Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-01-21 / 4. szám

~t a nyel­­-K olvasni, és ux. hogy nagyob­­..agyar szakos, és idén első könyvfordítása. s hogy „aoik sikeresen szerepel a Kazin­­' apokon és a Duna Menti Tavasz valóversenyein. Sőt ma már ott tar­tunk, hogy fizikus fiam is buzgón javít­gatja húgai nyelvi pongyolaságait, és férjem, aki évekig a természettudomá­nyos műveltséggel bírók elftéző fölé­nyével figyelte kitartó „nyelvőrködése­met”. esténként bírálja a televízió egyik-másik nyakatekerten fogalmazó riporterét. Az idén Václav Kaplicky Boszor­kányper című történelmi regényét for­dítom, melyben a szerző a XVII. száza­di hírhedt észak-morvaországi boszor­kányperek hiteles történetét dolgozta fel, és kissé szoronga készülök életem eddigi legmerészebb vállalkozására, Húsz János válogatott írásainak első magyar nyelvű tolmácsolására. Ha ez­zel a feladattal megbirkózom, valamelyest talán én is hozzájárulok a műfordítás küldetésének teljesítéséhez, hiszen Szabó Lőrinc szerint „általa in­dult meg és folyik szakadatlanul a világ­­irodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, az emberiség egyetemes, együttes töp­rengése az élet kis és nagy dolgai fö­lött”. sant fel a fazekasok céhmesterének dörgő basszusa. — Én is szívesen venném az intelmeit! — nevetett pajzánul Weillemann papírkereske­dő szemrevaló özvegye. — Akkor hát következzék elsőbben is a menyasszonynak való tanács — kacsintott a piruló Marie felé az idős lelkipásztor. — Kürosz, a perzsák dicső uralkodója, fényes győzelmet aratott az örmény király seregén. Tömérdek kincset zsákmányolt, és foglyul ejtette magát Tigrán királyt is szépséges hitvesével együtt. Ám jámbor uralkodó lé­vén. nem sanyargatta foglyait sőt gyakorta asztalánál is vendégül látta őket. Egy alka­lommal lakomázás közben megkérdezte Tig­rán királytól, mivel hálálná meg, ha szaba­don bocsátaná hitvesét. Tigrán azt válaszol­ta, szívesen felajánlaná cserébe akár egész királyságát is. mivel azonban birodalmát immár elvesztette, odaadná a legdrágábbat, amije megmaradt — a becsületét. Kürosz igencsak elcsodálkozott e mérhetetlen szere­lem láttán, és visszaadta királyi foglyainak szabadságát. Minekutána visszatért hazájá­ba, gyakorta gondolt mélységes hálával a perzsa királyra. Egy ízben így szólt hitvesé­hez: Még egyszer sem mondtad el nekem, milyennek találtad a perzsák királyát. Mire a királyné ekként válaszolt: Ó. én édes jó uram, ugyan honnan tudhatnám én azt? Hiszen fogságunk egész ideje alatt egyetle­negyszer sem pillantottam Küroszra, mert szüntelenül csak téged láttalak magam előtt. A férfiaknak igen tetszett a történet, noha legtöbbjük nem egykönnyen fogta fel az értelmét. Az asszonyok meg csak sejtelmesen mosolyogtak, és mindegyik gondolta a ma­gáét. Fordította: F. Kováts Piroska 5. Uzlík épp ilyen eset volt. A gyermekorvosnő úgy április végén jött el megtanácskozni az esetet. Első íz­ben vett részt a börzén. Félszeg mo­solyával gimnáziumi osztálytársnőnk­re, Maruska Sibravovára emlékezte­tett, akit csak barika Marikának hív­tunk. Fejből mondta el az egész esetet. A fiú már kétéves korától eszméletlen­séggel járó rohamokat kap, s ezek az utóbbi időben egyre gyakoribbak. Egyébként éles eszű, értelmileg meg­felelően fejlett gyerek, semmiféle mozgászavart, se másfajta tünetet nem észleltek nála. Törvénytelen gye­rek. Anyja külföldön maradt, a kisfiút nagyapja neveli, üzelnak hívják, akár­csak anyai nagyapját. A doktornő elénk teszi a vizsgálat eredményét. Már a röntgenfelvétele­ken látjuk, hogy nagy daganatról van szó. Angiográfiát, levegőbefúvásos röntgenvizsgálatot végeztek, sőt szá­mítógépes tomográfiát is. Röntgeno­­lógusunk kiveszi a borítékból a rönt­genfelvételeket, és sorra behelyezi őket az átvilágító üveg alá. Sokáig hallgatunk. Csak Krtek böki ki, hogy timeo Danaos, ami ez eset­ben tökéletesen ül. Barika Marika esengő tekintettel csüng rajtam. Saj­nos csalódást kell neki okoznom. — Semmit sem tudunk vele kezde­ni — mondom. — Nem azért, mert ependymomáról van szó, még csak nem is a lokalizáció miatt, hanem azért, mert túlságosan nagy. A röntgenológusunk is megerősíti véleményemet. — Valóban roppant nagy kiterjedé­sű. Az egész negyedik kamrát betölti, bizonyára nyomja a kisagyat, sőt talán még az agytörzset is. A doktornő egy pillanatra sem veszi le rólam nefelejcskék szemét. Rendü­letlenül folytatja tovább az eset ismer­tetését, mintha nem is hallotta volna az észrevételemet. — A gyerek most ötéves — mondja monoton hangon, mintha mesét mon­dana