Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-15 / 29. szám
CSALÁDI KOR A utóbbi időben hatalmas tapasz/ V Z. talatanyag gyűlt össze az emberi kapcsolatok, érintkezési szokások, konfliktusok törvényszerűségeiről. Majd minden esetben beigazolódik, hogy a család közös érzelmi háztartásban él. Bármely családtag problémája, gondja összefügg a többiekével. Hogy sok esetben mit nyújthat egy elemző gondolkodásmód a konfliktusok — bizonyos konfliktusok — megoldásában, azt egy ilyen beszélgetés után mondtuk ki a féijemmel: „Eddig mindig csak azt néztük, hogy mit csinál a másikunk rosszul. De arra eddig még sose gondoltunk, hogy miért is csinálja.” Rájöttünk, mennyire részesek indulataink, érzelmeink magunk, családunk és a gyerekek viselkedésének alakításában. A visszaköszönő zsákutcák szinte •r a- X Ír i t ‘ *•« * f *■ *. 9 t* ^ta-v\ta-vita _v\ta-vita-v»ta-VITA szerűen a gyerek étkezése körül pattantak ki. A féljem haragudott, ha a gyerek válogatósán, fanyalogva kezdett vacsorázni. én viszont a csúnya evésért nehezteltem leginkább. Hogyan is tehetne eleget a gyermek mindkét felszólításnak — mondta a pszichológus —, hiszen az apa az evés természetes, mohó örömét kérte számon, míg én a legnagyobb éhség közepette is visszafogottságot követeltem. A férjem azt mondta: „Tudj örülni! Engedd el magad. nem számít a forma!” Erre az én válaszom: „Nem élünk a vadonban. Semmire sem mennénk, ha a szükség közepette megfelejtkeznénk magunkról és a jó modorról.” Vajon tényleg a gyermeknek mondtuk mindezt, vagy egymásnak — kérdezte a pszichológus. Mikor összeházasodtunk, mindenki nagyon csodálkozott „Nem vagyunk összeillők” — vetették ellen. Együttes gondolkozásunkból az derült ki. hogy' ez a házasság, mely mindkettőnk nagy társadalmi és szellemi különbözősége ellenére jött létre, mégsem a véletlen müve. Én gyerekkori elhagyatottságomra kaptam a féijemtől orvosságot; kitartást, szorgalmat, okosságot nyújtottam cserébe. Férjemet talán az én szigorom juttatta jól szervezett, céltudatos és kulturált élethez, amiben viszont neki nem volt korábban része. Férjem szolgálatkészségével, jó kedélyével, mindig vigasztalásra kész elfogadással hálálta meg, hogy őt választottam. Beszélgetéseink során egyre biztosabA családot tartani hivatás kivétel nélkül arra utalnak, hogy ezek a helyzetek kölcsönös érzelmi igényt szolgálnak. Lejátszásukban, újraátélésükben minden résztvevő érdekelt. Házasságunk története egyszerre látszik igazolni azt a tényt, hogy életre szóló választásaink nem véletlenek, és hogy mindennapi, jelentéktelennek tűnő ütközéseinket is belső, érzelmi-indulati tényezők kormányozzák. Házasságunk alaphelyzetét pszichológus segítségével tudtuk „megfejteni”. Sok panasz volt a fiunkra az óvodában szélsőségesen agresszív magatartása miatt. A beszélgetések rádöbbentettek bennünket, hogy a gyökerek együttélésünk „mikéntjéig” nyúlnak vissza. A gyerekkel lényegében egyikünknek sem volt baja. mindketten nagyon szerettük. Időnként mégis — magam számára is érthetetlenül és kiszámíthatatlanul — megvertem a gyereket. Ő ezt igyekezett minél előbb elfelejteni, „lerázni magáról”. Otthon, nálam, apjánál is leginkább kedvességével igyekezett jó érzéshez jutni. Egyértelműnek