Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-08 / 28. szám

Mit is mondhatnék a gyerekeimről ennek a fiatal újságírónak? Meséljem el, hogyan ünnepeltük reggelig Jitka születésnapját? Hogyan vettük hirtelen észre, hogy a füg­göny mögött már pirkad? Vagy azt, hogyan állt elő Éva, aki a legvállalkozóbb szellemű gyerekünk, hogy menjünk ki a „telekre"? Mit mondana ez Fenclnek? Mégis olyan szép volt, hogy sohasem felejtem el. Éva fölállt, hirtelen teatrális mozdulattal széthúzta a függönyt. Ültünk a fotelban, az asztalon félig üres borospoha­rak meg kávéscsészék, amelyek aljára rá­száradt az üledék. Arcunk sápadt volt, és pislogtunk, mint a nyulak, amelyeket a fülüknél fogva hirtelen kiráncigálnak a nap­fényre. Bámultuk egymást, és zavartan ne­vetgéltünk. Csak Éva állt köztünk frissen, egy cseppet sem látszott rajta az átvirrasz­tott éjszaka. Júnói jelenség volt, akinek szemmel láthatóan megvastagodott a de­reka, arca kipirult, és súlyos fekete kontya még inkább kiemelte nőiességét. — Nos? Mit szólna hozzá a kedves csa­lád, ha a napfelkeltét a lakókocsi mellett fogadnánk? Milan nevetségesen kigúvasztotta a sze­mét. Ondra jelezte, hogy ettől az ötlettől menten elájul. Én rossz viccnek tartottam. Csak Jitka vette komolyan. — Ez méltó befejezése volna az ünnepi estének! De ki vezetne? — Természetesen Éva — nevettem el magam. — Ő csak Coca-Colát ivott! Egy félóra múlva valamennyien beültünk a kocsiba. Jitka sietve becsomagolta a vasárnapi ebédet, Milan és Ondra hozzá­tett még néhány palack bort. A nap, mintha megrendelésre tenné, alighogy letelepedtünk a lakókocsi lépcső­jére, felkelt. Éva férje tegnap estétől a hétvégi házban volt a kis Anickával. Amint meghallotta a kocsi búgását, föltette a teavizet. Feledhetetlen reggel volt ez. A felkelő nap, a harmatos fű, a forró, illatos kávé, és itt voltak mellettünk a gyerekeink. Éva szemmel láthatólag boldog volt, Milan és Ondra pedig úgy csüngtek egymáson, mint régen. Előttük az élet. És itt van mellettem Jitka, aki úgy hozzám tartozik, mint fához a levél. Mit is írhatna erről Fend? Persze, ez is része a világomnak, de csak a másik oldala annak a kemény, csengő éremnek, amit emberi sorsnak nevezünk. Gyerekkorom, szerelmem, családom — mindez kizárólag csak rám tartozik. Az életem olyan, mint bárki másé, senkinek semmi köze hozzá. Összeszedtem magam. — Tudja mit, barátom — mondtam eré­lyesen Fenclnek. — Hagyjuk a családi kró­nikát. Mást ajánlok. Ha akarja, kölcsöna­dok magának egy köpenyt, és együtt vé­gigmegyünk a klinikán, megnézi a betege­ket. Beszélgethet is velük, szívesen mesél­nek magukról. Sorsuk jobban érdekli az olvasókat, mint az én családi történeteim. Minden műtétemet töviről hegyire megír­hatja. Szemlátomást örömmel fogadta javasla­tomat. Csábította a lehetőség: fehér kö­penyben végigsétálni a betegek közt. Nem vesztegettem volna el annyi időt, ha ez korábban eszembe jut, gondoltam. Az osz­tályon volt néhány eset, amelyről érdekfe­szítően lehetett írni. Például az az öreg hölgy, akinek megbénult a lába, s akit eredetileg nem akartam megmüteni, mert már hetvenöt éves. Aztán mégis eltávolí­­tottuk a gerincvelő-daganatot, és újra mozgatja alsó végtagjait. Maga sem hitte, hogy túléli a műtétet, sőt újra járni fog! Ez ma már biztos. Vagy a kis Jana, az az aranyos kislány, aki alig múlt tizenöt éves. Hátgerincvelő­­daganattal küldték be, végül kiderült, hogy tályog van a gerincvelő hártyái között. Nagy fájdalmai lehettek, mozdulatlanul fe­küdt az ágyon, mégis kedves volt, és türel­mes. Ma már jól érzi magát, néhány napja láza