Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-09 / 50. szám
Első műfordítási kísérleteim verspróbálkozásaimmal egyidősek: a gimnázium (amelyet annak idején tizenegyéves középiskolának hívtak) utolsó osztályában születtek. Királyhelmecen (Kral-. Chlmec) érettségiztem 1956-ban, az iskola első érettségiző osztályában. Az irodalom iránti érdeklődésemet irodalomtanárom, majd igazgatóm. Tolvaj Bertalan keltette fel. Nemcsak a magyart, de egy ideig a szlovákot és az oroszt is ő tanította az osztályunkban. Nagy műveltségű, széles látókörű, szuggesztiv egyéniség volt, a Bodrogköz irodalmi és kulturális életének lelkes és fáradhatatlan szervezője. Ő volt minden irodalmi próbálkozásom bábája és istápolója, kritikusom és bátorítom. Első fordításaimat is neki mutattam meg. Ezek a korabeli szlovák költészet legismertebb képviselői: Lajciak, Kosira, Mihálik, Horvv és mások versei voltak. S bár az első versem már az érettségi előtt megjelent, fordításaimmal csak később, az év őszén mertem jelentkezni a szerkesztőségben. Ekkor már elsőéves főiskolás voltam a fővárosban. Az első nyomdafestéket látott versfordításom 1956. december 23-án jelent meg az akkor induló Hét I. évfolyamának 4. számában. Vojtech Mihálik Karácsonyi őrségen című katonaverse volt ez. Egri Viktor, a lap főszerkesztője arra biztatott, hogy ha vannak újabb fordításaim, jelentkezzek. Az is buzdítóan hatott rám, hogy néhány hét múlva az említett Mihálik-fordításom — két másik verssel együtt — a magyarországi Honvéd Újságban is megjelent. Ezután viszonylag rövid időközökben, egyre gyakrabban jelentek meg versfordításaim Stefan Záry Ballada amelyben Villon mestert köszöntöm Szép jó napot drága Villon mester Eljutni önhöz az kész tortúra Fekete kígyó nyomába eredtem Én késő korom bús trubadúrja Vállamon batyu benne furulya S tüdejét a költő már rég szögre tette Körben tüzes nyelvek dúlnak újra Mondja meg hát hova zárták a verset Szép jó napot drága Villon mester Állkapcsa fölött már üdére suhan Mondják még mindig jó boros ember Engem is vár a pokol kapuja S főzi a szurkot miss Lemúria Hogy skorpiók mérgétől gebedjen meg Nem bocsátom a lelkem alkuba Mondja meg hát hova zárták a verset Szép jó napot drága Villon mester Merevül a test gyarló skatulya Ha már az ember idetévedt egyszer Töltsön hát színig teljen a kupa Még érvényes a régi regula A jó bort még felszívná szikkadt tested Nagy próbatétel ez komoly tusa Mondja meg hát hova zárták a verset Lábunkon a kor súlyos vas-saruja A bűnösök előtt a szentek térdre estek Ha üres a hordó s nincs már több bora Mondja meg hát hova zárták a verset a hazai magyar lapokban, elsősorban a Hétben, 1958-ban indult az Irodalmi Szemle, ekkor még csak negyedéves folyóiratként. Az egyes lapok szerkesztői közül a legszigorúbb és a legigényesebb Tóth Tibor volt. Műfordítóként rengeteget tanultam tőle. A Szemle egykori szerkesztőségi szobájában a Békevédök útján képes volt szinte egy-egy kiselőadást rögtönözni valamelyik kevésbé sikerült fordításunkról. 1958-tól — a „nyolcak" antológiájának megjelenése után — már nemcsak a saját ízlésem és tetszésem szerint, sokszor minden értékrend nélkül, a véletlen folytán kiválasztott versfordításokkal kopogtattam egyik-másik szerkesztőség ajtaján, de megbízásokat, felkéréseket is kaptam. Az első ilyen feladatom volt néhány jelenkori szlovák költő verse mellett egy 17. századi históriás ének lefordítása Csanda Sándor Magyar— szlovák irodalmi kapcsolatok című készülő könyvébe. Az ötvenes évek végén nagy könyvsiker volt Sztyepan Scsipacsov ismert szovjetorosz költő Sztroki lyubvi (A szerelem strófái) című verskötete, nálunk csehül és szlovákul is megjelent, több kiadásban is. Először a szlovák fordítás alapján ültettem át magyarra egy-két verset, majd egyik orosz szakos évfolyamtársam megszerezte az orosz eredetit. Az volt a szándékom — annál is inkább, mivel a költőnek csak 1952-ben jelent meg magyar