Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
A japán U. G. Sato békegalamb-plakátja az 1978-as, míg földije, Masuteru Aoba Vége című alkotása az 1982-es Bmói Plakátbiennálén aratott sikert. Fotó: Hrapka Tibor 1„Hogy szkeptikus vagyok-e? Nehéz erre válaszolni. . Egyik részről bizakodom, másik részről kesergek. Főként, ha a tudomány fejlődését nézem, amely, ha nem vigyázunk, ellenünk fordulhat. Ha a politikusok életét nézem, látom, ők sem akarnak világégést, bár a történelem igazolja, bizonyos helyzetekben a politikus kivetkezett emberi mivoltából. Anyaként nagyon féltem a jövő nemzedékét, beleértve jövendő unokáimat is, s aggodalmam kettős. E kettősséget az esztelen fegyverkezéstől és a környezetszennyeződéstől való félelem okozza. Hiszen Csernobil óta tudjuk, elég egy műhiba és bekövetkezik a tragédia. De nehogy félreértsen, én nem a békés atomtól félek, hanem az atomfegyverektől. És az emberiség mégis termeli, sorozatban gyártja a bombát. Rengeteg pénz kellene élelemre, kultúrára, szellemiekre, ö mégis bombákat gyárt. Ezért érdemel figyelmet az a szovjet törekvés, hogy az ezredfordulóig meg kell menekülni az atomfegyverektől. Ez a világbéke alapfeltétele. Mondjuk is ezt kollégáimmal a gyerekeknek, akikben folytonosan fejlesztjük a békevágyat, a béke szeretetét. Ha arra neveljük, hogy tisztelje és szeresse embertársait és a környezetét, akkor lényegében békére neveljük. Persze, nem árt példákat felhozni a gyerekeknek, mi lenne, ha háború lenne. Apjuk, fiútestvérük harcba menne, s az itthonmaradottak is állandó életveszélyben lennének. Elmondom nekik, hogy a háborúban olyanok harcolnak, akikért valahol valaki folytonosan retteg. mert bármelyik percben meghalhat. Persze, ma már a háború is más típusú lenne, az ilyen példák mégis hatásosak lehetnek. Mert valóban, mi lenne, ha háború lenne? Vége az életnek, és ezt nem szabad megengednünk..." — mondja Kaszás Jánosné, a komáromi (Komárno) Béke utcai alapiskola pedagógusa. Ügy érzem, sokan hasonló véleményen vagyunk, mint ö. . Hol bizakodás, hol pedig szkepticizmus tölt el bennünket az emberiség jövőjét illetően, hiszen a hirek, a tudósítások mögött mindig ott lappang valami fura bizonytalanság, valami tartózkodó reménytelenség. Sokan fellélegeztünk, amikor a két nagyhatalom vezetőinek genfi találkozója után a szovjet fél újszerű nyíltsággal tárta a világ elé leszerelési terveit. A konkrét javaslatok először megleptek, aztán mérhetetlen reménnyel töltöttek el. Csakhogy a remények hamarosan halványulni kezdtek, mert az Egyesült Államok aggasztó tendenciái keresztezték a kecsegtető törekvéseket. Aztán elérkezett január 15-e, amikor a Szovjetunió nagyszabásű javaslatot tett, amelyben előterjesztette a nukleáris fegyverzet megsemmisítésének programját az évszázad végéig. Aztán június, amikor bejelentették a Varsói Szerződés tagállamainak programját. Semmi válasz, illetve hasonló, mint a moratóriumra, amely immáron tizenhatodik hónapja garantálja, hogy a szovjet kísérleti telepeken csend van. Ezek megmásíthatatlan tények. Ahogy már a reykjavíki találkozó is az, amely után Gorbacsov kijelentette: „Az amerikai kormány a katonai-ipari komplexum hatalmában van, s az elnök nem rendelkezik szabadsággal ilyen döntések elfogadásához." Azóta? Annak ellenére, hogy a világpolitikai feszültségek robbanásokkal terhesek, a világ haladó erői nem mondtak le a leszerelésről, s elítélik Reagan űrfegyverkezési programját. 3..Egy más világ: gyerekekkel beszélgetek a békéről. E . Kosztolányink által is egyik legszebb szavunknak tartott fogalmat néhányan mindennapi kényelmünk szinonimáival vetik egybe, miközben mindegyikük arcán bizonytalanság pírlik: valóban, mit takar e szavunk? Bizonyára nem ugyanazt jelenti számukra, amit a pedagógusnak vagy az anyukának. Aztán lassacskán sorjáznak a naiv, de őszinte vélemények, amelyekből nemcsak a hirek és beszámolók hatása, de az aggódás is kiérzödik. S bár néhány fiú kalandként láttatja a háborút, többségüket megnyugtatja, hogy most nem itt, hanem máshol folynak a harcok. Mert az olyan, mintha filmvásznon lenne. Mégsem teljes az ebből fakadó megnyugvás, hiszen amikor szóba kerülnek az atomtöltetű rakéták, rémmesékbe illő fikciók buggyannak felszínre arról, mi történne, ha ... És egyre görcsösödö figyelmük arra intelmez, nagy valóságalapja van annak a felmérésnek, amelyről az illetékes kutató egy békéről és leszerelésről szóló tévéműsorban azt nyilatkozta: a világ gyermekeinek zöme az atomháborútól fél a legjobban. Vízióik még a személyiségfejlődésükre is hatással lehetnek. Én meg csak ülök köztük és hallgatok, miközben a pedagógus szavai idéződnek elém ......akikért valahol valaki folytonosan retteg ..És a gyermekek nem akarják elveszíteni édesanyjukat, -apjukat, testvéreiket, barátaikat. S a rögtönzött társalgásból az is kiderül, hogy nem is önmagukért, hanem másokért félnek, ami az élet lényegébe, az együttélésbe vetett mély, öntudatlan hitükről mesél. És ráadásul önzetlenül hisznek az életben, ezért is nem tudhatják, mi rejlik béke szavunk mögött. Hát nem nyilvánvaló, hogy maga az élet? — kérdezhetnék jogosan. Minek arra rákérdezni, ami a maga teljességében elmondhatatlan. Azt élni kell. Bizakodón. Szigeti László (no?) ■ü
