Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-01 / 1. szám
— No, csak nyugalom, Paulie-t gyorsabban megszültem, mint ahogy általában első gyereket szokás, de azért a kezdő fájásoktól az utolsóig, az is eltartott vagy négy óra hosszat. — Na jó — morogta Tom —, mégis szívesebben látnálak már a kórházban nagyszerű medencecsontjaiddal együtt. Te most már nem is haladsz, hanem egyenesen vágtázol. — Sétáljunk vissza. Felvenném a kabátomat. Néhány percig csendben várakoztak, aztán Tom felkiáltott: — Na, itt van már! Megismertem a motorját. — Megszorította Connie kezét, és megkönnyebbülten elvigyorodott. Egy Buick sportkocsi fordult be a sarkon, s megállt előttük. — Walt! — kiáltotta Tom, és felkapta a táskát. — Ki se szállj, nincs rá időnk. — Oké, ide a táskával! — hangzott a baráti felelet. Alacsony, ösztövér férfi volt, kávébarna arcán éles vonások, szája sarkában hamiskás mosoly. Tómmal még középiskolás korukban barátkoztak össze. — Hogy vagy, Connie? — kérdezte, miközben a bőröndöt maga mellé tette. Tom kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és Connie beszállt. — Jól. Köszönöm, hogy eljöttél. — Sokat híztál e héten. Nincs kedved fogadni, hogy ikreid lesznek? Connie nem felelt. Ahogy leült, mindkét kezével megragadta az elülső támlát. — Mi baj van? — kérdezte Tom, aztán gyorsan ö is beszállt. Átkarolta az asszonyt, hogy támogassa. Forró verejtéket érzett Connie bőrén, karja görcsbe feszülő testet ölelt. Felnyögött a feltámadó, tehetetlen részvéttől. Aztán nehéz sóhaj tört ki Connie-böl, teste felengedett, és Tom segítségével hátradőlt az ülésen. — Induljunk — sürgette Tom a barátját. — Csak vigyázva, érted? Connie hátrahajtotta a fejét, szemét behunyta. Csendesen kérdezte: — Stoppoltad az időt? — Az ördög vigye, nem! — Tom gyorsan nyúlt az öngyújtója után. — Az előző görcs végétől ennek a kezdetéig — tette hozzá Connie. Arcát törölgette. Tom hosszasan tanulmányozta az óramutató állását. — Nem állítom határozottan, de majdnem biztos, hogy megint csak öt perc volt. De lehet, hogy valamivel még kevesebb. Az asszony kinyitotta a szemét, és rámosolygott. — Jól van. — Aztán mindkét kezével megfogta Tom kezét. — Tom nagy dolgot csinálsz belőle, drágám!. Ez tényleg kiadós fájás volt, de azért nem olyan rettenetes, amilyennek látszik. Én kibírom ... és semmi bajom nem lesz tőle. — Tudod — felelte Tom erőltetett Könnyedséggel —, amikor Paulie született, én éppen Koreában jártam a poklot. így hát ebben még tapasztalatlan vagyok. Ne is törődj vele, ha kissé megkergültem. — Ügy festesz, mint aki tűkön ül. Pedig csak az történik velem is, ami a többi asszonnyal, amikor gyereket szül. — Úgy szeretlek — súgta Tom —, olyan nagyon, nem is tudod, hogy milyen nagyon. — De tudom, és azért jó és szép ez, még ha fájdalmas is. — No, hogy hajtok? — szólt hátra Walt. — Tökéletesen — felelte Connie. — Csak ne fékezz hirtelen, ha lehet... Amikor a kővetkező görcs elkapta, Connie felnyögött, és kétrét hajolt heves fájdalmában. Tómnak nagy akaraterejébe került, hogy ne az asszony arcát, hanem az óráját nézze. Pillanatra halálosan megrémült, aztán ellenőrizte a percmutatót, és hirtelen elernyedt. Újra ránézett az órára. (folytatjuk) Csáky Károly játszótársnak csitt csitt a világrajövetel hosszú lett itt egy kicsit felnőtt a gyerek játék nélkül mihelyt megszületett a sírás bár csitittatott bömböl mégis egyre kit a sors magára hagyott elmérgesedve fészkében dong a sok darázs s hiába döngicsélnek ők az állatszelídítök
