Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-12-20 / 51-52. szám

elerakta a rossz vödröt vágott Jáva! a fészerben az öregember, morzsolt ku­koricacsutkát szedett a kötőjébe gyújtás­nak, s ahogy a hajlongásból fölemelkedett, megbilleni vele a fészer. Megkapaszkodott a gyalupadba. a lába reszketett, kiszaladt belőle az erő. Volt már így másszor is. várta, hogy elmúljon a szédülés, s azt gondolta közben: „Nem. most már nem­igen érem meg a nyaral. Hiúba, ha egyszer kitelt az időm. Elvisz engemet ez a léi" Azóta is mindennap fölkelt a hajnali harangszóra, mióta a tehénkétől szaba­dult. A régi mozdulattal lépett le a vacká­ról. felrántotta a csizmái, s beleprüszkölt odakint a tenyerébe merített vízbe a kút­­nál. Kellemetlenül hideg volt már a víz, ma reggelre a füvet is belepte a dér. Csak lézengett a hajnali derengésben a ház körűi szükségtelenül tett-veit, kiengedte azt a pár szem maradék tyúkot az ólból. Megállt az okolnál, hallgatta a malacka érdeklődő röffenéseil. s hangosan elbeszél­getett vele. — I árjái sorodra, megkapod, ami jár. Csak volna valami látszata. Lesz-e belőled pecsenye Jébrttárra legalább ? A rra gondolt eleinte, nem hizlal az idén. Kihúzta a nyarat, a tavalyi esöléknek nem került gazdája: ott lógott a nidon, a spájzban nemcsak a szalonna, de még egy füstöli sonka is, meg a keresztcsont. Valahogy■ nem olyan kapós mostanában a szalonna, pedig. . . hajaj, valamikor! Szalonna! Még a kommencióban is az volt a számos, a szalonna. Biztosabb volt. mint a pénz. Jó. hát a kenyérnekvaló az első. de az csak úgy első, mint a levegő, nem élhet nélküle az ember. Ha van kenyere, akkor már nem hal éhen, csak hál attól, hogy nem hal éhen, attól még nagyon nyomorul­tul is élhet. Ha nincs szalonnája a kenyere mellé. Ami az erőt adja. a mezei embernek az erőt. Ezek a maiak csak Jintorognak a sza­lonnára. Tudják is ezek. milyen nyugalmat adott az valamikor, milyen másképpen tartotta magát az ember, ha a kamrájában olt lógott egy-két fél oldal szalonna. Szegény­nek se érezte magát. Míg a szalonna kitartott, addig nem érezte szegénynek magát. Kenyér-szalonna, nyáron zöldpap­rikával, télen vereshagvmával van an­nál jobb étel? Főzelék! Az ám. Főzelék . . . Próbába volna meg az a rádióriporter, kelkáposztafőzeléken hogy esnék az aratás. A kévehányás. A kubikmunka. Akármilyen főzelék meg gyümölcs meg zöldség, hol adja az az e­­rőt! Ezeknek már nem kel! a szalonna. Elfinnyásodik a világ. Még az. Iwgy a szalonna nem kell. De a János felesége, Edit — épp húsvél előtt voltak pedig itthon — a finom füstölt sonkái se vitte el. azt mondja, ö a bolti sonkát szokta meg, azt olyan vékonyra felszeletelik, át leltet rajta látni, ö ahhoz szokott hozzá. Így azután még mindig megvan egy egész sonka. Megéri most már az új esztendőt. Nyár végén mégiscsak vett egy rossz kis kései malacot. Mit adhat nekik, ha jönnek? Akárme­lyik jön, mit adhat neki? Mert a kolbászt, azt mind szereti, í in­nék a hurkát is, szívesen.'de az semeddig se tart. Jobban lehet gazdálkodni a kol­básszal, azaz csak lehelne, mert jó bőven paprikázva, fokhagymáson, rendesen meg­­fíistölve elállna az akármeddig; de kinál­­gatni se kell, úgy elfogy a riídról, a pünkösdöt se éri meg. Februárnál hamarább nem vághatja le ezt a malacot. De azt még meg is kellene érni. Az jutott eszébe, ahogy most a gyalu­­padnak támaszkodva állt: miért is nem gondolt erre idején. Erre, hogy minden az utolsó is lehel most már. a disznótor, a pünkösd. A virágzó orgonabokor a ház végén, a piruló cseresznye a kertben. A jóleső nyári napmeleg a fal tövén, babfejtés közben a sámlin, a szőlőlugason a duzzadó girizdek — oda kellett volna figyelni min­denre. hogy ez rtz utolsó. Megnézni azzal a szemmel: no. ilyenben sem tesz részem többel az életben, ez a legutolsó. rezte ö már egy ideje, ősz óta különö­sen érezte, hogy gyengül. Ha kikel az ágyból reggel, de még napközben is, hu elbabrál valamin, elüldögél, utána mintha berozsdásodtak volna az ízületei, szinte csikordul, ahogy a lábára áll. Néha olyas­mit érez világos nappal is. amit soha nem érzett ezek előtt, hogy feküdni volna jó, feküdni, csak pihenni, egy hosszú élet. nyolcvankét esztendő minden fáradtságát kipihenni, csak feküdni és nem gondolni