tűnt, hogy az óvodában éli ki az otthoni feszültségeket (melyek kis részben rajta csattantak). A rosszalkodás öngyógyító győzelem volt az otthon elszenvedett vereségek után. Legnagyobb vitáink, szinte napirendbak lettünk abban, hogy apró. napi összetűzéseinkben azt a haragot engedjük szabadjára, amelyet mindketten éreztünk házastársunk mássága miatt. Rájöttünk, ha ebben a választásban ennyi jó is van. talán mégsem olyan szégyellnivaló ez a „felemás házasság". Most már értelmünkkel is észrevettük azokat az értékeket, amelyekért egymást ösztönösen választottuk. Ügy is mondhatnám, többé már nem a különbségek ellenére éltünk együtt, hanem kölcsönösen fontos tulajdonságaink miatt, a kisebb-nagyobb konfliktusok elviselésével. Egymásnak szóló indulataink ezután mind ritkábban csattantak a gyereken, s hamarosan már az óvoda sem panaszkodott. Azt mondhatom, megérte az önismereti munka, ez a nem is könnyű önvizsgálat, amelyre vállalkoztunk. Jelige: Haragban — harag nélkül Tzenöt éve ismerkedtem meg a férjemmel. aki három évvel volt idősebb, mint én. Két évig jártunk együtt, s valóban úgy éreztük, egymásnak születtünk. A hagyományos eljegyzés után nemsokára a férjem autóbalesetet szenvedett. S mint az falun szokás, megindult a pletyka: „Nem megy hozzá feleségül, buta lenne fiatalon egy nyomorékhoz kötni az életét”. Nem tudtuk még akkor, hogy alakul, felgyógyul a férjem vagy örök életére nyomorék marad. Én csak azt tudtam, azt éreztem, hogy nagyon szeretem őt, így is, ilyen helyzetben is vállalom, élete páija, a felesége akarok lenni. A sors kegyes volt hozzánk, meggyógyult. nem lett nyomorék. Felgyógyulása után megesküdtünk, s nem bántam meg választásomat. Az eltelt tizenkét év alatt egyszer kételkedtem féljem hűségében, szólni nem mertem neki, féltem, ezzel mindent csak elrontanék. Azonban az ő mindenre kiteijedő figyelmessége elől nem maradt az én bánatom rejtve, s minden tisztázódott. Kiderült, hogy a nála talált fényképen egyik kolléganője van, akinek családjával azóta is jó barátságban vagyunk. Jónak mondhatnám a házasságunkat. Tudjuk, hogy valakinek otthon kell lennie, valakihez kell, hogy hazamenjünk, valaki kell, hogy örüljön sikereinknek — aki vár. akinek ez jó. aki kibírja, akinek ez igazi feladat. Valaki örüljön annak, hogy otthon váijuk, valakinek legyen a napi állandóság a megnyugtató, valaki érezze, hogy itt van itthon — legyen valaki, aki nem tudja előteremteni, megcsinálni amit én. akinek arra van szüksége, amit én nyújtok, és aki azt adja, amit én nem tudok adni. A mosogatás és pénzkeresés szintjén elfogadjuk, hogy bajtársak vagyunk, de mikor örömmel megyünk haza: „Én csináltam neked!” „Én hoztam neked” — már sokszor versenytársak. Nálunk a válasz mindig: „De jókat tudsz csinálni”, s nem az: „Ilyet én is csináltam már neked.” Az a baj, hogy a mai házastársak így gondolkodnak: „Nem vagyok pótolhatatlan, felcserélhető vagyok”. A családot tartani nőnek, férfinak egyaránt hivatása — nem kötelessége, mint mostanság. Háttérként mindnyájan igényeljük, de kevesen vállalkozunk rá. S hogy ennek mi az oka? Saját példám arra int, hogy az okokat elsősorban is egymáshoz való viszonyunkban kell keresni. Jelige: Maradj meg, boldogság (nőio)
