Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-08 / 28. szám

Mit is mondhatnék a gyerekeimről ennek a fiatal újságírónak? Meséljem el, hogyan ünnepeltük reggelig Jitka születésnapját? Hogyan vettük hirtelen észre, hogy a függöny mögött már pirkad? Vagy azt, hogyan állt elő Éva, aki a legvállalkozóbb szellemű gyerekünk, hogy menjünk ki a „telekre"? Mit mondana ez Fenclnek?

Mégis olyan szép volt, hogy sohasem felejtem el. Éva fölállt, hirtelen teatrális mozdulattal széthúzta a függönyt. Ültünk a fotelban, az asztalon félig üres borospoharak meg kávéscsészék, amelyek aljára rászáradt az üledék. Arcunk sápadt volt, és pislogtunk, mint a nyulak, amelyeket a fülüknél fogva hirtelen kiráncigálnak a napfényre. Bámultuk egymást, és zavartan nevetgéltünk. Csak Éva állt köztünk frissen, egy cseppet sem látszott rajta az átvirrasztott éjszaka. Júnói jelenség volt, akinek szemmel láthatóan megvastagodott a dereka, arca kipirult, és súlyos fekete kontya még inkább kiemelte nőiességét.

— Nos? Mit szólna hozzá a kedves család, ha a napfelkeltét a lakókocsi mellett fogadnánk?

Milan nevetségesen kigúvasztotta a szemét. Ondra jelezte, hogy ettől az ötlettől menten elájul. Én rossz viccnek tartottam. Csak Jitka vette komolyan.

— Ez méltó befejezése volna az ünnepi estének! De ki vezetne?

— Természetesen Éva — nevettem el magam. — Ő csak Coca-Colát ivott!

Egy félóra múlva valamennyien beültünk a kocsiba. Jitka sietve becsomagolta a vasárnapi ebédet, Milan és Ondra hozzátett még néhány palack bort.

A nap, mintha megrendelésre tenné, alighogy letelepedtünk a lakókocsi lépcsőjére, felkelt. Éva férje tegnap estétől a hétvégi házban volt a kis Anickával. Amint meghallotta a kocsi búgását, föltette a teavizet.

Feledhetetlen reggel volt ez. A felkelő nap, a harmatos fű, a forró, illatos kávé, és itt voltak mellettünk a gyerekeink. Éva szemmel láthatólag boldog volt, Milan és Ondra pedig úgy csüngtek egymáson, mint régen. Előttük az élet. És itt van mellettem Jitka, aki úgy hozzám tartozik, mint fához a levél.

Mit is írhatna erről Fend? Persze, ez is része a világomnak, de csak a másik oldala annak a kemény, csengő éremnek, amit emberi sorsnak nevezünk. Gyerekkorom, szerelmem, családom — mindez kizárólag csak rám tartozik. Az életem olyan, mint bárki másé, senkinek semmi köze hozzá.

Összeszedtem magam.

— Tudja mit, barátom — mondtam erélyesen Fenclnek. — Hagyjuk a családi krónikát. Mást ajánlok. Ha akarja, kölcsönadok magának egy köpenyt, és együtt végigmegyünk a klinikán, megnézi a betegeket. Beszélgethet is velük, szívesen mesélnek magukról. Sorsuk jobban érdekli az olvasókat, mint az én családi történeteim. Minden műtétemet töviről hegyire megírhatja.

Szemlátomást örömmel fogadta javaslatomat. Csábította a lehetőség: fehér köpenyben végigsétálni a betegek közt. Nem vesztegettem volna el annyi időt, ha ez korábban eszembe jut, gondoltam. Az osztályon volt néhány eset, amelyről érdekfeszítően lehetett írni. Például az az öreg hölgy, akinek megbénult a lába, s akit eredetileg nem akartam megmüteni, mert már hetvenöt éves. Aztán mégis eltávolítottuk a gerincvelő-daganatot, és újra mozgatja alsó végtagjait. Maga sem hitte, hogy túléli a műtétet, sőt újra járni fog! Ez ma már biztos.

