Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-15 / 29. szám
Milyennek tartod X.-et (énekes, a fiatalok egyik hazai bálványa, a nevét nem Írhatom le, mert egy beszélgetés során kijelentette, hogy azt az újságírót, aki egy rossz szót merészel róla írni, irgalmatlanul bepereli, márpedig semmi kedvem az ifjúval egy színen mutatkozni —)? — Ugye ééédes... — faggatott nemrég egy tini. — Áruld el milyen, hiszen te beszéltél vele . . . Honnan szeded ezt, annyira ismerem csak, mint te, füllentettem neki. A kislány lógó orral távozott. Kicsit sajnáltam őt, de nem mondhattam neki mást. Hazudtam volna tán, hogy kedvence szimpatikus,, okos, gáláns stb.? De miért hajtottam volna a vizet egy arra nem érdemes ember malmára? Vagy talán árultam volna el az igazat, amit úgysem hitt, úgysem fogadott volna el, mondván, begyepesedett, agg nyanya vagyok, aki nem csípi a fiatalok zenéjét (pedig eredetileg ő sem a zenére gondolt)... Mert az igazság az, hogy amikor két másik kollégával együtt megjelentünk a sztárral előre megbeszélt időpontban a kialkudott helyen, ö feltehetőleg még csak a fürdőszobában piskákolt... Jó háromnegyed órás késéssel érkezett meg — természetesen, ekkor már felsrófolt lánggal —, s olyan undorral mért végig bennünket, mintha legalábbis a kanálisból bújtunk volna ki... Ne nagyon tartsanak fel, álmos vagyok, sokáig piáltam a haverokkal, mondta, majd így válaszolgatott a kérdésekre : — nincs jobb dolguk ..., nem értem, hogy tudnak ilyen hülyeségeket kérdezni.... na elég legyen........ erről nem beszélek ... Legvégül pedig még egyszer végigmért bennünket, majd megszólalt: — két szőke lány kellene ide, magasság legalább 170 centi, derékbőség 50... Nem vártuk ki a végét. . . 2. Több ismerősöm, saját bevallása szerint azért nem szereti a modem zenét, mert az „hamis zene, hamis szöveggel’'. Csekély kivételtől eltekintve általában sznobokról van szó, akik a megkritizált muzsikát legalább annyira nem ismerik, mint az általuk egyetlen igazi értéknek tartott nép- és komolyzenét sem. A fennmaradók pedig, úgy vélem, általánosítanak. Hisz a pop- és rockműfajnak is vannak egyéniségei, akik igazi értékeket hoztak-hoznak létre, s mint azt a Fiatalok Stúdiójában nemrég lefolytatott vita (átadják-e a „régiek" a stafétát az új zenészeknek, vagy se) is bizonyítja, dalaikkal minden korosztályt képesek „szíven találni", nem öregszenek, zenéjük is időszerű. Közülük egy-kettő nekem is kedvencem, hangjukat hallva otthagyok csapotpapot, rohanok a rádióhoz, s napom hátralévő része feldobódik... És mégis: többéves, e területen gyűjtött tapasztalataimat összegezve úgy tűnik, valóban van némi hiba a modern zene — pontosabban: a zenészek körül... Szakítsuk most ketté a zenész-zene kapcsolatot. A zenét tegyük félre, ennek elemzésére, értékelésére akadnak nálam szakavatottabbak. Marad tehát az ember — a zenész, aki színpadra lépésével óhatatlanul példaképévé válik a fiatalok különböző rétegeinek, kisebb-nagyobb csoportjainak. És itt jön a bibi... 3. Ismert bratislavai zenekar koncertje, óriási heringesdobozzá vált teremben. A srácok külseje szándékosan ápolatlan, zenéjük viszont nem rossz. De megdöbbent szövegeik nyílt, leplezetlen durvasága. A végtelenségig ismétlődő refrénnel szinte belesulykolják közönségükbe az erőszakot. Az eredmény: a koncertről hazafelé tartók egy csoportja ok nélkül sértegeti a buszsofőrt, békésen