fordításban Budapesten egy kötete, de ez A szerelem strófáit még nem tartalmazhatta, s a magyarországi irodalmi lapokban is csak elvétve olvashattunk ezek közül a lírai miniatűrök közül néhányat Július Lenko Sóhaj Az ember legyőzi hegyek csúcsait, a föld vonzását, bolygónk hatósugarát, és száll a távoli csillagokig. Megveti lábát holdon, csillagon, megismeri a csillagképeket, csupán tehozzád, földi csillagom, én soha, soha el nem érhetek. Laco Novomesky A szó Búcsúzz el hát. fejezd be versedet, bohó poéta, aztán elmehetsz. Ütött az óra már s most vasban jár a kor s az ember félve retteg, bujdokol. Elfojtott sírás izével a szánkban eltipor a kor kíméletlenül. Minden elveszett? Én a szót megtaláltam. Gyógyírt a fájdalomra itt legbelül. —, hogy felajánlom a kiadónak a kötet fordítását. Ajánlatom nem járt sikerrel, a kiadó illetékesei, hivatkozva a csehszlovák—magyar közös könyvkiadási egyezményre, elutasították az ajánlatot, mivel az egyezmény szerint az orosz irodalom fordítására csak a magyarországi könyvkiadók hivatottak. így a kötet mintegy kétharmad része, 35—40 vers, csak a hazai lapokban jelent meg. (Jó két évtized múlva mégis megjelent a Madáchban — az ungvári Kárpáti Kiadóval közös kiadásban — orosz író könyvének fordítása, German Tyitov: Kék bolygó című könyve, s ebben én fordítottam a verseket.) Azóta sok mindent fordítottam, a regényen kívül szinte valamennyi műfajban, szépirodalmat és szakirodalmat egyaránt: novellát, módszertani segédkönyvet, pedagógiai irodalmat, rádiójátékot, irodalmi tanulmányt, gyermekmeséket, sőt filmforgatókönyvet is — de valójában számomra a műfordítást a szó igazi értelmében a versfordítás jelenti. Tehát az, ami sokak szerint eleve kudarcra ítélt próbálkozás, mert hiszen egy idegen nyelven írott verset — nemcsak „tartalmában" és „formájában", de érzelmi, hangulati hatásaiban, történelmi-társadalmi vonatkozásaiban, kimondott és ki nem mondott hangsúlyaival, egy-egy sorához kapcsolódó asszociációival — valójában tökéletesen tolmácsolni lehetetlen. Mégis, mi ösztönzi a műfordítót, hogy megpróbálkozzon vele? A lehetetlen próbája, az a szavakkal ki nem fejezhető, meg nem fogható szellemi izgalom, gyönyörű gyötrelem? Vagy a kölcsönös gazdagodás lehetőségének felismerése, amely a világnyelveken beszélő nagy Sztyepan Scsipacsov XXX Hadd haljak meg, az évek hadd szánjanak, örökre porladjak el a föld alatt. A mezőn egyszer lányka megy majd végig mezítláb. Én leküzdöm álmaim, s gyengéden, forrón belehelem térdig kamillától illatos lábait. XXX RepüNe jött a friss szél s játszva borzolta göndör fürtjeit, s körültapasztotta ruhával csípejét, lányos kebleit. S az asszony áll. körötte lombos, dús alma fák és szilva fák. s a pajkos szél biztosan boldog szobrásznak képzeli magát. népek irodalmának fordításakor szinte természetes és nemzetiségek esetében szükségszerű és elkerülhetetlen? Több mint másfél évtizede rendszeresen fordítom — néhány hazai és magyarországi költő, műfordító megtisztelő társaságában — a Madách Könyvkiadónál megjelentetett szlovák költők — fíúfus, Vélek, Beniak, Bundák, Mihálik, Lenko, Koyi, Fabry és mások verseit. Jelenleg Stefan Záry verseinek fordításán dolgozom. Vlagyimir Beljakov Apám Ólmos. merev tekintetével, bőrkabátjában csak néha jár falunkban. . . Nem is olyan régen, ő volt valaha az apám. S most. hogyha felém vezet útja. messze kikerül, elhalad, fejét vállai közé húzva, s gyáván visszanéz, minthacsak orv hátbatámadásra várna ... S ha kikerülnie nem lehet, kínos mosolyra szalad szája, megszólít de nem ad kezet. Keveset szól. keveset kérdez, alig hallani a szavát: — Hogy vagytok? Húgod egészséges? S restellve rámnéz: És — anyád? Otthon a falon régi képe alig hasonlít rá ma már. Hová lett parázs szemefénye ? Otthontalan lett az apám. Haja őszül, szemében bánat, megtört, ráncos a homloka. Szörnyű sorsa lehet: apának nevezni magát nincs joga! KULCSÁR TIBOR fordításai