semmire. Ezelőtt nem érzett ilyesmit, eszé­be sem jutott, mert mindig az járt az eszében: mindjárt dél lesz! mindjárt este lesz! Mert falun másképpen jár még a nap is az égen. itt — éppen fordítva, mint a kalendáriumban — nyáron a legrövideb­bek a nappalok. Fogytán az ereje, jó. hát ez a korral jár, ki ne erezné nyolcvan Jelé meg túl is már a nyolcvanon, de mostanában, úgy nyár óta sokszor elfogja, van rá eset. naponta többször is. a gyengeség. A mi azelőtt nem volt. Most se több a víz a vödörben, a vizeskannában, mint régen, a nyáron még egyvégtében hozta a térhet az artézi kút­ról, pár hét óta bizony megpihenget útköz­ben, kétszer-háromszor is leleszi. „Nem. nem hiszem most már, hogy kihúzom tavaszig”— gondolta az öregem­ber, s fejét csóválva hangosan hümmögött. — „Bizony isten, aki a tavaszt megéri, az már a nyarat elviseli valahogy. De hol van még a tavasz!” Még mindig ugyanúgy markolta a kötő­jét, benne a gyújtásnak való kukoricacsut­ka. Fogta a rossz vödröt a vágott fával bevitte a házba, s eszébe jutott közben, hogy akkor már ez a karácsony is az utolsó lesz, körülbelül. Kihumuzta a vas­:li Si jfitt y FEKETE GYULA Az öregember karácsonya kályhát, előkészítette a begyújtáshoz, ne legyen gond vele délután. Mindennap eljárt az öregek napközi otthonába — egymás közt dedónak hívták —. jól eltelt a délelőtt, malmozlak, domi­nóztak. beszélgettek, rádiót hallgattak, új­ságot is lehetett olvasni; szívesen töltötte itt, a megszokott társaságban az időt. de ebéd után a csendes órán. amikor a többi­ek lefeküdtek vagy a fotelben szunyókál­tak el, ne kelljen a lábbelit levetni, ő fogta u kandlit a kipon tozott vacsorával, s haza­ballagott. Ezeken a napokon is minden úgy tör­téni, mint idáig. Sokszor elgondolkozott közben: mégiscsak ez lesz a legutolsó karácsony. Már nemcsak gondolta, már tígy tűnt Jöl, nem is tőle származik a gondolat, valami belső sitgalmazás ez — vannak ilyen csudálatos megérzések, legki­vált a halál előtt vannak ilyenek — ; már teljes bizonyossággal hitte is, hogy ez lesz a legutolsó karácsonya. A kkor ezt szépen meg kellene ünnepel­ni, ezt a karácsonyt. Utoljára akkor volt együtt a család gyertyagyújtáskor, karácsony este. amikor a nagyobbik fiút. Ferkót, katonáiéktól ha­zaengedték szabadságra; nem is látták többel. Írni még irt egy tábori lapot ké­sőbb, de többel nem léniák. Hét évvel ezelőtt, igaz. nem karácsony­kor. hanem novemberben, Katalin napján, amikor a feleségét temették, akkor sem volt az egész család együtt, hiányzott ép­pen Jani, valahol Dél-Amerikában csavar­góit, kiküldetésben. így is eljöttek a teme­tésre tizenhármán, csak a legszűkebb csa­lád, a lemenők: azóta még szaporodtak is egy unokavővel s két dédunokával. Bár az igaz. fogytak is. Kisjani — a Jani fia — elvált. S a gyerek se számít most már ide. az asszonynak ítélték. Figyelmesen megnézegette a cserépkály­hát a tisztaszobában az öregember, bizony, repedezett már a samott. Huszonhétben rakatták, amikor a két fiú után a lány megszületett: egy városi kályhás dolgozott a f aluban a patikusnál. í az asszony nem hagyta békén, állapodjon meg vele. Mikor lesz ilyen alkalom, a faluban legfeljebb kemencerakó cigányt találni. Volt ahogy volt addig, de egy lányos háznál máskép­pen kell gondolkozni a tisztaszobáról. Dísznek kellett inkább a cserépkályha, a tiszt aszóba rangjához tartozott; használ­ni nemigen használták, csak nagyobb ven­dégeskedés. disznótor idején gyújtottak be. Legtovább a beszállásait katonák tüzeltek benne, a front alatt. Kipróbálta az öregember újságpapírral. Jól húzott a kémény. Füstöl majd. megle­het. begyújtáskor a repedéseken, de ha álmelegszik a kémény, megjuhászodik. agy volt a rendetlenség a tisztaszobá­ban. Újságpapírra kiterítve a ko­mód tetején a szttszinku, a kályha mellett a sarokban a padlóra öntve szikkadt az idei dió. Az ágyra kiterítve a használatos fehér ing meg az ünneplő fekete ruha, templomba, temetésre való; s ez lesz majd a halotti ruha is. nem kel! legalább turkál­ni utána az öltöztetöknek. Aludt tejes kö­csög. lekvárosszilke; ötliteres beföttesüveg­­ben az ablakpárkányon csipkebor erjedt, alatta egy dézsában lőre — u szomszéd adott egy sajtolásnyi törkölyt —, azt is le

Next

/
Oldalképek
Tartalom