Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-15 / 29. szám

CSALÁDI KOR A utóbbi időben hatalmas tapasz­­/ V Z. talatanyag gyűlt össze az embe­ri kapcsolatok, érintkezési szokások, konfliktusok törvényszerűségeiről. Majd minden esetben beigazolódik, hogy a család közös érzelmi háztartás­ban él. Bármely családtag problémája, gondja összefügg a többiekével. Hogy sok esetben mit nyújthat egy elemző gondolkodásmód a konfliktusok — bi­zonyos konfliktusok — megoldásában, azt egy ilyen beszélgetés után mondtuk ki a féijemmel: „Eddig mindig csak azt néztük, hogy mit csinál a másikunk rosszul. De arra eddig még sose gondol­tunk, hogy miért is csinálja.” Rájöttünk, mennyire részesek indu­lataink, érzelmeink magunk, családunk és a gyerekek viselkedésének alakításá­ban. A visszaköszönő zsákutcák szinte •r a- X Ír i t ‘ *•« * f *■ *. 9 t* ^ta-v\ta-vita _v\ta-vita-v»ta-VITA szerűen a gyerek étkezése körül pattan­tak ki. A féljem haragudott, ha a gye­rek válogatósán, fanyalogva kezdett va­csorázni. én viszont a csúnya evésért nehezteltem leginkább. Hogyan is te­hetne eleget a gyermek mindkét felszó­lításnak — mondta a pszichológus —, hiszen az apa az evés természetes, mohó örömét kérte számon, míg én a legnagyobb éhség közepette is visszafo­gottságot követeltem. A férjem azt mondta: „Tudj örülni! Engedd el ma­gad. nem számít a forma!” Erre az én válaszom: „Nem élünk a vadonban. Semmire sem mennénk, ha a szükség közepette megfelejtkeznénk magunkról és a jó modorról.” Vajon tényleg a gyermeknek mond­tuk mindezt, vagy egymásnak — kér­dezte a pszichológus. Mikor összeházasodtunk, mindenki nagyon csodálkozott „Nem vagyunk összeillők” — vetették ellen. Együttes gondolkozásunkból az derült ki. hogy' ez a házasság, mely mindkettőnk nagy társadalmi és szellemi különbözősége ellenére jött létre, mégsem a véletlen müve. Én gyerekkori elhagyatottsá­­gomra kaptam a féijemtől orvosságot; kitartást, szorgalmat, okosságot nyújtot­tam cserébe. Férjemet talán az én szi­gorom juttatta jól szervezett, céltudatos és kulturált élethez, amiben viszont neki nem volt korábban része. Férjem szolgálatkészségével, jó kedélyével, mindig vigasztalásra kész elfogadással hálálta meg, hogy őt választottam. Beszélgetéseink során egyre biztosab­A családot tartani hivatás kivétel nélkül arra utalnak, hogy ezek a helyzetek kölcsönös érzelmi igényt szol­gálnak. Lejátszásukban, újraátélésük­­ben minden résztvevő érdekelt. Házas­ságunk története egyszerre látszik iga­zolni azt a tényt, hogy életre szóló választásaink nem véletlenek, és hogy mindennapi, jelentéktelennek tűnő üt­közéseinket is belső, érzelmi-indulati tényezők kormányozzák. Házasságunk alaphelyzetét pszicho­lógus segítségével tudtuk „megfejteni”. Sok panasz volt a fiunkra az óvodában szélsőségesen agresszív magatartása mi­att. A beszélgetések rádöbbentettek bennünket, hogy a gyökerek együttélé­sünk „mikéntjéig” nyúlnak vissza. A gyerekkel lényegében egyikünknek sem volt baja. mindketten nagyon szerettük. Időnként mégis — magam számára is érthetetlenül és kiszámíthatatlanul — megvertem a gyereket. Ő ezt igyekezett minél előbb elfelejteni, „lerázni magá­ról”. Otthon, nálam, apjánál is legin­kább kedvességével igyekezett jó érzés­hez jutni. Egyértelműnek tűnt, hogy