Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-03 / 45. szám
TÁJOLÓ KALENDÁRIUM 1837. november 3-án született Szilád)’ Áron magyar irodalomtörténész, nyelvész. műfordító, orientalista, a régi magyar irodalom jeles kutatója. 1927. november 3-án halt meg Karel Mat éj Capek Chod cseh író. November 7-e a nagy októberi szocialista forradalom évfordulója, a Szovjetunió állami ünnepe. 1867. november 7-én született Marie Curie-Skhdowska Nobel-dijas lengyel vegyész és fizikus. 1917. november 8-án a szovjetek II. összoroszországi ülése átvette a hatalmat, és határozatot hozott a békéről a földreformról. és megalkotta az első tanácskormányt. a Népbiztosok Tanácsát. 1877. november 9-én halt meg Kare! Sabina cseh író. KÖNYV Téli bárány Még a tavalyi könyvhét egyik „eseménye" volt ez a regény. Hozzánk azonban a már megszokott késéssel jutott el. Sebaj. Időtálló műről lévén szó, az olvasói érdeklődést és kritikusi figyelmet itt és most, néhány hónap múltán is megérdemli. Annál is inkább, mert a költőként ismert Kalász Márton realista fogantatású, megrázó erejű regénye nemzetiségi életsorsok foglalata. S mint ilyen, nem „érdektelen" olvasmánya lehet a hazai magyar olvasónak. Kalász Mártonról tudni kell, hogy — Pécsett élő irók. mint Csorba Győző, Galsai Pongrác, Gáli István és mások jóindulatú támogatásával — úgy vált ismert és elismert magyar költővé, hogy tízéves koráig csupán a Baranyában élő telepesnémetek, a svábok nyelvét beszélte. Ennek köszönhetően azonban belülről, meghitten ismeri a magyarországi németség életét, sorsfordulóinak közösségi lecsapódásait. A több mint kétszáz éve betelepített s azóta is roppant zárt közösségekben élő németség sorsa tragikussá igazán akkor vált, amikor Európáé is. Vagyis a fasizmus uralomra jutásakor, ami nem csekély identitás-zavart okozott a svábság soraiban. Erre az időre esik a szerző személyes létének, eszmélésének kezdete is. És elindul a regény: a dimbes-dombos baranyai vidék egyik községében és szőlőhegyi tanyáján-présházában élő Probst, ill. Mess család párhuzamos sorsalakulasának krónikája. Mindez az érzékeny gyermek, kamasz, majd öntudatosodó fiatalember. Mess András — a szerző alteregója, mondani se kelljen — belső világán átszűrve. A regény középpontjában a nemzetiségi lét nehézségei, gondjai, majd végül feloldást megérő ellentmondásai állnak, de mindez nem tételesen kináltatik az olvasónak, hanem vérbő elbeszélés formájában. Kitetsző svábos izekkel, sajátos észjárással, hangulattal — csak éppen magyarul. A szubjektív kitárulkozás vallomásos részeit az objektív távolságtartással megírt fejezetek ellenpontozzák. A mai olvasó szinte beleborzong, amikor átélni igyekszik azoknak az embereknek az érzéseit s megérteni gondolatait, akiket — mint pl. a volksbundusta időkben kompromittálódott Probstékat — felszólítottak, hogy órákon belül adják át jól felszerelt házukat-gazdaságukat s földjeiket a Felvidékről érkező magyaroknak (lám! a negyven esztendeje óda, azokba a térségekbe kitelepített nagyszámú rokonsága révén akár e sorok írója is „benne" érezheti magát ebben a megrázó regényben) vagy például a Bácskából oda irányított székelyeknek. Az ilyen s ehhez hasonló egyéni tragédiákat, méltánytalanságokat, alakjai sorsát követve a végtelenségig feszíthette volna a szerző. Az áldozatok felhánytorgatása helyett azonban hősei az alkalmazkodás szükségességére mutatnak példát. Erre utal egyébként a Boethiustól vett regény eleji mottó is:.......minden sors: jó sors". Azzal a reménykeltő felismeréssel, amit a regény jelképes címe — s jelenete — sugall: „Nem fáznak ám ezek annyira, mint maga gondolja — mondja az egyik juhász a súlyos betegségből felgyógyult s az állami gazdaságban állást nyert Mess Andrásnak, akit végtelenül megindított a reszkető, didergő kis párák, vékonyka hangon síró, kiszolgáltatott