Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
BARAK LÁSZLÓ Csalimese Fogtam halat akkorát, amekkorát, akkorát... Súlya volt, vagy százezer font, akár egy úszó támaszpont... Elfért volna bizony benne hét tengernagy regimentje. Ha elhoztam volna nektek, száz évig halat ehettek. Aranyászok jöttek arra, foguk fájdult meg a halra. Sokan voltak, nekik adtam, én meg éhkoppon maradtam. így végződik ez a mese: volt, nincs halam — egye fene. DÉNES GYÖRGY Téli erdő Cserjén szikkadt áfonya, hóban holló lábnyoma, fent felhőnyi seregély, egyre sűrűi a nagy éj. Fagyöngy hajlik fagyöngyre, lepereg a göröngyre, fenyő sóhajt, szél dudál, fagyalbokor szundikál. SOOKY LÁSZLÓ KONCSOL LÁSZLÓ A zúzmara Nyirkos, havas éj volt, ködbe bújt a kert, elborult az égbolt, zimankót lehelt. Tiszta lett a reggel, föllobbant a nap, gyönggyel, ékkövekkel szórta a havat tele, s mind a fákra jégfüzér került, gyöngyös téli párta, csipke, szikrafürt. Tüskés fény a gallyon. Cseng a szilvafa. Jóg a testem, arcom — így a zúzmara. Ezüst fonalakból nagy, dermedt pehely, csengő ágbogakból szőtt kristálykehely. Csillagdísz paláston, ezer ágbogú. Kerti fagykarácsony, üvegkoszorú, fényhangon süvöltő kristályorgona, fagykirályok zörgő ékű homloka. Moha rozsdás bársonya, rajta a nyár lábnyoma, farkasboroszlán-bokor, ágán parányi csokor. Ágas-bogas boróka alatt lapul a róka, erdő mélyén tanyázik, nyúlfiakra vadászik. Vörösfenyő, gyantaszag, taplógomba, iszalag, jeges ösvény, havas ág, gyönyörű mesevilág. Télmese Ha hiszitek, ha nem, valamikor Afrikában is éppen olyan tél volt, mint nálunk, és a négerek is olyan fehérek voltak, mint a frissen hullott hó. Pontosan az egyenlítő mellett lakott egy kovácslegény, akiről az a hír járta, hogy mindenkinél okosabb és ügyesebb. Eddig már hetvenhét tudóson és hetvenhét királyon kifogott a nagy eszével. A hír valahogyan Tél úrfihoz is eljutott, aki tudvalevőleg a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsán lakott, s mert nagy úr volt, nem tűrhette, hogy valaki nálánál okosabb vagy ügyesebb legyen. A szél hátán nyomban le is ereszkedett a kovácslegény műhelyébe, és ráparancsolt: — Nos, ha olyan okos és ügyes vagy, mint ahogyan mondják, patkóid meg a szelet, amin én ide leereszkedtem. Gondolkodott egy kicsit a kovácslegény, aztán így szólt: — Ha lesz, aki felemeli a szél lábát, én szívesen megpatkolom. Erre aztán a Tél úgy elszégyellte magát, hogy meg sem állt az Északi-sarkig, és az egyenlítő táját azóta is kerülve kerüli. Búsult még az ágon némi barna lomb. Most magamba zárom, s lengek, fénykolomp. Hópalást fölébe gazdag téli súly, jég-nagyúr fejéke, jéglomb tornyosul. Fagyos, szép, királyi terheim alatt egy mohos törzs fányi ága meghasad. Megfeszül, megroppan, följajdul szegény, lehanyatlik lassan, s véle hullok én.
