Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-01 / 40. szám
Kedves Gyerekek! Az arc a lélek tükre. Sugároz örömöt és szomorúságot, fájdalmat és jókedvet, megannyi érzést — de nemcsak azt. Az emberi arc nemegyszer a jellemről is megbízható képet ad, ha olvasni tudunk a vonásokból, a mimikából. Vagyis az arccal való beszédből. Arra kérlek benneteket, írjátok meg levélben, hogy Darázs Rozália, Ógyallán (Hurbanovo) élő művészünk három gipszbe formált gyermekfej éröl milyen jellemvonások jutnak az eszetekbe. A másik két felvételen egy lányt és egy fiút láthattok. Ennek az alkotásnak „nincsen" se eleje, se hátulja, a belső rama mozgatható, „fölcserélhetö" egyik arc a másikkal. Örömmel venném, ha azt is megírnátok, mi jutott eszetekbe a Fiú és lány című szobrocskáról. Hogy munkátokat megkönnyítsem, az alkotások mellé idézeteket válogattam a négyszáz éve élt angol gondolkodó, Francis Bacon írásaiból, amelyekben az emberi jellem legérdekesebb — általatok is ismert, nemcsak a családi, hanem az iskolai közösségben is megélt és tapasztalt — vonásait tárgyalja. Várom véleményeiteket. A legtalálóbb jellemek leírásáért könyvet küldök. KUCKÓ Az igaz barátok hiánya maga a legnyomorultabb elhagyatottság: nélkülük a világ nem más, mint vadon, s hasonlóképpen a magányosságra vágyó, szeretetlen természetben, amely nem képes barátságra, több van az állatiból, mint az emberiből. A barátság legértékesebb gyümölcse az, hogy lecsöndesíti és megkönnyíti a szívet, amely számtalan különböző szenvedélytől dagadozik s háborog. Semmiféle medicina nem nyitja meg a szívet, csak a jóbarát. Az ember valójának feltárása barátja előtt megkettözi az örömöt és megfelezi a bánatot, mert nincs senki, aki úgy mondhatná el örömét barátjának, hogy ne örülne jobban, és úgy mondhatná el bánatát barátjának, hogy ne bánkódnék kevésbé. Akinek lelke már roskadozik a gondolatok sokasága alatt, annak elméje és értelme kitisztul és megvilágosodik, ha közölheti és megvitathatja őket mással. S végül: okosabbá lesz önmagánál, egyórai eszmecserétől sokkal inkább, mint egynapi töprengéstől. Az embernek ha nincs barátja, le is léphet a színpadról. Aki bosszút áll, az csupán egyenlővé válik ellenfelével, de aki lemond róla, az felülkerekedik, hiszen a kegyelem gyakorlása fejedelmi gesztus. Úgy tudom, a bölcs Salamon mondta: Dicsőség annak, aki az ö bosszújáról letészen. Ami egyszer megtörtént, az úgyis elmúlt és jóvátehetetlen, s bölcs embernek épp elég gondot adnak a jelen és a jövendő dolgai, fölösleges veszödség volna hát a múlt dolgain gyötrődni. Bizonyos, hogy aki bosszút melenget, az maga tartja sebeit nyitva, pedig enélkül beforranának és meggyógyulnának. Az az ember, aki híjával van az erénynek, az másokban mindig irigyli az erényt. Az emberi lélek ugyanis vagy tulajdon jósorsából vagy mások kárából táplálkozik: akinél az első hiányzik, az a másodikon fog élösködni, s ha bárki letesz a reményről, hogy mást utolérhet az erényben, az ezt úgy igyekszik kiegyenlíteni, hogy a másik szerencséjére tör. Az irigység a legalantasabb szenvedély és a legelvetemültebb, s ezért legillöbb jelzője az ördögnek, akit a tiszta búza közé éjjel konkolyt hintő irigynek emlegetnek, hiszen valóban úgy van, hogy az irigység mindig titkon és sötétben munkálkodik, olyan hasznos dolgok ártalmára, mint a búza. Jóságon az emberek javára való törekvést értem, az ilyen viselkedést, szivjóságnak pedig az arra való hajlamot nevezem. Ez a legnagyobb a lélek valamennyi erénye és méltósága sorában, nélküle az ember izgága, kártékony, nyomorult lény csupán. A jóság alkotórészei sokfélék. Ha valaki előzékeny és udvarias, ha együttérez mások szenvedéseivel, ha könnyen megbocsát és feledi sérelmét, az arra mutat, hogy lelke fölötte all a méltatlanságnak, s így sebezhetetlen. A becsvágy fajtái közül a legfontosabb dolgokban való kitünés vágya a kevésbe ártalmas, mint a másik: a minden dologban elsőségre törekvés. Még mindig kevésbé veszélyes azonban az a becsvágyó ember, aki ügyek intézésében buzgólkodik, mint az, aki nagy tábort toboiuz magának. A becsvágy olyan, mint at epe: az a testnedv, amely ha nem gyűlik fel túlságosan a testben, tevékennyé, komollyá és igen éberré és mozgékonnyá teszi az embert. Ha ellenben nem talál magának utat, felforr, s így rosszindulatúvá és mérgezővé vélik. (nő 16)
