Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-12-02 / 49. szám

A nők emancipáltságát hirdetve a nadrág az elsők közé tartozott, amelyet átvettünk a férfiak ruhatárából. Ezt követte a nyakkendő, a férfiasán egyszerű kismellény, az óralánc, a férfias kalap, félcipő, míg odáig jutottunk, hogy a nőknek ma már mindent szabad hordani, amit a férfiaknak. De érvényes-e ugyanez fordítva is?

Eddig valószínűleg azt válaszoltuk volna, hogy: nem. A mai divat azonban olyan merész színeket és meghökkentő szabásokat engedélyez a férfiaknak is, hogy látván irányulását, azt is hajlandók vagyunk elhinni, eljön az idő, amikor nem csak a skót férfiak fognak szoknyát hordani.

Félretéve a tréfát, természetesen, nem lehet cél, hogy a két nem teljesen egyformán öltözködjék. Figyeljük csak meg pl. a nadrágokat: először divatba jöttek a bokáig érő, felül-alul bő, élesre vasalt nadrágok. Azután a boka fölé érő, teljesen szűk nadrágok. A

hetvenes évek divatkeresésében hordtuk a felül szűk, alul majd fél méter széles, földet söprő, él nélküli trapéznadrágokat, aztán a „csöves", teljesen egyenes, alul kissé elkeskenyített szabásúakat. Később a répanadrágokat, aztán a felül ráncokban bő, alul szűk, legújabban pedig a sínadrágokat és a „vízben szabott" bő szárú nadrágokat. (Valamennyi változatot viselték a férfiak is, csak kissé szolidabb formában.)

Egyelőre nem lehet tudni, mit lehet még ennyi változtatás után kitalálni. Talán az egyszárú nadrágot!

Tény, hogy a nők megkedvelték ezt a kényelmes öltözéket és nem hajlandók kiiktatni a ruhatárukból, mivel viselhető télen, nyáron, túrára, színházba egyaránt, persze megfelelő anyagból és megfelelő kiegészítőkkel.

Felsőrésszel, kabátkával kiegészítve is a férfiak viseletét idézi, csak nem öltöny a neve. hanem nadrágkosztüm. /pleva/

Fotó: Nagy László