Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-11-25 / 48. szám
SZOBOTKA TIBOR ~!5tic té rc í-e a H ók? Amikor az autó egy percre megállt az erdőben, Péter hirtelen megérezte az éjszaka csendjét. A hallgatásban volt valami fenyegető. Ráborult az autó volánjára, és az jutott az eszébe, vajon mit gondolnak a fák róla az erdőben. Az országút itt kanyarog, a fák látják, amint egy jól öltözött harminc év körüli úr az autóját vezeti rajta, éjszaka van. és csak az autó reflektorai világítanak. A fák olyanok, mint a főúri házak lakájai: sorfalat állnak az érkező vendégek előtt, sok minden eszükbe jut, de nem szólnak semmit. És mégis azt mondják némelyek, a természetben egyenlőség van. Most valaki az autó mellé lépett. Nő volt, fiatal és szép. Éjjel az erdőkben csak fiatal és szép nők vannak, azonkívül vadorzók. — Óhajt valamit? — kérdezte Péter. A nő nem felelt. Buta vagy néma? — gondolta Péter. De a buták butaságukat nem hallgatással árulják el. A nő kezét lassan végighúzta az autó oldalán, aztán rámosolygott Péterre. A nő szőke volt és kék szemű, és szerette a paradoxonokat, megtetszett neki az .ismeretlen nő. — Kicsoda maga? — kérdezte tőle, mert kíváncsi volt az első hazugságára. — Tündér vagyok — felelte a nő, és Péter, tekintettel a körülményekre, elhitte ezt neki. Tündér, gondolta Péter, tehát nem nő, tehát nem hazudik. — Nem jönne velem a városba? — kérdezte Péter. — A város szép. hangos, boldog, és várja a tündéreket! Ha meggondolom — tette hozzá magában —, hogy most mennyit hazudtam, akkor ebből a dologból még lehet szerelem. A tündér halkan nevetett, és beült a kocsiba, amely elindult. Nevezzük a tündért Liának és Pétert röviden Péternek. Az első éjszaka Péter Liát a házában helyezte el. ő maga szállodába ment aludni, a második éjszaka Lia ment szállodába aludni, és Péter visszatért a házába, a harmadik éjszaka pedig együtt ültek valamelyik lokálban, és Péter gyönyörködött a tündérben. A nőket ismerem, gondolta Péter, de a tündéreket nem. Vajon mi érdekli őket? — Mit szeretnek a tündérek. Lia? — Mit? — ismételte Lia elábrándozva. — A drága távoli gyöngyöket, amiket a nyakukba fűznek, a csodálatos virágokat, amik megszépítik őket, a nyugodt tó vizét, amelyben órákig nézik magukat, a forró napsugarat, amely simogatja hűvös testüket, a madarak énekét amely szépségüket dicséri. Igen. a tündérek mindazt szeretik, ami szolgál nekik. — Nagyjából a tündérek hasonlítanak a nőkre, de sokkal ártatlanabbak náluk — mondta Péter. — A pénzt nem szeretik a tündérek? — Mi az: pénz? — Az emberiség legnagyobb tévedése. de most nem erről van szó. Mit tudnak a tündérek a szerelemről? — Semmit. Jobban szereltem volna — gondolta Péter, ha azt kérdezi: mi az, mert amiről az ember nem tud semmit, arról már hallott valamit. De Lia tündér őszinte, okos, és én szeretem őt. Ez kissé lehangol, hogy szeretem őt, a boldogság általában butáknak való érzés. okos emberek megőrülnek a boldogságtól, de én nem. Engem csak elszomorít az öröm, no majd elmúlik. — Lia, megmutatom, hogy kell táncolni. Liát nem sokáig lehetett titokban tartani. Pétert rengeteg ember ismerte, és ez a rengeteg ember mind a magánügyei iránt érdeklődött. Akik sok roszszat tudtak róla mondani, azokat legjobb barátainak nevezték, akik jót mondtak róla. azokat hazugnak. De mivel az emberek mindig őszinték, amikor rosszat mondanak, igazuk volt. Valahányszor Pétert megkérdezték, honnan ismeri Liát, Péter titokzatosan mosolygott. Ebből mindenki azt következtette, hogy Lia nagyon közönséges nő. Erre némelyek abból is rájöttek, hogy nagyon finoman viselkedett. Megközelíthetetlen volt. fölényes és hűvös, és Péter apai mosollyal figyelte őt egy távoli sarokból, valahányszor társaságba vitte. A férfi részéről — mondta egyszer Péter a barátainak — a szerelemben mindig van egy kis apai érzés, csak a nő részéről — tette hozzá elborulva — nem tudom, hogy mi van benne. De akkor még fiatal volt Péter, mikor ezt mondta, csak később, amikor a tizedik nő csapta be, jött rá arra, hogy nem ismeri a nőket. — Tündér, valóságos tündér — mondta Péternek a házigazda, és Péter ijedten komorodott el: féltékeny lett. — Hogyan? — kérdezte szúrós hangon. — Kérlek — mondta a házigazda —, ha nem tudnám, hogy szereti a ruhákat, ékszereket, prémeket, a sikert és hódolatot, azt hinném, hogy tündér. De így látom, hogy nő. — Ahá — mondta Péter megkönynyebbülten, és mosolygott, mint azok, akik mindent tudnak. Mint azok. akik azt hiszik, hogy mindent tudnak. — Hazakísérem — szólt éjfél után Liának, és amikor a vendégek utat nyitottak neki, Péter úgy érezte, legszívesebben elrepülne ezzel a tündérrel az oldalán az ámuló vendégek elől. Úgy szeretem, gondolta magában, ahogyan nőt nem is tudnék szeretni, csak egy tündért. Péter minden délután elment Liáért a szállodába, megvárta őt az előcsarnokban. aztán együtt mentek valamilyen szórakozóhelyre. Lia sohasem volt rosszkedvű, mint az asszonyok, sohasem volt csúnya, mint sok szép nő. sohasem volt hisztérikus, mint a lányok. Tündér volt. Egy napim azonban nem jött le a hallba, és Péter a portáshoz ment érdeklődni, aki jól ismerte őt. — Üzenet van a kisasszony számára — és a portás nyitott borítékban egy névjegyet nyújtott át Péternek, amire csak ez volt rányomva: Szerelem 6—9. Péter a telefonfülkébe rohant, és felhívta legjobb barátját, aki nemcsak róla beszélt rosszat, hanem mindenkiről. — Halló, Ernő. mi az: Szerelem 6-9? — Válj egy percig hozom a kartotékomat. (nőu)