sincs, nemsokára hazamehet. Ott fek­szik egy idős, majdnem hetvenéves mun­kás, aki az utolsó pillanatig dolgozott. Csontkinövése volt, a hátgerincéből kinőtt hegyes csőr nyomta az egyik nyaki ideg­gyökeret, csökkent az ereje, karizmai el­­senyvedtek. A műtét után megszűnt karjá­ban a kínzó, égető fájdalom. Mozdulatai ügyesebbekké váltak. A klinikán fekszenek néhányan, akiknek csigolyaporcsérvük volt. Rettentően féltek a műtéttől. Ma már jól érzik magukat. Talán bevallják a szerkesztő úrnak, hogy fölöslegesen aggódtak. Áfkos nap ez a mai. A nővérek ügyele­tesszobájában szívet tépő jelenet fogad. Hanka nővér zokog a kolléganője vállán. Mi történt? Fölugrik, törölgeti a szemét. — Bocsásson meg, professzor úr, de ez már elviselhetetlen — szepegi. — Marta nővér beteg, kettő helyett dolgozom, és az a Velda a huszonkettesből... — nem tudja folytatni, felzokog. Átölelem a vállát. — No de Hanka? A kolléga szeretné megtekinteni az osztályt — mondom ab­ban reménykedve, hogy ezzel megvigasz­talom. Fend szája fülig húzódok, tetszik neki a kollégaszerep. A nővért azonban nem hatja meg. Ellenségesen sandít rá. — De hiszen Veldának megengedte a professzor úr, hogy fölkeljen — panaszko­dik sértődötten tovább. — Megmakacsolta magát, és az ágytálat követeli. Néhány perce megint hívatott, hogy ma még nem kapott piros injekciót. Megmagyaráztam neki, hogy a doktor úr nem írta fel. Gorom­­báskodott velem. Állítólag Zeleny minden napra ígért neki egyet, és nekem kutya kötelességem beadni. Újabb zokogásroham. — Hát velünk mindenki kiabálhat. Az egész kórtermet azzal traktálta, hogy egész nap csak ülünk az ügyeletesszobában, és kávézgatunk meg cigarettázunk. Üljön csak egyszer a helyünkre! Általános közhelyeket mondok: A nővér­nek nem szabad szivére venni az ilyesmit. Egyes betegek szívesen robbantanak ki konfliktusokat, ezt valamennyien tudjuk, de nem hagyjuk kihozni magunkat a béketű­résből, végeredményben itt beteg emberek vannak. Lehetséges, hogy gondoskodásun­kat később majd értékelni fogják, ha már jobban érzik magukat. Hanka már nem sír. Sértődött hangon azonnal félbeszakít: — Kétlem, professzor úr! Megmondtam neki, örülhetne, hogy ilyen jól sikerült a műtétje. Mire ö rávágja, hogy minek örül­jön. Annak, hogy felvágták a hátgerincét ? Anélkül is rendbe jött volna. Kísérőmnek ajkára fagy a mosoly, kérdőn néz rám. Bemegyünk az osztályra — mondom neki. — Nem, köszönöm, nővérke, nem kell velünk tartania. A beteglátogatás talán jobban sikerül. A kis Jana az ágy mellett ül egy fotelban. Olyan, mint egy festett kép. Akadozva meséli, hogy már három lépést tett, s annyi erőt érez a lábában, hogy hamarosan tánc­ra perdülhet. Felszólítás nélkül leveti lenge pongyoláját, és fölhúzza az ingét. Látható­vá válik a leragasztott gézdarab. Félrehú­zom, hogy Fend legalább valamit lásson. A seb tiszta, már az öltéseket is kiszedtük. — No látod, minden rendben lesz — mondom neki. — Amint beheged a seb, fürdőre mész. És ősszel már valóban tán­colhatsz. — Rettenetesen hálás vagyok önnek! Megsimogatom a haját. Göndör és sely­mes, akár egy csecsemőé. Valami még nyomja a szivét. Elpirul, nagyot nyel. — Megkérhetném ... megkérhetném a professzor urat valamire? — Tessék, Jana — mondom. — No ki vele, mit szeretnél? — Nekem... van egy barátom. Arra gondoltam, nem jöhetne-e föl mindennap egy pillanatra hozzám. Belekapaszkodnék, és többet gyakorolnám a járást. Sóhajtok egyet. Ez a szende kislány, úgy látszik, szép kis boszorkány. — Meglátjuk, Janicka — mondom bi­zonytalanul. — De azt hiszem, apukád erősebb. Elbiggyeszti az