Vagy a kis Jana, az az aranyos kislány, aki alig múlt tizenöt éves. Hátgerincvelődaganattal küldték be, végül kiderült, hogy tályog van a gerincvelő hártyái között. Nagy fájdalmai lehettek, mozdulatlanul feküdt az ágyon, mégis kedves volt, és türelmes. Ma már jól érzi magát, néhány napja láza sincs, nemsokára hazamehet. Ott fekszik egy idős, majdnem hetvenéves munkás, aki az utolsó pillanatig dolgozott. Csontkinövése volt, a hátgerincéből kinőtt hegyes csőr nyomta az egyik nyaki ideggyökeret, csökkent az ereje, karizmai elsenyvedtek. A műtét után megszűnt karjában a kínzó, égető fájdalom. Mozdulatai ügyesebbekké váltak.

A klinikán fekszenek néhányan, akiknek csigolyaporcsérvük volt. Rettentően féltek a műtéttől. Ma már jól érzik magukat. Talán bevallják a szerkesztő úrnak, hogy fölöslegesen aggódtak.

Áfkos nap ez a mai. A nővérek ügyeletesszobájában szívet tépő jelenet fogad. Hanka nővér zokog a kolléganője vállán. Mi történt? Fölugrik, törölgeti a szemét.

— Bocsásson meg, professzor úr, de ez már elviselhetetlen — szepegi. — Marta nővér beteg, kettő helyett dolgozom, és az a Velda a huszonkettesből... — nem tudja folytatni, felzokog.

Átölelem a vállát.

— No de Hanka? A kolléga szeretné megtekinteni az osztályt — mondom abban reménykedve, hogy ezzel megvigasztalom.

Fend szája fülig húzódok, tetszik neki a kollégaszerep. A nővért azonban nem hatja meg. Ellenségesen sandít rá.

— De hiszen Veldának megengedte a professzor úr, hogy fölkeljen — panaszkodik sértődötten tovább. — Megmakacsolta magát, és az ágytálat követeli. Néhány perce megint hívatott, hogy ma még nem kapott piros injekciót. Megmagyaráztam neki, hogy a doktor úr nem írta fel. Gorombáskodott velem. Állítólag Zeleny minden napra ígért neki egyet, és nekem kutya kötelességem beadni.

Újabb zokogásroham.

— Hát velünk mindenki kiabálhat. Az egész kórtermet azzal traktálta, hogy egész nap csak ülünk az ügyeletesszobában, és kávézgatunk meg cigarettázunk. Üljön csak egyszer a helyünkre!

Általános közhelyeket mondok: A nővérnek nem szabad szivére venni az ilyesmit. Egyes betegek szívesen robbantanak ki konfliktusokat, ezt valamennyien tudjuk, de

nem hagyjuk kihozni magunkat a béketűrésből, végeredményben itt beteg emberek vannak. Lehetséges, hogy gondoskodásunkat később majd értékelni fogják, ha már jobban érzik magukat.

Hanka már nem sír. Sértődött hangon azonnal félbeszakít:

— Kétlem, professzor úr! Megmondtam neki, örülhetne, hogy ilyen jól sikerült a műtétje. Mire ö rávágja, hogy minek örüljön. Annak, hogy felvágták a hátgerincét ? Anélkül is rendbe jött volna.

Kísérőmnek ajkára fagy a mosoly, kérdőn néz rám.

Bemegyünk az osztályra — mondom neki. — Nem, köszönöm, nővérke, nem kell velünk tartania.

A beteglátogatás talán jobban sikerül. A kis Jana az ágy mellett ül egy fotelban. Olyan, mint egy festett kép. Akadozva meséli, hogy már három lépést tett, s annyi erőt érez a lábában, hogy hamarosan táncra perdülhet. Felszólítás nélkül leveti lenge pongyoláját, és fölhúzza az ingét. Láthatóvá válik a leragasztott gézdarab. Félrehúzom, hogy Fend legalább valamit lásson. A seb tiszta, már az öltéseket is kiszedtük.

— No látod, minden rendben lesz — mondom neki. — Amint beheged a seb, fürdőre mész. És ősszel már valóban táncolhatsz.

— Rettenetesen hálás vagyok önnek!

Megsimogatom a haját. Göndör és selymes, akár egy csecsemőé. Valami még nyomja a szivét. Elpirul, nagyot nyel.

— Megkérhetném ... megkérhetném a professzor urat valamire?

— Tessék, Jana — mondom. — No ki vele, mit szeretnél?

— Nekem... van egy barátom. Arra gondoltam, nem jöhetne-e föl mindennap egy pillanatra hozzám. Belekapaszkodnék, és többet gyakorolnám a járást.

Sóhajtok egyet. Ez a szende kislány, úgy látszik, szép kis boszorkány.

— Meglátjuk, Janicka — mondom bizonytalanul. — De azt hiszem, apukád erősebb.

