Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-01-28 / 5. szám

TÁJOLÓ KALENDÁRIUM 1886. január 28-án született Artur Rubinstein lengyel származású ame­rikai zongoraművész. 1866. január 29-én született Romain Rolland francia Nobel-dijas író. 1871. február 2-án halt meg Eötvös József író, publicista, politikus, a re­formkor haladó társadalmi mozgal­mának egyik vezetője, a magyar re­alista regény megteremtője. 1978. február 3-a Vladimír Remek, az első csehszlovák asztronauta űrrepü­lésének napja. KÖNYV A világ kereke Van a budapesti Móra Kiadónak egy nagyszerű sorozata, a Képes Történelem. Ennek a nemcsak a tizenéves fiatalok köré­ben népszerű, hanem a szülők, pedagógu­sok, s általában mindenki által szívesen olvasott sorozatnak az egyes kötetei a magyar és az egyetemes történelem legje­lentősebb korszakairól, eseményeiről ad­nak átfogó és szemléletes képet. Varga Domokos és Vekerdi László most megje­lent könyve. A világ kereke névleg ugyan nem része ennek a sorozatnak, de külső alakjánál, hangvételénél, szándékainál fog­va akár annak is tekinthetnénk. Egyetlen lényeges mozzanatában azonban alapve­tően eltér a sorozat eddig megjelent köte­tétől, amelyek mindig csak egy-egy törté­nelmi korszakot vagy valamilyen meghatá­rozott témakört öleltek fel. A jeles szerző­páros most merőben másra vállalkozott, hiszen — afféle enciklopédikus igénnyel — az emberiség történelmét, az ember útját vázolja fel, a könyv alcímének tanúsága szerint az őskortól az újkorig. Tehát az ember kialakulásától, az első embercsapa­tok megjelenésétől a XVII. századig: Gali­leiig, Kopernikuszig, Newtonig. Akár hősies vállalkozásnak is mondható egy alig há­romszáz oldalas nagyalakú könyvben — amelynek nagy részét a képanyag teszi ki — bejárni azt az utat, amit az ember ez idő alatt megtett. Mégha ez az idő csak kis töredéke is az emberi törzsfejlődésnek, amint arra Glyn Daniel szemléletes megfo­galmazása is világosan rámutat: „Gondol­junk az óra számlapjára, amelyen a nagy­mutató egy óca alatt teszi meg a teljes kört. Ötvenkilenc perce ennek az órának az élelemgyüjtök, a paleolit kori vadember állapotát jelzi. Csak a legutolsó előtti perc­ben látjuk az embert Lascaux, Altamira és Niaux falait festeni. Csak a legutolsó perc elején indul meg a növények termesztése és az állattenyésztés ... S legfeljebb ha az utolsó fél percre esnek azok a társadalmi, anyagi és kulturális változások, amelyeket összefoglaló néven civilizációnak neve­zünk." Ezek a változások követhetők nyo­mon ebben a hangsúlyozottan gazdagon — több mint négyszáz fekete-fehér és huszonöt színes képpel — illusztrált könyv­ben. Amelynek legnagyobb erénye a korok, eszmék, tudományos és művészeti disz­ciplínák átfogó igénnyel történő felmutatá­sának szándéka. Jogos panasz napjaink­ban, hogy a ma embere, különösen pedig az iskoláskorú nebuló elveszik a részletek­ben. Varga Domokos és Vekerdi László könyve az egészről fest plasztikus, élvezhe­tő és könnyen megérthető képet. És bár ajánló soraimat a nagy karácsonyi ajándé­kozási hullám elapadása után írom, A világ kerekére mégis szeretném felhívni minden­ki figyelmét: alig tudnék ugyanis elképzelni ennél a könyvnél szebb és bármely alka­lomra megfelelőbb ajándékot, tekintet nél­kül a megajándékozott korára, érdeklődési körére vagy akár műveltségére, iskolai vég­zettségére és foglalkozására is. Már amed­dig e könyv megszerezhető. Mert abban mindennél biztosabb vagyok, hogy az első kiadására szánt hetvenegyezer példánya rövidesen kevésnek bizonyul. TÓTH LÁSZLÓ Örök köbe vésve Európa tekintete az utóbbi kétezer esz­tendőben nemegyszer fordult a Kárpátok keleti kapuja felé, ahonnan a népvándorlás újabb és újabb tömegeket sodort nyugatra, melyek nagy része az Ural és Altaj vidékén élt törzsek szétágazó csoportjainak leszár­mazottja volt. Említhetjük itt a hunokat, az ogurokat, avarokat, bolgárokat, magyaro­kat, kabarokat, besenyőket, kunokat, ját­szókat