Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-09 / 50. szám
TÁJOLÓ KALENDÁRIUM 1871. december 9-én halt meg Josef Meines. neves cseh festő. December 10-ét az ENSZ közgyűlése az emberi jogokról szóló egyetemes nyilatkozatának emlékére az Emberi Jogok Napjává nyilvánította. 1821. december 10-én született Nyikolaj A lekszejevics Nyekraszov orosz költő. 1896. december 10-én halt meg Alfred Nobel svéd kémikus, a Nobel-díj megalapítója, a dinamit feltalálója. 1926. december 13-án halt meg Stróbl Alajos magyar szobrászművész, a századforduló magyar szobrászaidnak vezető egyénisége. December 17-e UNESCO étforduló. 1866. december 21-én született Tömörkény István magyar író, régész és etnográfus. KÖNYV Haldoklás anyanyelven „Egyébként nem a halál a rossz, amitől félnünk kell, hanem a halálfélelem" — fejezi be azt a monológját a 76 éves öregúr. Kórházi halálos ágyán teszi ezt, teljesítve ezzel fiának tett ígéretét, a már korábban vállalt életmesélést. A magnószalagra fejezetek kerültek ebből az életből — rendszertelenül előjövő, kikívénkozó élettöredékek. Azzal a figyelmeztetéssel, hogy minden tapasztalat és tanulság szigorúan egyszemélyes, nem használhatja más. A szalagon rögzített tapasztalatok pedig egy még mindig friss szellemű öregember gondolatai. Azé az emberé, akit mindig érdekeltek a szűkebb és tágabb világ gondjai, aki mindig nyíltan próbált közelíteni az emberi kapcsolatok megértéséhez. Élete során érzékenyen tudott figyelni az anyanyelvre, amit nemcsak mint kölcsönkapott szerszámot tartott nyilván, hanem azt is tudta róla, hogy el lehet rontani és tökéletesíteni is, ám mindenképpen vigyázni kell rá. A regény két szálon fut, két síkban játszódik. A két, látszólag egymástól független történet gyakran átcsap egymásba. Mintha támaszt keresne egyik a másikban, ami talán érthető is, ha figyelembe veszszük, hogy az öregúr elbeszélése mellett futó másik szál a fiú nem mindig konfliktusmentes életét mutatja be. S az ilyen életnél bizonyára szükség van olykor a jó apa-fiú kapcsolatban rejlő biztos pontokra. A Kolozsvárról Budapestre került Bodor Pállal, e nálunk is megvásárolható könyv szerzőjével, mostanában leggyakrabban az Élet és Irodalom hasábjain találkozhatunk. A lap sűrűn publikáló szerzői közé tartozik. Jelentkezéseivel, az őt körülvevő világ élénk és érzékeny megfigyelőiéként szól az olvasóhoz. Jópár éve volt egy ötletem. Hasonló, mint a regénybeli fiúé. A szalagot már megvásároltam, viszont akinek a hangját meg akartam örökíteni, nem várta meg. hogy az rögzítse a hangját. Távozott kőzetemből. Nem tudom, próbálkozott-e Bodor Pál az Apám könyve — ez e regény alcíme — alapmotívumául szolgáló tett végrehajtásával. Megkísérelte-e egy szeretett egyén hangjának, beszédének megörökítését. Ha igen, és sikerrel járt — bölcsen tette. Jövőbeni visszaemlékezéseinél nemcsak a sárguló fényképekre, emlékfoszlányokra támaszkodhat majd, hanem egy, a szeretet hangján elmondott életre is. (Szépirodalmi). Ambrus Ferenc HANGLEMEZ Lőrincréve népzenéje Ha abból a néhány emberből, akik a hazai táncházmozgalmat szervezik, nem hal ki idő előtt a lelkesedés, nem szegi kedvüket a „hivatalnok packázásai", akkor reménykedhetünk abban, hogy az utánunk következő