Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-15 / 42. szám
1760. október 17-én született Claude Henri de Saint-Simon francia utópista szocialista. 1740. október 18-án született Dugonics András író, matematikus. 1785. október 18-án született Thomas Love Peacock angol romantikus író. 1885. október 19-én született Tihanyi Lajos magyar festőművész. 1735. október 19-én született John Adams amerikai politikus, az Amerikai Egyesült Államok második elnöke. 1910. október 19-én született a jeles magyar néprajztudós. Honti János. 1125. október 21-én halt meg Cosmas, az első cseh krónika író. 1760. október 21-én született Katsushika Hokusai, a világszerte ismért japán grafika egyik legnagyobb mestere. KÖNYV Börtöntöltelék Vonnegut a humanizmus elkötelezettje. Persze, temérdek művész jellemezhető ily módon, hiszen végső soron minden valamire való művészeti alkotás, s annak létrehozója a humanizmusból táplálkozik. A humanizmus iránti elkötelezettség tehát a művész létfeltétele kell legyen. Legalábbis az egyik. Mert akad még jó néhány. Említsünk egy továbbit: a mesterség tökéletes ismeretét. E két dolog birtokában aztán, kivált ha regényíró az illető, már lehet valamit kezdeni. Ha pedig mindehhez megadatik egy olyan látásmód, amellyel Vonnegut a témákhoz közelít, akkor biztosított a sikeres írói pálya. Esetünkben ezt a látásmódot a kifinomult humorérzék, a briliáns ironikus, önirónikus hajlam jellemzi, „így megy ez." — mondja az író egy korábbi KURT VONNEGUT Börtöntöltelék regényében. Az ötös számú vágóhíd címűben, amely sok ítész egybehangzó állítása szerint, „a második világháború rendkívül gazdag amerikai irodalmában is kiemelkedő helyet foglal el". Ha ez így van, minden bizonnyal a látásmód újszerűsége, a mítoszrombolási szándék miatt. A Börtöntöltelék című regényében is a társadalom mítoszait „vetkőzteti le" a nagyszerű író. További szószaporitás helyett idemásolom a magyar kiadás fülszövegét: „Kurt Vonnegut. legújabb regényében, visszatér az emberszabású em(no?) berek közé. (Ez az utóbbi utalás az író Börleszk című művére vonatkozik. B. L) Hősének, egy szánni való, emberséges emberkének. Walter F. Starbucknak tragikomikus életútja hullámhegyről hullámvölgybe, hírnévtől hírhedtségig, magas kormánypozíciótól a börtöncélláig vezet. Minden halálosan komoly és minden röhögnivalóan groteszk ebben az életben, és W. F. Starbuck szelíd öniróniával vállalja az örök börtöntöltelék hálátlan — ám, az iró szándéka szerint, korántsem megvetendő — szerepét e kizökkent és kiszámíthatatlan világban." Mit lehetne ehhez hozzáfűzni? Talán anynyit, hogy Vonnegut meseszövését, az első sortól az utolsóig, a mi tájainkon sajnálatosan oly szokatlan szellemesség, könnyedség, lenyűgöző, tehát jó értelemben vett elegancia jellemzi. Az Európa kiadó gondozásában megjelent, nálunk is megvásárolható kötet felhőtlen, ám korántsem unalmas olvasói élményt kínál. „ ............... Barak László Önkiszolgáló detektívregény Rájöttem, hogy nem hallgathatok tovább. Semmi értelme titkolózni. Mindent töredelmesen bevallók. Kérem szépen, én csak nagyon ritkán olvasok krimit. Igaz, hogy a televízió bőségesen ellát titokzatosnál titokzatosabb gyilkosságokkal, ravaszabbnál ravaszabb gyilkosokkal és tömérdek felügyelővel, akik közül az egyik ügyefogyottságával, másik sokoldalúságával, netán erejével tűnik ki és lopja be magát a néző szívébe. A néző pedig vele együtt próbálja felgöngyölíteni az ügyet, keresi az összefüggéseket, s találgatja, ki lehet a gyilkos. Ha sikerül kitalálnia, hogy ki és miért követte el a bűntényt, még