Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-08 / 41. szám

ILSE TIELSCH

Albert így fogalmazott meg: . nagyobb gondom volt az ... igaz értelemnek fordítására, hogynem az verseknek ékesgetésére." Tehát a tartalmi hűség elve, az eredeti mondanivaló pontos visszaadására való törekvés. Azt hiszem, ehhez nem kellenek érvek. Különben mi értelme (vagy mi értelme volna) a fordításnak?! A szöveg, a súlypontjaival együtt, úgy legyen teljes és érthető magyarul, mint az eredeti nyelven. A cicomából okkal és móddal engedhet a fordító, a tartalomból annál kevésbé. És ez nemcsak a biblikus szövegekre vonatkozik.

Tehát: a szerzői mondanivalóból semmit el nem sikkasztva, híven az eredetihez. De híven a magyar nyelv törvényeihez is. Ne a nyelvi idegenszerűség tegye az olvasó számára különössé a könyvet, mert az a hatásában taszító, hanem a más közegben, más nemzeti kultúrában született tartalmi érték. Vagyis a fordítás szóljon magyarul és magyarán.

Ennek a kettős hűségnek a jegyében igyekeztem dolgozni mindig. Hogy milyen sikerrel, annak megítélését illendőnek tartom a „kegyes olvasóra” bízni.

skyt, és láttuk, hogy a pokróccal a kezében valósággal az eszét vesztve, lélekszakadva futkározik a fák közt, szétszaladtunk, és kezdtük keresni Nacfát. A nevét kiabáltuk, tűvé tettük érte az erdőt, de sokáig semmi. Sokáig semmi. Képzelhetitek, mit éreztünk! Képzelhetitek azt a szorongást, ami belopakodott mindannyiunk leikébe!

Sokáig futkároztunk céltalanul az erdőben, mig aztán eszünkbe jutott, hogy kinézhetnénk a mezőre is. az útra, mely az erdő kiszögellése és a mező között húzódik. Ott aztán több szerencsével jártunk.

Mi játszódott le?

Nacfa eltűnt Oresansky szeme elől, beléveszett az áthatolhatatlan esöfüggönybe. Ahogy Oresanskyrkésőbb mesélte, Nacfát elnyelte előle az erdő, nem látta, nem tudott rátalálni, hiába kiáltozta a nevét, nem válaszolt a kiáltására. Nacfa közben kifutott az erdőből, szaladt abban az irányban, ahonnan a félig megvadult ló nyerítését és lábdobogását hallotta. A jó ég tudja, miért tette ezt. Talán arra gondolt, hogy megfogja a lovat, és hazavágtat rajta. Valószínű, hogy Nacfát az elemek tombolása jobban megijesztette, mint bennünket, többieket. Persze mire kiért az útra, Jóska lova már eltűnt az esőben, és nyargalt a mezőn eszeveszetten a major felé. Nacfa futott egy darabig a mezei úton, elcsúszott a sárban, elesett, és belezuhant az út menti mélyedésbe. Felsikoltott, kiabált, de ki hallotta volna meg a hangját abban az ítéletidőben ?!

Hubik István fordítása

ó

i

életei*

Régebben mindig azt hittem, hogy nekünk nem eshet semmi bajunk, hiszen ott a pincénk. Ha bármilyen okból éhínség törne ki, elég, ha lemegyünk, és azt hozunk fel. ami kell. Mindjárt a lépcsőlejárat mögött, az első helyiségben például háromezer doboz szardíniánk van, a világ minden tájáról, japán, marokkói, portugál, spanyol, jugoszláv és olasz szardíniánk, tisztított és szálka nélküli, erősen és pikánsan fűszerezett, olajos, ketchupos és mustáros szardíniánk, egyszóval: mindenféle fajtájú és árú szardíniánk, évekbe telt, amíg összehordtuk, és ma már nem kis büszkeség nélkül állíthatjuk, hogy a világ legteljesebb szardíniagyűjteményének vagyunk a birtokosai.

