Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-08 / 28. szám
— most az egyszer cserét: elcserélte Lotharingiai Lujza (III. Henrik felesége) földi maradványait Abélard és Heloise 12. századbeli poraiért. Az üzlet ezek után már szinte magától ment tovább. Pére-Lachaise lassan, de biztosan státusszimbólummá vált. Az élők egyre gyakrabban foglaltattak maguknak helyet Frochot apónál. Bankárok, államférfiak, tábornokok, írók, költők, színészek, így Napóleon is 1819-ben, amikor Szent Ilona szigetén élt száműzetésben, és még csak meg sem fordult a fejében, hogy olyan fantasztikus sírboltja lesz majd. mint amilyen a párizsi Invalides. A huszadik században már alig temettek ide, de kivétel azért akadt. Oscar Wilde például 1909-ben, 9 évvel halála után került ide. Epstein hatalmas emlékművet állított neki. Oscar Wilde-ról köztudomású volt különben, hegy nem táplált semmiféle illúziókat a túlvilági élettel kapcsolatban, csodálatos humorérzékét meg jól ismeri az utókor is. Egyszer így szólt barátjához, Robert Rosshoz: „Majd ha egyszer egymás mellett fekszünk márvány sírjainkban és megszólalnak a végítélet harsonái, én odahajolok hozzád és ezt suttogom majd: Robbie. Robbie, tegyünk úgy. mintha nem hallanánk!” Talán csak kevesen tudják, hogy Pére- Lachaise-en két háború is végigsöpört. 1814-ben két francia katonaiskola kadétjait szorította ide az ellenség. A francia-porosz háború elvesztése után. a párizsi kommün mozgalmas 1871-es évében a kommunárdok százai irányították innen ágyúikat a Louvre és a Palais Royal felé — utoljára lázadtak fel a császári hatalom ellen. A temető négy napig tűzzel lángolt. A harcnak 700 férfi és nő esett áldozatául és további 147-et végeztek ki a temető falánál, ezt azóta a kommunárdok falának nevezik. De közelebbi történelmi események emlékét is őrzi a temető, itt van a második világháború éhségtáborainak. Oranienburg és Sachsenhausen áldozatainak emlékműve. Ma nem napozott macska Isadora Duncan sítján. és Apollinaire sírfeliratát — amit a költő jóelőre sajátmaga megírt — mosta az eső. Még Modigliani sírját kerestem. Filmkockák jutottak eszembe. Gérard Philippe nagyszerű alakítása, ahogyan az életében oly kicsi Módit játszotta. Edith Piafra. Párizs felejthetetlen „verebére” találok rá. Sírját, mint életének utolsó éveit, a nála 20 évvel fiatalabb férjével. Théoval osztja meg. Most már nagy cseppek kerekedtek és koppantak a gesztenyék levélóriásain. Ügy éreztem, még maradnom kellene, utam befejezetlen. Dolgom végezetlen. Kevés volt a pillanat, amikor meg-megálltam egy-egy ismert név előtt, az a pillanat, amikor soha nem érzett közelségben, valami irreális, de élő kapcsolatban álltam szemben íróval, zenésszel, festővel, színésszel, tikit szeretek. Kis lélekharang jelzi a látogatási idő végét. Zuhogott az eső és a százéves fák hatalmas koronái sem nyújtottak már menedéket: FRIEDRICH MAGDA (nŐ9) A temetőkben nyomasztó érzés szokott elfogni. Most még az időjárás is fokozta: vésztjósló felhők gyülekeztek az égen. Alig tettem néhány lépést, macska villant át előttem. Stílusos, gondoltam . .. Aztán egyre jobban eltöltött a csodálat és tisztelet azok iránt, akik Pére-Lachaise ki tudja hány éves plantánfái. gesztenyéi és cédrusai alatt találtak örök nyugalomra. A sok zseniális ember iránt, akik nem tüntettek ki azzal a megtiszteltetéssel, hogy kortársaim legyenek. Szektortól szektorig mentem történelemkutató utamon, kezemben a kis tervrajzzal, amit az egyenruhás temetőőr nyomott a kezembe. Készségesen felsorolta a nyomtatott névsor felét, amiből csak névfoszlányokat kaptam el. S hogy mennyire szükségem lett volna magyarázatára, arról csak akkor győződtem meg, amikor néhány sikertelen kísérlet után rájöttem: nemcsak a szektorok óriásiak, de még a megszámozott blokkok is jókorák. Szám ide, szám oda, egyszerűen képtelen voltam megtalálni, amit szerettem volna. Éppen azon gondolkodtam, mitévő legyek ebben a labirintusban, amikor ismét előtűnt a macska és két ugrással egy monumentális emlékművön termett. Nézzük csak, nem is választott rosszul: Rothschild család. Nos. macskámmal sikeresen megtaláltam még Talma. a nagy színész cseppet sem konvencionális, egyszerűségével lebilincselő sírját. O annak idején császári gesztusokra tanította a nagy katonát és hadvezért. Napóleont. Aztán a temető csendjét, a lelkem mélyén, egy pillanatra a Carmen crescendói verték fel, Bizet sírja volt előttem. Kisvártatva az írónőé, aki a polgárasszony életét élte, s mégis olyan nagy szenvedélyeket és szerelmeket tudott leírni. A fekete márványon csupán ennyi: Colette. A macska hol szökkenve, hol kecsesen lépkedve, olykor méltóságteljesen „vezetett”. Olykor eltűnt, hogy ismét felbukkanjon egy kősíron, látszólag egykedvűen heverészve. Egyébként a temetőben majdnem négyszáz macska él és virul sétálgatva, napozgatva és vadászgatva. nagy szerencsétlenségére a temető madárvilágának, amely szintén számottevő. Pére-Lachaise Párizs keleti részén, egy dombon „épült”. Addig a Cimmetere des Innocents volt a város temetője, ahová a 18 századig 800 éven át temettek már — csekély 120 x 60 méter területen — közel 2 millió embert. Így történt, hogy 1780- ban egy földcsuszamláskor kb. 2 000 holttest csúszott át egy szomszédos ház pincéjébe. Gyors cselekvésre volt szükség, de a francia forradalom eseményei még néhány évig késleltették Pére-Lachaise megnyitását. Erre 1804-ben került sor. Egykor (az 1674—1709-es években) a Napkirály. XIV. Lajos gyóntatója, Francois de la Chaise, jezsuita pap élt ezen a helyen, de nem ő alapította a temetőt. A telket e célból Nicolas Frochot — szajnai prefektus — vásárolta meg. Első „ügyfele” — valamiféle apró tisztviselő — még nem volt elég jó reklám ahhoz, hogy — nem kis anyagi hasznot hajtva — a felső tízezerből töbGiacomo Rossini síremléke A „nagyok temetőj e ben is itt kívánják kivárni a végítéletet. Kiváló üzleti érzéke azonban másodszor sem hagyta cserben és vásárolt, no meg felállított néhány hatásos sírkövet, szobrot. síremléket (olyanokat például, amelyeket a forradalom idején az arisztokráciától koboztak el). A következő lépés az volt, hogy Frochot megvette és eltemette Moliére meg La Fontaine állítólagos földi maradványait. (Később kiderült, hogy nem voltak eredetiek ezek a becses maradványok. de a temető „jóhírén” már nem eshetett csorba. Nem is esett.) Néhány évvel később ismét jó húzást csinált S aki a közelben lakik, miért ne Jussa napi adagját e megnyugtató szép hetven. . .
