Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-14 / 3. szám
„Szívből gratulálok és további alkotói sikereket kívánok! — Gladisová" „Gratulálok! Edita Spannerova-Nemceková” „Sok szerencsét és egészséget kíván — Milan Vavro” (Az ismert karikaturista egy virágcsokrot átnyújtó kezet is rajzolt a fehér papírra.) „Szívből gratulálok! Gyönyörű kiállítás! büszkeséggel tölt el, hogy mi mindenre képesek a nők — az Ön Klára Havtíkovája” Olvasom a müvésztáirsak meleg szavait Pataki Klára Klement Gottwald díjas (1982) érdemes művész (1978), az SZNSZ megalakulásának 40. évfordulója alkalmából kiadott emlékérem egyik tulajdonosa negyedik bratislavai önálló kiállításának (amúgy a tizennegydik) utolsó napján, a 4 000 látogató nevét és a véleményeket megörökítő vendégkönyvben. De menjünk tovább. „Kedves Klárika! Örömöt szerzett a zvoleni gimnáziumnak!”, írja M. Standóvá. a szobrásznő ma már nyugdíjas gimnáziumi osztályfőnöke. „Rengeteg gyöngédség rengeteg szépség!” kiált fel ezután valaki, majd egy mondat, amit nem is kell lefordítani: „Páni Klárika, OK!” És egy összegező üzenet: „Köszönet a csodás élményért!” De magvar nyelvű bejegyzéseket is találok — „Esztétikai élmény ez a kiállítás!’’, „Pihentető látvány e szoborgyűjtemény!” —, ami nem csoda, hisz Pataki Klára neve Szlovákia magyar anyanyelvű lakosai számára is ismerősen cseng. Műveit a komáromi (Komárno) Duna menti Múzeum (1972-ben), a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Csallóközi Múzeum (1977) és az érsekújvári (Nővé Zámky) Művészet Galériája (1984) is kiállította. Bratislava, Drotárska utca 30. A Micsurin-kertnél szállók le a 217-es troliról és kapaszkodom föl-föl a domboldalon. A dombtetőn, ahol még a szél is megpihen, autónyi széles ösvény. Az utolsó házhoz fenyőfák, örökzöld növények, virágok szegélyezte betonjárda vezet, a bejárati ajtónál a „Nyári alkony” szoborcsoport gipszöntete — három pihenő (és sosem zuzorgó) nőalak nézi elmerengve a ködKÖSZÖNET AZ ELMENYERT! be boruló várost. Mellettük barna székek, ovális asztalka. Jó időben talán itt szokott reggelizni a Pataki-Matula házaspár. Odabenn pirinyó előszoba. Bal oldalon a konyha. Egyenesen előrehaladva a műterembe jutunk (benne félig kész és kész szobrok, modellek, próbaöntetek, vázlatok, egy megtámasztott ölnyi vastag fatömb — közelebb lépve veszem csak észre kibontakozó asszonya arcát és ceruzával (?) kijelölt kerek kebleit —. mellette véső és egy húsklopfolóhoz hasonlító, de jóval nehezebb fakalapács), jobbra a lakórész. Valahonnan az emeletről, ahová enyhén kacskaringós lépcsősor vezet fel egyenesen a szobából, jóllakott papagáj cserregése-csattogása hallatszik. A ház ifjabb Eduárdja. a művésznő 25 éves építőművész fia fogta a kertben, pontosabban: emelte le egy faágról a régi gazdája keresésébe belefáradt, kimerültségtől reszkető madarat. Edko. Róla még lesz szó. De Pataki Klára nem állja meg. hogy egy pillanatra ne emlékezzen. — Amikor kisgyerek volt és megkérdezte tőle valaki, mi akarsz lenni, ha majd felnősz, azt válaszolta hogy ő valami olyat akar csinálni, hogy mindig jó legyen a levegő, tiszta a víz, hogy az emberek és az állatok is jól érezzék magukat. Nevetve mondtuk neki, akkor politikus kell, hogy legyél! És most épp a város zöldövezete tartozik a munkakörébe. Néhány barátunk figyelmeztetett, miért hagyjuk, hogy ilyen hivatalnoki munkát végezzen. Tervezőműhelyben lenne a helye, ahol a szakmáját rajzban gyakorolhatja. De a fiam nagyon elégedett. Hiszen most végre tehet valamit a zöldért! Persze, arra talán még nem gondol, hogy esetleg tervezöműhelyben dolgozó szakmabelijeivel kell majd megvívnia a legkeményebb csatákat, akár minden egyes fáért külön-külön ... Egy pillanatra mindketten gondolatainkba mélyedünk. Az ifjúkor kötelező (?!) csalódásai (vendéglátóm talán a nemeckái emlékmű körüli huzavonákra gondol)... Azután leültet egy kényelmes kerevetre, felteszi szemüvegét — mert szeret a szemébe nézni annak, akivel beszél, szereti jól látni a másik embert —, s a kiállításra terelődik a szó. Vagy inkább a kiállításokra úgy általában. Pataki Klára a Szlovák Képzőművészek Szövetségének tisztségviselőjeként ugyanis jól tudja, mik a problémák. Pl. Bratislavában kevés a kiállítóterem, ráadásul a meglevők egy része nagyon rossz állapotban van. s így sokkal kevesebb művésznek nyílik lehetősége munkái bemutatására, mint ahányan a kiállítási terv — ezt egy évre előre készítik — véglegesítése előtt bejelentik ezirányű igényüket. — Az én első kiállításom 1965-ben volt Bratislavában. a Pravda Kisgalériában — mondja, ami azóta már megszűnt. Pedig ez ideális kiállítóterem volt. Apró, hangulatos, közönséget vonzó helyiség. Ilyenből kellene minél több. Az emberek nem szeretik a monstrózus termeket, ahol fárasztó kilométereket kell legyalogolniuk, szeretnek éppen csak „beugomi”. „úgy mellesleg” megnézni valamit egyéb teendőik végzése közben. Ezért jó például a Laco Novomesky terem, ami ugyan az íróké, de nekünk is kölcsönadják. Vagy a gyárak gombamódra szaporodó kisgalériái. A múltkor meg a Szakszervezetek Házában ért kellemes meglepetés. A tágas előcsarnokban rendeztek meg egy kiállítást. Ott volt egy csomó jegyre várakozó ember, akinek a mozi előtt még jutott ideje a képek megtekintésére is. Kinn az utca zaja, kavarog az élet. odabenn egy kicsi oázis... Nem elzárt, „kiváltságos” világ. És szerintem ez az emberek közé vezető egyetlen lehetséges és helyes útja művészetnek ... — ... és talán többet kellene beszélni, írni a háttérről is, arról, ami az alkotás kuüsszái mögött játszódik le — vetem közbe. — Mert az ember, mondjuk, elolvas egy csomó kritikát, az egyik dicsőíti, a másik szinte beletapossa a földbe az alkotót, a műveket élvezni akaró meg bemegy a kiállítóterembe és esetleg lelkiismeret-furdalása támad, hogy ő bizony se ezt, se azt nem érzi, hanem valami egészen más jut az eszébe a látottak kapcsán. Esetleg praktikus kérdések vetődnek fel benne, mondjuk: honnan van a nyersanyag, hogyan készül a szobor, az a kicsi alkotás, amit lát, maga a kész mű vagy csak a modellje ... — Ezekről a dolgokról tényleg kevés szó esik, pedig érdekesek ... Hát akkor, hogy is van? — Ami a nyersanyagot illeti, a képzőművészeti alapnak kellene, hogy legyen egy olyan szerve, amely a beszerzéssel és a kiutalással foglalkozna. De nincs! így hát magunk hajszoljuk. Ha megrendelésre készül a szobor, az építőművésszel közösen (mert a szobrásznak az architektonikái feltételeket is figyelembe kell vennie) döntjük el. hogy miből legyen. Természetesen a megrendelő anyagi lehetőségeikből kiindulva. A legdrágább egyébként a bronz. Na most, ha már szóba kerültek ezek a dolgok, szeretnék eloszlatni egy tévhitet, amit persze sok szobrász — feltehetőleg presztízs okokból —- maga is táplál. Tehát azt, hogy a szobrász egymaga alkotja meg a művét. Ez csak ritkán van így. A szobrászat inkább kollektív munka. Ha például kőből lesz a szobor, jó együttműködni egy szakemberrel már a kőtörőben is, mert ő azért már helyben meg tudja saccolni, melyik tömbben nincs repedés. Mert képzelje el. hogy kifejtik a bálványt, daruval teherautóra emelik, elfuvarozzák. azután otthon derül ki. hogy hasad, nem jó minőségű. Pedig mennyi munkát fektettek bele. és újra kell kezdeni! Vagy a bronzszobroknál is. Először agyagból készítjük el 1 : 1 arányban a mintát. Ennek van egy belső váza vasból. Nekem ezt a férjem szokta összehegeszteni, de ha nagyobb szoborcsoportról van szó. többen csinálják. És akkor itt van még a bronzbaöntés, a kőbefaragás, amit általában az agyagminta alapján elkészített gipszöntet után csinálnak legtöbbször ugyancsak a szakemberek ... Az érdekes „leckét” telefoncsörgés szakítja félbe. Azután egy jóbarát jön vérvörös rózsacsokorral, hisz Klára-nap van. Majd rövid üzleti tárgyalás következik, hiszen már Stefunko professzor, a néhai osztályfőnök is megmondta. „Nos, Klára, azt már megtanulta, hogyan kell csinálni a szobrot, most azt kell megtanulnia, hogyan kell eladni. De erre már nem én fogom megtanítani...” Amíg a „tárgyalás” tart, a házigazda engedélyével szem ügyre veszem a barátságos (és ÓH! tágas, de milyen tágas!) szobát A könyvespolcon Szlovákia Enciklopédiájának kötetei, Clara Zetkin, Paul Cézanne élete, Bebel Az asszony és a szodalizmus-a. az a mű, amelyben a szerző leszögezi, hogy a női jogok megvalósítása az általános társadalmi jogok megvalósításával együtt következhet csak be... A falon festmények, az asztalon régi-régi horgolt terítő. Talán a mamától, aki 92 éves, egészséges („hála istennek”, sóhajtott fel Klára, amikor édesanyja szóba került), s ha kell. bármikor segít a háztartásban... Üjralapozom a kiállítás katalógusát. Tiszta, szép, nap felé forduló, kitárulkozó arc Pataki Kláráé. A kép mellett néhány sor: „született 1930-ban Ipolyságon (Sa-