nemzedékekben tovább él zenei anyanyelvűnk. Keveseknek adatik meg az a szerencse, hogy ezen nőjenek föl, az anyatejjel szíva magukba. Kár az elveszett esztendőkért. Valójában az lenne jó, ha mind a népdaléneklés, mind a néptánctanulás folyamatos lenne. Sajnos, már annak is örülhetünk, ha az édesanyák gyerekdalokkal ringatják, altatják gyermeküket. A folyamatosság megszakad, s ez a szakadék addig mélyül-tágul, míg az ember — többnyire — valamilyen véletlen folytán újból nem találkozik a népdallal; felnőtt fejjel, amikor szégyell a nyilvánosság előtt szerepelni (dalolni, táncolni). A folyamatosság megtartásához talán az kellene, hogy minél több felnőtt népdalkömek és néptáncegyüttesnek legyen gyerekcsoportja. S akkor már nem okozna gondot a rendszeres táncházszervezés, még akkor sem, ha ezekből az „apró" együttesekből, csoportokból nem folytatja mindenki a munkát. A Sebő Ferenc szerkesztette és feldolgozta Lőrincréve népzenéje tulajdonképpen táncrendmutató, s amellett, hogy szép muzsika, szakmai segédanyag a táncházvezetőknek, hiszen a tánekísérö zene szerves egységet alkot a tánccal. A lemez alapjául Székely Zsigmond hegedűjátéka szolgál, mely a II. világháború utáni falusi táncházmuzsikát adja vissza. Vizuálisan egyszerűségével kínálja magát a lemez: a borítón táncoló férfi alakja, a hátlapján Sebő Ferenc munkaközben, hátára kötött gyermekével. Nem példa, „csak" egy lehetőség felmutatása. ^ . . : Grendel Ágota KIÁLLÍTÁS Kimagaslott „a titokzatos" A Dóm melletti galéria két helyiségét végigjárva azonnal nyilvánvaló volt, hogy a három bemutatkozó közül Duncsák Attila (felvételünkön) világa a legizgalmasabb, a legtitokzatosabb. Mivel azonban e minősítés az érthetetlenség vizeire sodorhat, gyorsan le kell szögezni, hogy „titokzatossága" ellenére az ő képvilága áll legközelebb az emberi természethez, a mindennapi gyötrődések örvénylésében élő kisember világlátásához. Csehovi elvágyódások munkálnak ebben a középkorú alkotóban, aki 1982-ben költözött a Szovjetunióból Kassára (KoSice), hogy szellemi mozgékonyságával, invokációt delejező világával friss pezsgést hozzon a hagyományosan gazdag és sokrétű kassai képzőművészeti életbe. Kísérletet tettem, s felültem vele Az emlékezés ha/ójé-ra, amellyel nemcsak a történelmi közelmúlt sötét vizeire, de a mindennapi emberi létezés értelemmel alig követhető szigeteihez is elhajóztunk, ahol az új helyzetekben szinte Színház- i átváltozások vártak ránk. Majd a látóhatár legszélén kinyílt előttünk a Sors maga, földrétegeket idéző tengeri hullámaival, az örömök aszályával, kínlódások dagályával — ahogy az az életben lenni szokott. Duncsák absztraháló képességével mindenkor a mozgást viszi vászonra, ha úgy tetszik, a mozgás absztrakcióit, vagyis a tiszta ész mozgását, amelyről Marx így vall: „Miben áll a tiszta ész mozgása? Abban, hogy önmagát állítja, önmagát önmagával szembeállítja és önmagát önmagával öszszeállitja, hogy önmagát mint tézist, antitézist és szintézist megformázza, vagy más szóval, hogy önmagát állítja, önmagát tagadja, és a maga tagadását tagadja." Duncsák képei zsúfoltak az ilyen vállalásoktól és tagadásoktól, ezért izgalmasak, s mert embert, embereket ábrázolnak, titokzatosak is. A másik figyelmet