Elbiggyeszti az ajkát. Hosszú szempillája bánatosan megrebben. Fend mosolyog rajta, elsőként lép ki a kórteremből.

A folyosón már vár egy beteg a harmincasból. Nemrég mütöttük meg a csigolyáját. Nehezére esik még az álldogálás, botra támaszkodik.

— Professzor úr — figyelmeztet halkan. Ne engedje meg annak a lánynak, hogy látogatót fogdjon! Tetszik tudni, összeszürték a levet a fiammal. Rettenetesen beleszeretett a kölyök. Mindennap beszökik a szobájába. A nővérek már panaszt akartak tenni. Úgy viselkedik, mint Fanfan Tulipán. Tegnap este bemászott a kerítésen, és eltépte a nadrágját. Mit csináljak vele?

Mi az, álmodom? Ez hát a mi jó hírű, öreg klinikánk?

— Kösse az asztal lábához! — mondom határozottan, és elindulok a következő kórterem felé. Fend kuncogva követ.

— Hát, ami azt illeti, igazán nem unatkoznak itt — kommentálja a maga módján. — Az anyám is néha olyan történeteket mesél, hogy dőlünk a nevetéstől.

Rosszkedvű vagyok. Úgy érzem, sohasem volt itt ilyen laza fegyelem. A betegek azt csinálnak, amit akarnak, a tilalom ellenére látogatók jönnek-mennek. A betegek arrogánsak, mintha nem kórházban, hanem szállodában lennének. Szóvá kell ezt tennem Ruminak és a docensnek. Azelőtt a nap minden szakában nyugalom és rend fogadott az osztályon. A nővérek szolgálatkészek voltak, a páciensek pedig tisztességtudóak és hálásak.

(nő 14)

Két személyre terített asztal, középen viaszgyertyák, melyek lobogva égnek, az evőeszköz gondosan elrendezve, a poharak fényesre törölve, a vászonszalvéták frissen vasalva, minden pontosan a helyén, ahogyan annak lennie kell. A nőnek ez jelentette az örömet: kellemes környezetet teremteni, zavartalan és barátságos légkört, nyugalmas közös estét — a szerelemnek.

Kedves meglepetés volt a férfi számára, amikor a nö minden kertelés nélkül meghívta vacsorára. Azt mondta:

— Tudom, hogy köztünk mindennek vége. Ennek ellenére szeretném, ha eljönnél.

A meghívás Ígéretesen hangzott, s a férfi ezt olyan alkalomnak tekintette, amikor megpróbálkozhat elsimítani a múlt félreértéseit, hogy meggyőzze barátnőjét: valamennyi kifogása, amit vele szemben emelt, kicsinyes, fölösleges és teljesen alaptalan.

JOSEF KADLEC

Az utóbbi időben kezdett az a benyomása támadni a férfinak, hogy már nincs mit mondaniuk egymásnak. Tudta, hogy minden érzelmi kapcsolatnak új ösztönzésekre van szüksége, mert különben elsorvad, zátonyra fut. És úgy tűnt neki, hogy ő maga már kimerített minden lehetőséget, amivel hozzájárulhatna kapcsolatuk felélénkitéséhez, feltámasztásához. A nőt viszont alighanem sértette az ö lankadó érdeklődése, kezdett eltávolodni tőle, érthetetlenül viselkedett, tettetett közömbösséggel. Mintha nem volna és nem is lehetne szó semmi fontosról.

Miután meggyújtotta a gyertyákat, amelyek kelletlenül, sercegve lángra kaptak, és nyugtalan, imbolygó fényük elárasztotta a megterített asztalt, a nő odalépett hozzá, száraz ajakkal, szenvtelenül megcsókolta az arcát, és békülékeny hangon azt mondta:

— Örülök, hogy eljöttél.

A nő mindenre gondosan ügyelt, minden apróságra, mintha isten tudja, mennyire fontos volna számára, hogy minden az elképzelése szerint folyjék le, a legkisebb hiba, zavaró mozzanat nélkül.

Azután a nő levette a konyhai kötényét, mely szerfölött illett neki. Majd leült vele szemben, és koccintásra emelte a poharát:

— Hogy minden úgy történjen, ahogyan történnie kell — mondta a nö, és kedvesen elmosolyodott.

Mosolya ragyogóbbnak tetszett számára, mint a gyertya pislákoló fénye.

Hozzáláttak az előételhez. A férfi igazi jó