báránykák látványa a rozoga, huzatos hodályban. — Igaz, kínlódnak, ha ilyenkor jönnek a világra. Olyankor viszontagon vannak. Vigyázunk azért rájuk, amennyire tudunk. Zsöngének látszik mind, aztán ha kibírják, megérik a meleget, a legelést, még kos meg jerke korukban is táncot járnak. Nincs, ami lebírja őket." Ha ilyen erős a jövőbe vetett hit, hiába „járja eszeveszett köreit a farkas ..." — írta egy nemrégi versében a költőként és rnűforditóként kétségkívül ismertebb Kalász Márton. Ám a kitüntető József Attila-dijat mégis első és eleddig egyetlen regényéért kapta. Bereck József SZÍNHÁZ Liliomfi- Oly elsöprő lendületű nyitánnyal kezdődött az előadás, hogy a nézőnek pillanatokig olyan érzése volt, hogy a förgeteg lesöpri öt a nézőtérről és a színházi csoda égi magasságaiba emeli. Aztán csend lett, magyarázkodó, hosszú. A közfallal két szobára osztott színpadot minduntalan a felbillenés veszélye fenyegette; oly csendes, kihalt, álmodozó volt az egyik oldal, s oly „súlyos" dialógusok kai terhelt a másik. Ez a billenésveszély végigkísért az egész előadáson, és sajnos, nem csak térbelileg. Szigligeti Ede legsikerültebb darabja a Liliomfi, s a Csikóssal és a Lelenccel homály ba rejti azt a több mint száz színművet, amit megírt. A Liliomfit bemutatta már a Faluszin ház, a MATESZ, s most műsorára tűzte a Thália Színpad. A sor tehát teljes, és biztos a siker. Igaz, hogy egy prózai társulat részéről nem kockázatmentes a zenés vígjáték bemutatása, de próba—szerencse alapon megvalósítható, s ebből a szemszögből vizsgálódva a Thália Színpad vezetésének igyekezete szimpatikus. Szimpatikus, egyszersmind magában buktatókat hordozó, s ezek a lehetséges buktatók szinte maradéktalanul előkerültek a bemutató előadáson. Arról van szó tudniillik, hogy a jószándék önmagában kevés. Egy hivatásos társulattól akkor is profi teljesítményt várunk el, ha felüdülést keresve műfajilag más tájakra ruccan. S ha a rendező, Miskovics László m. v. eleve azzal az önámító szándékkal készül fel a darab rendezésére, hogy „Természetesen tőlünk a közönség nem vár el olyan művészi teljesítményt, zenei élményt, mint egy operett-színháztól ..(idézet a műsorfüzetben található rendezői vallomásból), akkor kétségtelen, hogy a színészek is e befolyásoltsággal készülnek szerepük megformálására. Suta marad akkor is, ha teljes odaadással tesznek mindent. A rendező, aki énekes művész, természetszerűleg az ének-zenei részek megformálására fektetett nagyobb hangsúlyt, ezáltal a prózai részek zömmel elsikkadtak, sok esetben kétségbeejtően hosszúnak tűntek. Miskovics László elsősorban műfajilag nem tette egységessé a produkciót, hagyta, hogy a színészek esetlegesen, gyakran öncélúan komédiázzanak. A dramaturg (Gyüre Lajos) többet és bátrabban vállalhatott volna, elsősorban a prózai részek válhattak volna munkálkodása által dinamikusabbakká. pergőbbekké. Nagyon hiányzott a koreográfus. Zenés vígjátékról lévén szó, gondolni kellett volna arra, hogy a mozgás és a tánc egyenrangú partnere az éneknek s a szónak. Megejtő volt, ahogy a szereplők egy-egy belső kényszer hatására el-ellépnek, hogy a következő pillanatban pánikszerűen meneküljenek viszsza oda, ahonnan elindultak. Egymástól várták a bátorító jeleket, dehát kinek lett volna bátorsága, amikor az intonációra kellett ügyelni?! Ezek a gondok talán nem is mutatkoznak meg ilyen élesen, ha az eredeti szereposztásban kerül sor a bemutatóra, csakhogy a Mariska szerepére jelölt Danyi Irén megbetegedett, s helyette Nagy Ibolyát a miskolci színház énekművészét szerződtette a színház. Ő pedig tud énekelni. Amikor énekelt, megtelt hangjával a terem. Amikor duettet énekelt, zavarban volt a partner és lesütötte a szemét. Úgy vélem, indokolatlan és öncélú lenne a színészek teljesítményét mérlegre tenni, hiszen nem a saját pályájukon