utazó fiatal lányokat akar leráncigálni a megállónál... Láttam már ilyen hangulatban, ilyen zene hatására született kimondottan rasszista rajzokat — nálunk . .. Más. A prágai rockegyütteshez tartozó „szakács" óriási tortát hoz be a színpadra. Az énekesnek nyújtja, az nézinézi, azután teljesen váratlanul a szakács képébe vágja. Az kitámolyog a színpadról, az énekes pedig „győzelemtől" ittasan, még magabiztosabban ordítja nihilista szövegét... A jelenet előre megbeszélt, mégis elszomorít. Mert azonkívül, hogy elcsépelt s nem ide illő (lásd régi burleszkfrlmek), nem szükséges bizonygatni, hogy létezik rejtett erőszak is ... Ez kellene a fiataloknak? Nem hiszem. Bár egyesek különböző okok miatt valóban inkább a negatív értékekre fogékonyak. A lények talán mégis inkább az, hogy az említett zenészek rendelkeznek bizonyos külső jegyekkel, amelyek imponálnak a fiataloknak. Erő, magabiztonság, szuverinitás, a személyiség látszólag őszinte, kendőzetlen, bátor megmutatása ... De valóban az? Zenészekkel folytatott beszélgetéseim (ezek időnként „ühüm", „ezen még nem gondolkodtam", „engem a zenén kívül más nem érdekel" stb. és az 1. pontban ismertetett formát öltötték, ami ugyancsak bizonyos, nem tudom mennyire követésreméltó kvalitásokról árulkodik ...) alapján elmondhatom, hogy szinte valamennyien (a külföldiek is) azt tartják, hogy amit nem éreznek át őszintén, azt nem tudják előadni. Hogy ez milyen fontos, azt az emberileg is nagy zenészek tudják igazán, akik valódi művészei műfajuknak. Ám itt van az emberileg „nullák" vagy „mínuszok" őszintesége. Ez általában az erőszak. S legvégül maradnak azok, akik őszintének tartják magukat, de kisül, nincs is mondanivalójuk. A kérdésre, hogy miről akarnak énekelni, ui. nem tudnak válaszolni, legfeljebb annyit, „hallgasd meg a dalainkat", ami akárhogy vesszük is, tautológia. Pedig lépten-nyomon hangoztatják, sok a mondanivalójuk a világ számára ... Azután marad a kendőzés, a tetszetős, „polgárpukkasztó" külső burok. Vagyis véleményem szerint becsapják a fiatalokat... 4. „Imidzs". Bűvös szó a „sóbiznisz" (ugyancsak bűvös szó) világában. Értendő ezen minden, ami az énekes vagy együttes külső „csomagolásához" tartozik. Ruha, frizura, smink, mozgás, összjáték, magatartásforma stb., de azt hiszem, a közvéleményalakítást (pl. ha a sztár azt akarja elültetni, hogy örökfifjú) is idesorolhatjuk. Véleményem szerint mindez elfogadható, ha érvényes, hogy az egyéniség „kiélezése", s ha kiegyensúlyozott vagy legalábbis követésre méltó értékeket a magáénak valló egyéniségükről van szó. Bár úgy tűnik, az igazi nagyoknak az az „imidzsük", hogy nincs „imidzsük". Vagyis bombasztikus efektusok nélkül járkálnak föl és alá a világban, mégsem támad hiányérzetük, mert emberségük, gondolkodásmódjuk tisztasága, világosan tálalt erkölcsi értékeik ragadnak meg. Igen, ők legyenek példaképek, ha úgy tetszik. De azok, akik légüres térben lebegve vallják, számukra a zenén kívül semmi sem létezik... Akik szerint az élet csupán egyetlen pillanat, fenékig kell merülni bele, akár mások kárára is ... Az az énekes, aki nemrég kijelentette, hogy utálja a politikai dalokat — protestsongokat, s ha nem lennének, nem lenne politika sem ... Tudom, ez már másik megközelítésmódot is jelez, de most maradjunk annál: az ilyen zenészekkel mi legyen? Lehetnek példaképek. Sőt azok. De legyenek-e? Szabad engedni, hogy jobb példaképre érdemes fiatalokra hassanak a cukorkába rejtett méreghez hasonlóan ... 