az óvodában éli ki az otthoni feszültsége­ket (melyek kis részben rajta csattan­tak). A rosszalkodás öngyógyító győze­lem volt az otthon elszenvedett veresé­gek után. Legnagyobb vitáink, szinte napirend­bak lettünk abban, hogy apró. napi összetűzéseinkben azt a haragot enged­jük szabadjára, amelyet mindketten éreztünk házastársunk mássága miatt. Rájöttünk, ha ebben a választásban ennyi jó is van. talán mégsem olyan szégyellnivaló ez a „felemás házasság". Most már értelmünkkel is észrevet­tük azokat az értékeket, amelyekért egymást ösztönösen választottuk. Ügy is mondhatnám, többé már nem a kü­lönbségek ellenére éltünk együtt, ha­nem kölcsönösen fontos tulajdonsága­ink miatt, a kisebb-nagyobb konfliktu­sok elviselésével. Egymásnak szóló in­dulataink ezután mind ritkábban csat­tantak a gyereken, s hamarosan már az óvoda sem panaszkodott. Azt mondhatom, megérte az önisme­reti munka, ez a nem is könnyű önvizs­gálat, amelyre vállalkoztunk. Jelige: Haragban — harag nélkül Tzenöt éve ismerkedtem meg a fér­jemmel. aki három évvel volt idősebb, mint én. Két évig jártunk együtt, s valóban úgy éreztük, egymás­nak születtünk. A hagyományos eljegy­zés után nemsokára a férjem autóbale­setet szenvedett. S mint az falun szokás, megindult a pletyka: „Nem megy hoz­zá feleségül, buta lenne fiatalon egy nyomorékhoz kötni az életét”. Nem tudtuk még akkor, hogy alakul, felgyógyul a férjem vagy örök életére nyomorék marad. Én csak azt tudtam, azt éreztem, hogy nagyon szeretem őt, így is, ilyen helyzetben is vállalom, élete páija, a felesége akarok lenni. A sors kegyes volt hozzánk, meggyó­gyult. nem lett nyomorék. Felgyógyulá­sa után megesküdtünk, s nem bántam meg választásomat. Az eltelt tizenkét év alatt egyszer kételkedtem féljem hűsé­gében, szólni nem mertem neki, féltem, ezzel mindent csak elrontanék. Azon­ban az ő mindenre kiteijedő figyelmes­sége elől nem maradt az én bánatom rejtve, s minden tisztázódott. Kiderült, hogy a nála talált fényképen egyik kolléganője van, akinek családjával azóta is jó barátságban vagyunk. Jónak mondhatnám a házasságun­kat. Tudjuk, hogy valakinek otthon kell lennie, valakihez kell, hogy hazamen­jünk, valaki kell, hogy örüljön sikere­inknek — aki vár. akinek ez jó. aki kibírja, akinek ez igazi feladat. Valaki örüljön annak, hogy otthon váijuk, valakinek legyen a napi állan­dóság a megnyugtató, valaki érezze, hogy itt van itthon — legyen valaki, aki nem tudja előteremteni, megcsinálni amit én. akinek arra van szüksége, amit én nyújtok, és aki azt adja, amit én nem tudok adni. A mosogatás és pénzkeresés szintjén elfogadjuk, hogy bajtársak vagyunk, de mikor örömmel megyünk haza: „Én csináltam neked!” „Én hoztam neked” — már sokszor versenytársak. Nálunk a válasz mindig: „De jókat tudsz csinál­ni”, s nem az: „Ilyet én is csináltam már neked.” Az a baj, hogy a mai házastársak így gondolkodnak: „Nem vagyok pótolhatatlan, felcserélhető va­gyok”. A családot tartani nőnek, férfinak egyaránt hivatása — nem kötelessége, mint mostanság. Háttérként mindnyá­jan igényeljük, de kevesen vállalkozunk rá. S hogy ennek mi az oka? Saját példám arra int, hogy az okokat első­sorban is egymáshoz való viszonyunk­ban kell keresni. Jelige: Maradj meg, boldogság (nőio)

Next

/
Oldalképek
Tartalom