjék újra megfelelni az elvárásoknak, mint ahogy a szülők is elfogadják gyereküket a várakozástól eltérő személyiségalakulás ellenére. Voltaképpen ez a két oldalról is adott mozgási lehetőség az érett személyiséggé válás feltétele. Kérdezhetnénk végül: mi a garancia arra, hogy helyes úton járunk? Meg kell mondanunk, hogy a sikeres gyermeknevelés bizony nem a megfelelő nevelési technika alkalmazásának kérdése; sokkal inkább a szülök érett személyiségének és egészséges viszonyulásának kérdése. Feldolgozta: -néva/ „Ártalmatlan” környezetben