ajkát. Hosszú szempillája bánatosan megrebben. Fend mosolyog rajta, elsőként lép ki a kórteremből. A folyosón már vár egy beteg a harmin­casból. Nemrég mütöttük meg a csigolyá­ját. Nehezére esik még az álldogálás, botra támaszkodik. — Professzor úr — figyelmeztet halkan. Ne engedje meg annak a lánynak, hogy látogatót fogdjon! Tetszik tudni, összeszür­­ték a levet a fiammal. Rettenetesen bele­szeretett a kölyök. Mindennap beszökik a szobájába. A nővérek már panaszt akartak tenni. Úgy viselkedik, mint Fanfan Tulipán. Tegnap este bemászott a kerítésen, és eltépte a nadrágját. Mit csináljak vele? Mi az, álmodom? Ez hát a mi jó hírű, öreg klinikánk? — Kösse az asztal lábához! — mondom határozottan, és elindulok a következő kór­terem felé. Fend kuncogva követ. — Hát, ami azt illeti, igazán nem unat­koznak itt — kommentálja a maga módján. — Az anyám is néha olyan történeteket mesél, hogy dőlünk a nevetéstől. Rosszkedvű vagyok. Úgy érzem, soha­sem volt itt ilyen laza fegyelem. A betegek azt csinálnak, amit akarnak, a tilalom elle­nére látogatók jönnek-mennek. A betegek arrogánsak, mintha nem kórházban, ha­nem szállodában lennének. Szóvá kell ezt tennem Ruminak és a docensnek. Azelőtt a nap minden szakában nyugalom és rend fogadott az osztályon. A nővérek szolgálat­­készek voltak, a páciensek pedig tisztes­­ségtudóak és hálásak. (nő 14) Két személyre terített asztal, középen viaszgyertyák, melyek lobogva égnek, az evőeszköz gondosan elrendezve, a poharak fényesre törölve, a vászonszalvéták frissen vasalva, minden pontosan a helyén, aho­gyan annak lennie kell. A nőnek ez jelentet­te az örömet: kellemes környezetet terem­teni, zavartalan és barátságos légkört, nyu­galmas közös estét — a szerelemnek. Kedves meglepetés volt a férfi számára, amikor a nö minden kertelés nélkül meg­hívta vacsorára. Azt mondta: — Tudom, hogy köztünk mindennek vége. Ennek ellenére szeretném, ha eljön­nél. A meghívás Ígéretesen hangzott, s a férfi ezt olyan alkalomnak tekintette, amikor megpróbálkozhat elsimítani a múlt félreér­téseit, hogy meggyőzze barátnőjét: vala­mennyi kifogása, amit vele szemben emelt, kicsinyes, fölösleges és teljesen alaptalan. JOSEF KADLEC Az utóbbi időben kezdett az a benyomá­sa támadni a férfinak, hogy már nincs mit mondaniuk egymásnak. Tudta, hogy min­den érzelmi kapcsolatnak új ösztönzésekre van szüksége, mert különben elsorvad, zá­tonyra fut. És úgy tűnt neki, hogy ő maga már kimerített minden lehetőséget, amivel hozzájárulhatna kapcsolatuk felélénkitésé­­hez, feltámasztásához. A nőt viszont alig­hanem sértette az ö lankadó érdeklődése, kezdett eltávolodni tőle, érthetetlenül vi­selkedett, tettetett közömbösséggel. Mint­ha nem volna és nem is lehetne szó semmi fontosról. Miután meggyújtotta a gyertyákat, ame­lyek kelletlenül, sercegve lángra kaptak, és nyugtalan, imbolygó fényük elárasztotta a megterített asztalt, a nő odalépett hozzá, száraz ajakkal, szenvtelenül megcsókolta az arcát, és békülékeny hangon azt mond­ta: — Örülök, hogy eljöttél. A nő mindenre gondosan ügyelt, minden apróságra, mintha isten tudja, mennyire fontos volna számára, hogy minden az elképzelése szerint folyjék le, a legkisebb hiba, zavaró mozzanat nélkül. Azután a nő levette a konyhai kötényét, mely szerfölött illett neki. Majd leült vele szemben, és koccintásra emelte a poharát: — Hogy minden úgy történjen, ahogyan történnie kell — mondta a nö, és kedvesen elmosolyodott. Mosolya ragyogóbbnak tetszett számá­ra, mint a gyertya pislákoló fénye. Hozzáláttak az előételhez. A férfi igazi jó

Next

/
Oldalképek
Tartalom