érdemlő kiállító Ladislav Svantner, aki kerámiáival hathatósan bizonyítja, hogy korongolhatók még olyan iparművészeti tárgyak, amelyek a jó szolgálat mellett esztétikai értéket, a kreativitás embermelegét, társérzetet is árasztanak. A harmadik kiállító, Milan Johanides rajzai és grafikái megszokott témavilágba vezettek: a drapériák, a női testek és a fák, virágok „életre áhítozó" világába. Végezetül le kell szögezni: csak a dicséret hangján szólhatunk a Szlovákiai Képzőművészeti Szövetség kelet-szlovákiai szervezetének aktivitásáról, hiszen a Dóm tövében álló kiállítótermében rendszeres időközökben bemutatkozási lehetőséget nyújt a Kassán, illetve a kerületben élő képzőművészeinek. Sándor Anna FILM A legbájosabb, a legvonzóbb ... ... avagy: hogyan riasszuk el körünkből a férfiakat — tehetnénk hozzá némi rosszmájúsággal Gerald Bezsanov rendező filmjéhez. Napjaink Hamupipőkéje, inkább csúnyácska, szemre nem túlságosan vonzó hősnőnk, Nagya (Irina Muravjeva) férjet keres. Egy tervezőirodában dolgozik és fogalma sincs a női rafinériáról, arról, hogyan kell a férfiakat „megfőzni". Sőt úgy tűnik, nem is igen érdekli a másik nem, s a munkaidő alatti szünetekben ahelyett, hogy a kollégáival foglalkozna, inkább asztaliteniszezik. A körforgás és veszett keresés akkor kezdődik, amikor mérhetetlenül attraktív volt osztálytársnőjével találkozik. Suzanna (Tatjana Vasziljeva) szent meggyőződése, hogy Nagyának menten férjhez kell mennie. Az újkori keritőnő, aki foglalkozását tekintve szociológus, szerelmi bájitalok keverése helyett rögvest nagy hévvel és tudományos alaprokon meg eszközökkel fog neki Nagya átformálásának. A recept a tapasztalt család- és házasságkutató barátnő szerint: autogén tréning, önszuggeszció, néhány formula a lélektan tudományából, hogy tudniillik a szenvedő alany elsősorban önmagát győzze meg a címben említettekről. Ezt persze megfelelő külalakkal is ki kell egészíteni. A játszma nehezen indul — valószínű, a színészek számára is —, Nagya a dolgokat olykor kínosan elügyetlenkedi. Már a kiszemelt behálózandó férfiúi áldozat is meglenne: a legnagyobb szoknyavadász az osztályon. Szóval, a gépezet beindul, Nagya egyre inkább a figyelem középpontjában áll, sok viszontagság után (habár a film tempója helyenként nagyon lelassul) azonban mégis feladja, hiába az elismerő, a félszeg meg a vágyakozó tekintetek, végül mégis a szíve szerint választ... Genyát, aki félszeg és visszahúzódó, talán épp olyan, amilyen valójában Nagya is. A nem túlságosan eredeti ötletet (forgatókönyv: Anatolij Ejramdzsan és Gereld Bezsanov), a kevés újat hozó, s az igyekezet ellenére is helyenként unalmas mesét a Moszfilm stúdióiban forgatta a grúziai rendező. Hogy a múlt év legsikeresebb vígjátéka volt ez a film a Szovjetunióban — a Szovjetszkij Ekran közvéleménykutatása szerint —, az inkább a közönség könnyebb műfaj iránti vonzalmát tükrözi, mintsem a film valódi kvalitásait. A közönségsikerhez bizonyára hozzájárult a főszereplő, a közkedvelt Irina Muravjeva alakítása, aki filmben 12 évvel ezelőtt debütált, s színházi meg televíziós szerepeken át jutott el például egy jelentősebb film, a Moszkva nem hisz a könnyeknek, sokkal kimunkáltabb epizódszerepéig is. Friedrich Magda