5. Utóirat: Szándékosan maradt nyitva sok kérdés. Ezek a gondolatok régen izgatnak, s minél inkább alkalmam nyílik a kulisszák, a látszat mögé kukucskálni, annál inkább. S ezért lennék kíváncsi mások véleményére is! LÁM PL ZSUZSANNA ooooooooooooeooooooooiooooc Bezető helyett egy jó hírrel szolgálhatok a rock and roll rajongóknak. Újra él és koncertezik az utóbbi húsz év legkifinomultabb Proli zenét játszó zenekar a STATUS QUO. Hogy a hír teljes mértékben igaz, arról a saját szememmel és fülemmel győződhettem meg a Budapesti Sportcsarnok arénájában. A Status Quo továbbra is hihetetlen elkötelezettséggel áll ellen az évenként változó divatnak, és szolgáltatja már megalakulása óta a rock and roll zenét. Aki legalább az akkoriban nálunk is kapható 1982-es albumukat meghallgatta, bizonyíthatja, „szuperjó" ez a csapat. A sportcsarnokbeli legújabb koncertjük is ezt bizonyítja. S mint már az ilyen koncerteken szokásos — legújabb nagylemezünk bemutatója helyett — egy válogatást nyújtottak eddigi munkásságuk örökzöldjeiből. A szabadon maradt helyeken — szokatlan húzásként — táncolni kezdett a közönség. Még a mellettem álló Tévés Vágó István is szaporán verte a ritmust a táskáján. Aznap este a Sportcsarnokban nagyon sokan voltak tőlünk is, annak ellenére, hogy a Légierő rock-group szintén április 30-ára hirdetett meg egy előadást. Micsoda lelketlen egy közönség! A Légierő-nél maradva. Valami baj lehet a banda körül, elvégre a Melódia '86-on indultak, pedig Jani, az együttes vezetője nagy meglepetést ígért titokzatosan egy korábbi POPSAROK- ban. Sajnos, lapzártáig semmi titkot nem sikerült megfejtenem, kacsákat pedig egyelőre nem úsztatok. Szóval... Azt beszélik, Robert Palmer (ének) elhagyta a Power Station-t... Somló Tamás pedig az LGT-t — mindenesetre a hagyományos tabányi bulin Frenreisz basszusgitározott helyette — ... Ron Wood (Rolling Stones) festményeit átlagban 2 200 dollárért viszik ... Peter Nagy idegei kezdenek rakoncátlankodni.. .stb. stb. • • • A prágai Supraphon lemezkiadó több külföldi együttes és énekes lemezeinek a megjelentetését tervezi. A legnagyobb érdeklődés minden bizonnyal Phil Collins lemeze iránt mutatkozik, majd, hiszen a Genesis egykor „acélkezű"-ként emlegedtett dobosa énekesként is a slágerlistákon tanyázik. Az igazi új hullám kedvelői egy Talking Heads lemezt kapnak (Little Creatures). Amikor ez az írás megjelenik, valószínű, hoigy a Deep Purple- és Ray Charles-albumokból már nagyon kevés marad a boltokban. Majd elfelejtem: egy Beatles-lemez is megjelent, mégpedig az Egy nehéz nap éjszakája cimű filmzenével. • • • Múlt havi rejtvényünk is egy filmzenét tartalmazó, ezúttal Mike Oldfield LP volt. A Révészféle feladvány megfejtéseihez viszonyítva jóval kevesebben küldték be az egyedüli helyes címet, a Csöharangokat (Tubullar Bells). Sokan a Moonlight shadow c. dalra és a Krízis c. lemezre gondoltak, de ugye ... Sorsolással egy Beatles-nagylemezt nyert Köles Roland ekecsi (Okoc) olvasónk. Gratulálunk! Legújabb feladatunk megfejtése a Bob Marley, Peter Tosh és Eddy Grant által fémjelzett stílus neve és ezen zenei irányzat központjának tartott térségmeghatározása. A szerencsés megfejtő jutalma egy E. Grant-kislemez. Továbbra is várom POPSAROK-emblémás leveleiteket. SOMOGYI SZILÁRD (nőÍT)