játszottak. Igyekeztek, küszködtek, felülmúlták önmagukat. Dudás Péter (Gyuri pincér) és Pólós Árpád (Kányái vendéglős) kitűnt a csapatbóL elsősorban sallangmentes, tiszta szerepformálásával. Szólni szeretnék még Mikola Róbertról, aki a címszereplőt (Liliomfi) alakította. Tőle mint friss diplomástól sokat vártam s nagyon keveset kaptam: nyegle volt és széteső, karakterében a végletekig labilis. Úgy tűnik, a MATESZ közönségkeresö kísérleteiben sok mindent megpróbál, s most sem tett rossz lóra, hiszen a Liliomfiná! kedvesebb zenés vígjátékot aligha találhattak volna, de megfontolandó, hogy milyen áron keressük meg a közönséget, s nem esünk-e át a ló túlsó oldalára. Meggondolandó az is. hogy a színészek belső művészi építkezésében milyen hatást vált ki ez az önmegerőszakolás. Mert a fentiek ellenére újra szeretném leszögezni, hogy a színészek felülmúlták önmagukat, de ez kevés ahhoz, hogy egy előadás színházi produkció legyen. A lehetőségeket józanul megítélni a döntések előtt. A Liliomfi szakmailag a kassai társulat erejét meghaladó darab. Soóky László Marguerite a képernyőn „Magas volt, nagyon karcsú, a haja fekete, arca rózsás, fehér. A feje kicsi, mandulaszeme, mint a japán nőké, de eleven és büszke, ajka piros, akár a cseresznye, foga világszép: mint egy meisseni porcelánfigura..." — ilyennek látta ifjabb Dumas a kaméliás hölgyet, s ilyennek láttuk mi is Eszenyi Enikőt, aki a Budapesti Művészeti Hetek keretén belül bemutatott tv-filmben Margueritet személyesítette meg. Az 1850-es évek tisztalelkű, tüdöbajos kurtizánjának szomorú története elevenedett meg ismét a képernyőn, ezúttal Szikora János rendezésében. A ma is közismert történet számtalan feldolgozást ért már meg, különböző műfajokban — operában, filmben — éledt újjá. A rendező nem a színdarabhoz, hanem az első változathoz, a regényhez nyúlt vissza, hogy saját értelmezésében mutassa be nézőinek Armand, a polgárfíú és Marguerite.1 az előkelő szajha romantikus szerelmét, s az idősebb Duvalt, aki családja jóhírét féltve kegyetlen kötelességétől vezérelve választja el őket egymástól. Szikora János az utóbbi idők egyik legjobb tv-filmjét készítette el Dumas nagy szerelmének történetéből, elhagyva a pityergésre csábító melodramatikus részeket, kiemelve a történet valódi szenvedélyességét és kegyetlenségét. A több mint száz évvel ezelőtt született mű maibb, modernebb értelmezése az operatőr és a rendező együttes munkájából világosan kiderül. Merészen úsztatják rá a kihantolt koponya csontvázmaszkjára a lány szépséges arcát, a haldokló, kínjaiban fetrengő lány képét összemontirozzák a volt szerető újabb szerelmi kalandját idéző képsorokkal. A színes képernyők előtt ülők a színárnyalatok változásaiból is érzékelhetik a regény tipikus koloritját. Az operatőr a szélek felé időnként elmossa a kontúrokat, a párizsi környezet lebegő mámorát érzékeltetve mindezzel. A szereplők érzései hitelesek, átérezhetök. Eszenyi Enikő pályájának legteljesebb alakítását nyújtja. Marguerite ledérségében kezdettől fogva fáradt rezignáltság bujkál. Elfojtott hangja, bágyadt mosolya sokáig megmarad emlékezetünkben. Előbb gyermeki odaadása, majd testi-lelki leépülésének bemutatása a spontán ihlet és a tudatos művészi megformálás ötvözete. Mertz Tibor lírai Armand, aki kamaszos hevületében képes lemondani polgári jóhiréről, ugyanakkor csalódása rövid időn belül gyógyítható. Sinkó László az idősebb Duvalt rideg kegyetlenséggel ruházza fel. Embertelenségének látható bizonyítéka az is, hogy nem hatódik meg Marguerite önfeláldozásának láttán sem. Szikora János ebben a produkcióban elkerülte a pejoratív értelemben vett művészkedést, lényegretöröen ábrázolt, finom ízlése áthatja a film minden jelenetét. A történetbe önkéntelenül is beáramlik a végtelen, elérhetetlen szerelem megható, igaz tragikuma. Zsebik Ildikó (nŐ7)