stb. Valamennyiük kiindulási pontja Belső-Ázsiában keresendő. A vándorlás oka pedig a lovas nomád életmód szük­ségszerű terjeszkedése és a támadások előli menekülés volt. Ezek, bár rokon népek voltak — aminek annak idején semmi je­lentősége nem volt —, gyakran harcoltak egymás ellen, egymás fölé emelkedtek, és kisebb-nagyobb birodalmak születtek vagy hulltak darabokra. A gyakori önkéntes vagy kényszerű együttélés így kultúrájukon is mély nyomokat hagyott. A szakemberek a nyelvészeti, történelmi, néprajzi és antro­pológiai vizsgálatok során különböző roko­­nitási feltételezéseket állítanak egymással szembe, pedig talán csak az összegező elemzésig nem jutnak el az egysíkú meg­közelítéstől. A különböző végkövetkezteté­sek éppen a keveredések eredményét ér­zékeltetik. Pedig a szláv nyelvű, ortodox vallású európai bolgárok éppúgy onugor származékok, mint az uráli csuvasok. Az igazi feltáró és megismerő szándékot vi­szont nem homályosíthatja el a történelmi szellemképeket gyártó önigazoló találga­tás. Ezért hasznosabb a feltételezések esetleg hamis logikai láncolata helyett az eredeti forrásmunkák bemutatása, melyek ma már közkincset jelentenek és esetleg kisajátításuk éppoly agyrém, mint a világűr magántulajdonba vétele. A rokon szálak keresésének csak egyetlen célja lehet: múltunk, hagyományaink jobb megértése, a békés jövőt előlegező történelmi-társa­dalmi tisztánlátás. Ennek szolgálatában örülünk, hogy a Vll-től a XV. századig terjedő válogatás az ótörök népek írásos emlékeiből, melyek jelentős része rovásirá­­sos formában kőbálványokon maradt fenn — megjelent. Valamennyi írásra jellemző a vallásos felszín alatt húzódó népi eredetű szájha­gyomány, a hiedelmek, eredetmondák, népmesék és dalok továbbélése. Ezek hi­­hetöen jó és élvezetes fordítása az ismere­teken túl esztétikai élményt is tartogat az olvasó számára, aki az Európa Könyvkiadó­nál idén megjelent, nálunk is megvásárol­ható könyvet — a régi török népek irodal­mának kistükrét — végigböngészi. S a kötet nemcsak felnőtteknek, hanem hato­diktól a gimnáziumi negyedik osztályig minden diáknak hasznos olvasmányul szol­gálhat. MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ FILM Carmen Azt hiszem, hogy aki látta Carlos Saura Vérrtász című filmjét, amely Federico Gar­da Lorca műve nyomán készült — rendkí­vüli leleményességgel és megfontolt egy­szerűséggel, minden gondolkodás nélkül vált jegyet a világhírű spanyol rendező Carmen-feldolgozására. (Ez utóbbit most a téli filmfesztiválon mutatták be nálunk.) Annál is inkább, hiszen ismét a rendező és a kiváló táncos-koreográfus, Antonio Ga­­des közös munkájának fölülmúihatatlan gyümölcse ez is. A Vémásznál, úgy érez­tük. a tánc már kifejezőbb nem lehet. A Carmen láttán kénytelenek vagyunk e véle­ményt módosítani. A rendező tovább lép. művészi kifejezőeszközei új színekkel és árnyalatokkal gazdagodtak, gondolatai ki­fejezőbbek, fegyelmezettebbek és rende­zettebbek. S mindez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy úgymond, több síkon is fut a film cselekménye. Először is itt van Prosper Mérimée kisregénye, a történet, aztán Bizet híres operájának csodálatos zenéje, s végül a rendező és koreográfus filmmeséje, a sztori: a Carmen balettválto­zatát próbálja egy együttes. A próbák foly­nak, de még nem dőlt el, hogy ki is fogja eltáncolni Carmen szerepét. A balettegyüt­tes vezetőjét Antonio Gades alakítja, s az egyszerűség kedvéért a filmben is Antoni­­ónak hívják. Az alkotói folyamat, a koreog­ráfus! munka minden kétségét és vívódását kiválóan érzékelteti, s nemcsak mint tán­cos, hanem mint jó színész is bizonyít. S aztán megjelenik korunk Carmenje (Laura Del Sol játssza), az új felfedezett, kezdő táncosnő, aki megkapja a főszerepet. Igaz, nem olyan jó, mint a többi táncosnő, de rendkívüli vonzerővel bír. Carmen tulajdon­ságai és a címszereplő lénye és élete, a