De ez még nem minden, akad odalenn más is. A szardíniaszobának nevezett helyiség mögött a belépő megtalálhatja élelmiszertartósító-iparunk termékeinek teljes választékát. Cukor és rizs, liszt és tejpor, száraztészta, búzadara és hüvelyesek, műanyag zsákokban és zacskókban, fémdobozok hazai és egzotikus zöldségfélékkel, kartondobozokban csokoládé, köhögés elleni cukorka, mandula, rágógumi, malátacukor, savanyú cukor, van itt minden, ami ehető, ami tartósított, előre csomagolt formában tárolható, ami konzervált, kondenzált, sterilizált, légmentesített és porított.

Mivel a pincénk meglehetősen nagy, a kezdetben üres helyiségekbe rengeteg mindent lehetett elhelyezni. Mosó- és tisztítószereket, szappant, vécépapírt, illatszórókat minden elképzelhető bűz ellen, és mert köztudott, hogy válságos időkben soha sincs elegendő gyógyszer, vittünk le penicillint, streptomicint, tetracyklint, kortizont, szulfont. hormonkészítményeket és pyraconolt, minden betegség ellen fel vagyunk vértezve, a leprától a koleráig, a diftéríától a szkizofréniáig; pusztán a különféle gyártmányú fogamzásgátlókkal mintegy öt éven át az optimális minimumra korlátozhatnánk egy közepes nagyságú fejlődő ország születési statisztikáját.

Bevallom, ezeknek az árucikkeknek az összehordása, elrendezése a polcokon sok boldog órát szerzett nekem. A zöld káposzták, a narancsszínű répák, a mustárosüvegek tompa sárgája, a paradicsompüré és a lekvárok vidám színpompája meg az olajosdobozokról tündöklő napraforgó-díszítés elragadó összhatást kelt — napokat töltöttem el az át- meg átcsoportosítással, sőt azt is bevallom, hogy a művészi hatás többnyire még a készletgyűjtés okát is feledtette velem.

Csak akkor kezdtem el ismét töprengeni vállalkozásunk eredeti célján, amikor a pince minden helyiségében az összes polc megtelt, az utolsó zugig. És mi lesz, morfondíroztam, ha a válság időszaka, az éhínség tovább tart. mint ameddig összegyűjtött tartalékaimból futja? Ha felettünk már minden szardíniát? Ha az utolsó csepp olajat, az utolsó kanál lisztet, az utolsó szál levestésztát is felhasználtuk? Ki ad nekünk akkor egy falat ennivalót is széles e hazában?

Paulnak támadt az az ötlete, hogy kérdezzünk meg néhány öregembert azok közül, akik mindkét világháborút átvészelték És csakugyan kaptunk is új szempontokat; csak azon csodálkoztam, miért nem jutott magamtól is eszembe, hogy olyan holmit is összegyűjthetünk, ami, éppen mert nem ehető, azok számára, akik ehető termékeket állítanak elő, vagyis nincsenek rászorulva a tartalékolásra, csereáruként jöhet számításba. mint például az értékes szőrméből készült ruhadarabok, a kitűnő minőségű méteráru, de legfőképpen a zongorák. Egy zongoráért, beszélik, válságos időkben könnyűszerrel lehet két tojást kapni, sőt néha még hármat is, és gondoljuk csak meg, micsoda érték az éhínség napjaiban egyetlen tojás, értelmes ember, akinek fontos az élete, gondolkodás nélkül adna érte egy zongorát, hiszen eltekintve néhány rendhagyó esettől, akit az éhség gyötör, annak általában ritkán van kedve zongorázni.

Kész szerencse, hogy ott volt a kertünk! Áttörtük a pince hátsó falát, és a gyep alatt további helyiségeket alakítottunk ki, szellőzésüket kerti törpének álcázott kis kürtőkkel oldottuk meg, és ily módon terjedelmes föld alatti raktárakat létesítettünk, ahol a csereárut szándékoztuk felhalmozni. Megint olyan idő következett, amelyre, bármilyen kínokat szenvedek is el most naponta, mindmáig örömmel gondolok vissza.