másnap, a munkahelyén is azzal dicsekszik, hogy igen, ő már rögtön az elején tudta, hogy csakis X. Y. lehetett, mert..,, meg aztán, hogy benne egy nyomozó veszett el. Azok, akiknek nem volt „sikerük" a gyilkos kilétének felfedésében — mert netalán kevesebb tapasztalattal rendelkeznek, esetleg néhány momentum elkerülte figyelmüket —, fogadkoznak, hogy legközelebb ők is rájönnek, hogy ki és miért... Szóval: össznépi játék lett a televíziós krimik gyilkosainak felderítése. Mert hát, ki ne szeretne játszani?! Vannak viszont — nem is kevesen —, akik könyv formájában jobban szeretik a borzalmakat, s szinte falják a detektivregényeket. Kérem szépen, én — mint már említettem — csak nagyon ritkán olvasok krimit. Most mégis megvettem egyet. Nem tehettem mást, megtetszett a fülszövege, vagyis a használati utasítása. Ahogy a szerző, Bakcsi György írja: „Ez az első olyan krimi, amelyben az olvasót nem érheti csalódás. Ebben a detektívregényben az lesz a gyilkos, akit ő akar. Nem kell egyebet tennie, csak azt, hogy a döntő pillanatban azt a fejezetet olvassa el, amelynek címében az általa választott gyilkos szerepel. Ha az olvasó — figyelmeztetésünk ellenére — más fejezetet is elolvas, netán a befejezésbe is beletekint, az ebből adódó kellemetlenségekért nem vállal felelősséget a szerző." Bevallom, egy kicsit bizony untam már, hogy figyelemre méltó eszmefuttatásaik eredményeként — természetesen — mindig a krimik felügyelői a „győztesek" az áldozatok és gyilkosok párharcában, s az olvasó (néző) számára csak a képzeletbeli gratuláció marad, hogy ez igen, ezt így kell csinálni, vagy a már említett találgatósdi. Bakcsi György Válasszon gyilkost magának! cimű könyve mintha a sikertelenül nyomozóknak szólna. A történet izgalmas, fordulatokban gazdag. Mr. Joseph Kirkeby 60. születésnapját ünnepli. Ebből az alkalomból díszvacsorára hívja mindazokat, akik közel állnak hozzá. Valakinek azonban útjában áll az idős tudós. De ezt most — ha megengedik — nem részletezem. Kérem, nézzék el nekem, hogy egy kicsit zavaros a vallomásom, de én csak nagyon ritkán olvasok krimit. Ezt mégis elolvastam. Másnap pedig azzal dicsekedtem, hogy ... Tévedés ne essék: nem azzal, hogy már az elején tudtam, ki lesz a gyilkos. Ezt a szerző különben is garantálja. Én azzal dicsekedtem, hogy a nagy nyári melegben egy könynyed olvasmány került a kezembe. Igaz, hogy — a szerző figyelmeztetése ellenére — elolvastam a rendhagyó könyv minden fejezetét, sőt a befejezést is, de nem érzem magam bűnösnek. Kérem, olvassák el ezt a könyvet, s ítélkezzenek felettem! Szabó Lász|ó FILM Szerelem az aluljáróban A dolgozók idei nyári filmfesztiváljának legnagyobb kasszasikerét a lengyel Szexmisszió és a francia Hét láda aranyrög után a hazai Szerelem az aluljáróban című film jelentette. A közkedvelt cseh rendező, Jaroslav Soukup aktuális témát elevenít meg, a fiatalok bűnözését, a lézengést, a csövezést. A történet Prágában játszódik, de játszódhatna bárhol másutt is. Sok-sok eleven, korhű, mindennapi képet sorakoztat fel a diszkóklubokban. szórakozóhelyeken ücsörgőkről, az aluljárókban falat támasztókról, a tereken álldogálókról. A pergő, mozgalmas képeket Zdenék Barták zenéje festi alá. Minden szereplő, minden mozdulat annyira ismerős és hétköznapi, hogy már-már úgy tűnik, dokumentumfilm pereg szemünk előtt. Bizonyos, hogy a rendezőnek és a szereplőknek nem jelentett nehéz feladatot tüzetesen megfigyelni a csövesek életmódját. Példa akad bőven, a mélyebb, belső ábrázolás azonban már nehezebb feladat. Talán ezért nem vállalkoztak rá a film alkotói sem ... A főszerepeket Lukáá Vaculík és a szimpatikus Tatiana Kulísková játszák. A csövesek életmódját egy kezdődő szerelem romantikus története zárja keretbe. Pavel, egy tisztes család sarja, belekeveredik egy üzletelésből és lakások fosztogatásából élő galeribe. Engedve ösztönei csábításának, nagy lábon akar élni miközben egyre jobban eladósodik. Szüleitől már nem kérhet pénzt, így aztán nincs megállás, egyre többet kell „vállalnia", míg végül ráfizet. Az eddig higgadt, dokumentarisztikus ábrázolás végén meglepő az erőszakoltan tragikus befejezés, amely az egész történetet romantikussá, valószínűtlenné teszi. Sokakban kétségeket ébresztett a film témája és a fiatalok körében kedvelt Lukás Vaculík alakítása: nem mutathat-e példát az ilyenfajta léha életmódhoz? A rendező azonban elrettentő példának szánta a filmet. Talán ezért folyamodott a tragikus befejezéshez. Felkiáltójelnek, elgondolkodtatónak szánta. A szerzők rovására irható felszínesség ellenére a film eredeti és hazai viszonylatban a maga nemében új. A fiatalok tetszését biztosan megnyeri, hiszen közvetlenül róluk, nekik szói. t Fleva Éva TELEVÍZIÓ József Attila kortársai Elsőként Örkény István (képünkön), majd a múlt héten csütörtökön Zelk Zoltán emlékezett a huszadik század — Ady mellett — legnagyobb hatású magyar költőjére. Mindkét emlékező közel négy évtizeddel élte túl költészetünk egyik legnagyobbját, a folytonos kiszolgáltatásban, szegénységben és szeretethiányban élő kortársat: József Attilát. Mint minden irodalomtörténeti adalék, a Magyar Televízió „József Attila kortársai" című, hetenként látható sorozata is elsősorban arra jó, hogy magyarázza az életművet, amelyből elvenni nem tud, hozzáadni sem, viszont élesebb fénybe helyezhet néhány verset, költői gondolatot vagy élethelyzetet, amelyben a vers született, és rivaldába helyezheti a költőt mint embert. Előtérbe hozhat momentumokat, történeteket, amelyek a háború utáni nemzedékekben tovább mélyíthetik a bizonyosságot: nem tévedtünk! József Attila az a világban helyét kereső, az emberi lót esendöségeit és ellentmondásait, a szenvedéseinket és kínjainkat közérthetően megmagyarázó és leleplező köttö, akire büszkén mondhatjuk: a miénk. Ahogy a szabadságharc hívei mondhatták Petőfire, ahogy a hatvanas években helyüket kereső fiatal nemzedék mondhatta Keruacra és Ginsbergre: a miénk. Nemcsak a mai ötven-, de a harminc- és a húszévesek is úgy nyúlnak József Attilához, ahogy vigaszért nyúl az ember. Mert ö sosem, semmiben nem kötött kompromisszumot. Föltehetően ezért kellett idő előtt meghalnia. Legalábbis korábban, mint kortársainak, akik lényegében a háború után teljesítették ki életművüket. Például Örkény, akinek pontos, mérnökien ridegnek tűnő emlékező mondatait átfűtötte az elmúlt idő abszurditása, s az a groteszk látásmód, amellyel világunkat nézte. Nem sajnálkozott, mégis szomorúan, már-már önmaga feletti részvéttel állapította meg, nem válhatott József Attila igaz barátjává. Nem válhatott, mert neki mindig volt pénze, s nem szorult arra az oltalomra, amelyet a barátként közelítő József Attila árasztott magából. S bár József Attila, meghívta öt egy szegényes köretre. Örkény nem fogadhatta el meghívását, mert volt pénze teljes menüre. Az ő invitálását viszont József Attila nem fogadhatta el. Mert mindenekfölött ö akart segíteni, ö akart adni. És ebben sem kötött kompromisszumot. Semmiben és senkivel. Önmagával sem. Ezt tanúsítják a figyelmet érdemlő, sajnos, viszonylag rövid, nem egészen félórás vallomások, visszaemlékezések is. Szigeti László