Carmen és Antonio közt szövődő szerelem s a színpadra állítandó balett sztorija kö­zött egyre erősödik az analógia, s a törté­net (s egyben a film) végén meg szinte egybefolyik a fikció, a mese és a valóság, szinte lehetetlen a kettőt különválasztani. Egészen természetes, hogy ebben a film­ben ismét a táncé az igazi főszerep. Ez fejezi ki a szerelmet a szenvedélyt, a vágyakozást, a féltékenységet egyaránt. Mindez Bizet zenéjére. Mario del Monaco is énekel a filmben. Don Jósét Paco De Lucii, a gitárművész játssza, s talán mon­dani sem kell. hogy mesterien adja elő a flamenkót. A díszlet, a berendezés rendkí­vül egyszerű, a próbaterem aszkétikus egy­szerűségében csak a kosztümök, és per­sze, a jól kreált jellemek jelentenek színfol­tokat. A filmet Teo Escamillo fényképezte Saura és Gades művészetéhez méltón. S igy még inkább érzékelhetjük, hogy a maga nemében egyedülálló és tökéletes, maradandó szépségű filmet látunk. FRIEDRICH MAGDA TELEVÍZIÓ Krízis Úgy látszik, a tévéjátékok, -filmek készí­tőinek egyik kedvelt témája továbbra is az orvosok életének, munkahelyi, családi gondjainak, konfliktusainak bemutatása. Hálás a téma, s ez már magában véve fél siker, hiszen ki ne került volna kapcsolatba az egészségüggyel, ki ne ismerne lelkiis­meretes, hivatásuk magaslatán álló orvo­sokat, nővéreket, vagy olyanokat, akik rég elfeledkeztek már arról, hogy egykor letet­ték a hippokratészi esküt. S ki ne szeretné az életből vett sztorikat, amelyek láttán bosszankodhat, helyeselhet vagy felhábo­rodhat, úgy, mint a valóságban is oly sok­szor. Legutóbb a Magyar Televízió Krizis című tévéfilmjének bemutatásakor jutott mindez eszembe. A Málnay Levente rendezte film forgatókönyvének alapjául ez esetben szo­katlan. s tegyük hozzá, egyáltalán nem szerencsés módon egy riport szolgált. A film főhőse. Nagy doktornő lelkiismerete­sen végzi munkáját körzeti orvosként. Egyik betegét hiába küldi el újra és újra EKG-re, az nem megy el a vizsgálatra. Mikor a beteg meghal, az orvosnőt a kedélyek le­csillapítása végett — bár elismerik, hogy vétlen volt — ellenőrző munkakörbe helye­zik. Nagy doktornő és mérnök férje kiutat keresnek a helyzetből, amelybe a doktornő váratlanul jutott. Megjelenik a színen az orvosnő volt évfolyamtársa, aki butikos fér­jével könnyedén, gondtalanul él egy gyö­nyörű villában. A férj, ismerőseikről véve a példát, bérbe vesz egy helyiséget, hogy butikot rendezhessenek be. A feleségének szánt meglepetés a visszájára sül el. Az orvosnő kétségbeesetten fogja a fejét, ho­gyan is ismerhette őt igy félre a férje, hogy azt feltételezte róla, képes lenne feladni orvosi hivatását. A színen ténfergett még egy újságíró is (a jobb sorsra érdemes Szilágyi Tibor alakította, pontosabban volt jelen a képernyőn), aki a doktornőt kisér­­gette az otthonába, a munkahelyére, be­teglátogatásra. és tanúja volt az esemé­nyeknek. Ennyi a film röviden. R. Székely Julianna jó újságíró, de más műfaj a riport, s más a film. Ami helyénva­ló, sőt izgalmas lehetett a riportban, az filmre átültetve lapos közhelyek sorozata­ként hatott. Igaz, több kérdést is felvetet­tek a filmben, például az orvosi etika, a negyvenes értelmiség helyzetének kérdé­sét stb., de mindez csupán jelzés maradt, unalomig hangoztatott kijelentésekkel tar­kítva. így a krízisbe jutott orvosnő vívódá­sait sem tudtuk átérezni, közömbös szem­lélői maradtunk a képernyőn történőknek. S végezetül itt van még egy, a sajtóban is sokat vitatott kérdés: vajon miért kell egy hazai tévéjátékban külföldi színészekre bíz­ni a szerepeket? Nagy doktornő szerepé­ben az egyébként nagyon rokonszenves Eliska Balzerovát láthattuk, évfolyamtársát, Évát pedig Julia Fürsich alakította. Tévéjá­tékról lévén szó, a gyakori közelképekben roppant zavaróan hatott mindkettőjük ese­tében a szinkron. Erre a tévéfilmre, úgy tűnik, nem sokáig emlékszünk majd. BERTHA ÉVA

Next

/
Oldalképek
Tartalom