Milyen buzgalommal hordtuk össze például a zongorákat! Hatvan hangversenyzongorát tároltunk a pincénkben, egymásra tornyozva lecsavaroztuk a lábaikat, további harminckét pianinót és tizenöt rövidzongorát, fekete és barna színben. Hogy ellenőrizzük a zongorák állapotát, eljátszottam rajtuk a „Für Elisé"-t vagy a „Vidám földművest"-t, mind a százhét zongorán sorjában, néha négykezeseztünk is, Paul és én, boldog idők voltak, tudom, soha többé nem leszek olyan felhőtlenül vidám.

Természetesen nem egy meghatározható pillanatban kezdődött. Az, ami ma szünet nélkül kínoz, éjszaka nem hagy aludni, nappal meg kimondhatatlanul gyötör, lassacskán kezdett növekedni, terjeszkedni a tudatalattimban. Már nem tudom, mikor riadtam fel először éjféltájban verítékben úszva, s rohantam le a pincébe, bontottam fel húsz vagy harminc szardíniásdobozt, hogy megbizonyosodjam, még nem romlottak meg, szitáltam át egy zsák lisztet, kukacokat keresve. De azon az éjszakán, miközben kimerültén és reszketve üldögéltem a lépcsőn, kezdtem el tömi a fejem azon, hogy mi lenne, ha olyan időpontban zúdulna ránk a katasztrófa, amikor az egész élelmiszerkészletem megromlott már, a dobozok tartalma megpenészedett, a száraztésztát és lisztet meg felfalták a kukacok? Már láttam magam, amint bűzlő húskonzervek halmai közt halmérgezésben halok gyötrelmes halált.

Azóta egyre gyakrabban fordul elő, hogy fényes nappal is kiver a veríték a rémület-^ tői. Nem mintha az atomháború kitörésétől rettegnék, nem, csupán valami kisebb katasztrófára gondolok, egy földrengésre, a házunk ugyan jó, tartós téglaház. de mit

Nagy Zoltán rajza

számít az, hányszor olvasni az újságban is, hogy falak omlottak össze, mint a kártyavár, így hát a házunk csak vacak, nyomorult kis illúzió, amivel védekezni próbálunk az ellenség meg a hideg ellen, de jaj nekünk, ha összeomlik az a sok jó, égetett, egymásra rakott tégla, ha az összedőlt fal maga alá temet minket, bebörtönöz a pincébe, a romlott szardíniák, a megavasodott olaj, az összecsomósodott tejpor, a megbüdösödött kolbászok, a megpenészedett, lehangolódott. használhatatlanná vált zongorák közé.

Azóta bárhol vagyok is, bármivel próbálom is elterelni a figyelmemet, mindenütt csak a férgek neszezését, a kukacok csámcsogását hallom, kövér, húsos, az én tartalékaimon kihízott kukacokét, elcsúszok síkos testükön, közéjük zuhanok, a rémülettől és az undortól elvesztem az eszméletemet, és ha magamhoz térek, semmi se változik, megint megrohan a félelem, megint kezdődik a kínlódás, és tudom, soha nem ér véget.

Senkiben sem bízom már, még Paulban

sem. Az életem drágább lett mindennél; ami eddig fontos volt számomra. Most már ott tartok, hogy sóvárogva várom a katasztrófát, amitől valaha rettegtem. Csak jöjjön mielőbb gondolom, amíg a pincém még meg tud menteni.

Csak az a baj, hogy nincs módomban kiszámítani, mennyi haladékot kaptam. Senki sem tudja, melyik percben kezdődik a rothadás, mikor születik meg az első kukac a liszteszsák sötét fenekén.

A legnagyobb kétségbeesés perceiben már azt kívánom' tiszta szívből, bárcsak megint üres volna a pincém, s mindössze néhány ócska kacatot, poros játékokat, a hólapátot meg a gyerekek kinőtt siléceit tárolnám benne.

Kajtár Mária fordítása