az óvodásoknak. — Egy hete nagyon súlyos rohama volt, elállt a lélegzete is, alig tudtuk megmenteni. — Látja, bizonyára ingerli már a légzési központot is — fordítom az elhangzottakat érvként a doktornő el­len. — Ha megoperáljuk, még jobban megterheljük az érintett területet, ödémát okozhatunk ... — Ha nem műtjük meg, egy vagy két évig még élhet... — áll mellém Krtek. Barika Marika elvörösödik. — De hát a bácsinak nincs a gyere­ken kívül senkije! Az öreg erdőkerülő valahol a Cseh-Morva-dombságon. Sohasem törődne bele, hogy az uno­kája menthetetlen. Valószínűleg önt is felkeresi, professzor úr. Örvendek! Talán a doktornő még fel is biztatta rá. Szavamra, nem tudom, mitévő legyek. Kollégáim ezalatt jól szórakoznak. Tudják, milyen nehezen tudok bármit is visszautasítani. — Higgyen nekem — próbálom meggyőzni a fiatal doktornőt. — Ha csak egy csöppnyi remény volna, egy pillanatig se tétováznék, olyan szívhez szólóan jár közben ... — fordítom tréfára a dolgot, de ő nem hajlandó megérteni. Harciasán kihúzza magát. — Az előadáson a professzor úr mindig azt hangoztatta, hogy minden daganat esetében van bizonyos szá­zaléknyi remény. A rákos áttételnél is, ha elszigetelten fordul elő. A doktornő barika Marikából egy­szeriben Jeanne d'Arcká változik. — Nem mondhatunk le ilyen köny­­nyen erről a gyerekről — méltatlanko­dik. — Egy éve megoperáltak egy kisfiút, Vasik Zikát, és milyen jól sike­rült a műtét! A gyerek ma már egész­séges, és iskolába jár. — Az spongioblasztóma volt — emlékezett rá Vyskocil. — És teljes egészében el tudtuk távolítani. — Hallotta, doktornő, az egészet el lehetett távolítani. De ez valószínűleg tömlős, erősen vérdús daganat, úgy­hogy aligha lehet hozzányúlni. Krtek docensnak igaza van, hagyjuk azt a gyereket, így megvan a remény, hogy legalább egy évig még elél, ne kínoz­zuk fölöslegesen! Fiatal kolleginánk sehogy sem akar­ja megérteni, hogy már döntöttünk. — Ha az én gyerekemről volna szó — mondja felindulva —, követelném, hogy vizsgálják felül a döntést. A kis­fiú nagyapja számára sokkal rosszabb volna egy vagy két évig várni, s abban a tudatban élni, hogy meghal a gye­rek. Véleményem szerint helyesebb, ha megpróbálkozunk a műtéttel. — Nem — jelentettem ki. — Magá­nak ebben nincs tapasztalata! Most már nem a riadt barika Marika volt. Úgy viselkedett, mint egy konok vénlány. Erőt vettem magamon, és a tőlem telhető legnyugodtabb hangon kezdtem magyarázni. — Ha a saját gyermekéről volna szó, sohasem kívánná ezt tőlünk. Mert akkor megmagyaráznám magának, hogy a ráknak ennél a fajtájánál valójá­ban alig van remény. — Én akkor is vállalnám a műtétet — vetette fel dacosan a fejét. — Az a gyerek szép és okos. Tanácstalanul széttárom a karomat. Kérem, fejtse ki a véleményét klini­kánk többi orvosa is. — Az eset egyértelmű — dörgi Krtek —, én már megmondtam, mi a véleményem róla. — Ilyen beavatkozásra talán nincs is jogunk — szólal meg Vyskocil. Rú­­zicka türelmetlenül bólogat. Minek egy ilyen egyértelmű esetnél ennyit időzni ? Csak Zeleny emeli fel zavartan a kezét. — Én azt hiszem ... úgy vélem, talán mégis ... A többiek bosszúsan fordulnak fe­léje. A gyermekorvosnő szemében újra felvillan a remény. — Mi a véleménye erről Zeleny doktor úrnak? — kérdezem hűvösen. Lehangolt a dolog. Még néhány orvos vár, hogy ismertesse az eseteket, mi meg itt meddő vitát folytatunk egy eleve reménytelen esetről. — Véleményem szerint megfonto­landó. Ha kellőképpen leszorítanánk a vérnyomást, analeptikumok adagolá­sával ... — Zeleny úr, nyugodjék meg — próbálja öt halkan leinteni Rumi. — Nézze csak, hány óra van ... De Zeleny ügyet sem vet rá. Egy kicsit már ismerem. Bátortalannak lát­szik ugyan, de ha biztos a dolgában, nem ismer se istent, se embert. Meg­­köszörüli a torkát. — Szeretnék emlékeztetni arra a negyedik kamrában levő cysticercus­­ra. Az is reménytelennek látszott. Igaz, nincs még sok tapasztalatom, de akkor sem hitte senki, hogy a páciens túléli a műtétet. A vérnyomása egy­folytában csökkent, sőt a szíve is megállt. Jól emlékszem az esetre. Magam operáltam a beteget. Nemcsak hogy az életunkció mondta fel a szolgála­tot, hanem a seb is rettenetesen vér­zett. Ráadásul azzal is tisztában vol­tunk, hogy ha ez a parazitás ciszta felfakad, az agy azon nyomban meg­fertőződik. A ciszta körül összenövé­sek voltak, beleszövődtek a kamrák falába, és nem akartak engedni a szikének. — Igaza van — mondtam Zeleny­­nek —, a műtéti beavatkozás valóban megfontolandó. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom