Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-24 / 39. szám
(1903.) dec. 23. Kedves Kiss, csodálom magukat. Írókat és újságírókat, hogy e karácsony előtt való napokban mindnyájan bele tudják magukat élni a karácsony hangulatába. még olyanok is, akik nem írnak megrendelésre, s csak olyankor vesznek tollat a kezükbe, ha valami belső hang azt súgja nekik: írj vagy megfulladsz. Hogy ezek a karácsonyra szánt versek, cikkek és tárcák karácsony napjára meglegyenek, ahhoz mindenesetre karácsony előtt kell megiródniok — én pedig kevésbé karácsonyi hangulatot képzelni sem tudok, mint a karácsony elölt egv héttel való. Béke? Családok ünnepe? Marakodás. jajveszékelés és házatlanság! Mindenki számára-e? Nem tudom. De a mi számunkra, harmadik vagy a lift jóvoltából ötödik emeleten lakó fővárosi polgárasszonyok számára! Magunkat is csodálom, hogy mikor végre keserves kínnal a takarításon, bevásárláson, sütésen-főzésen átestünk, s mire a karácsonyfa kigyullad. csakugyan tudunk valamit érezni a karácsony békéjéből, s valami családi melegség csakugyan végigzsibog fáradt csontjaikon. így csodálnám a színházi rendezőt is, aki miután hat hétig rekedtté ordította magát a díszletek, a helyzetek s a jelenetek elrendezésében, a földszintről el tudna andalodni a Rómeó és Júlia kettesén... Kedves barátom, egy rosszmájú emberünk azt irta egyszer A Hétbe, hogy nem szereti a közönségbeli asszonyok maguknak szóló leveleit, mert ezekben az asszonyok mindig az urukról írnak, azzal a fontoskodással és ama gentlemanek földöntúli bölcsessége előtt való meghódolással, ami feleségnek illik, sőt talán kötelessége, de amit magunkról feltenni komikus, mert mit érdekük magukat X. vagy Y. úrnak szokásai, nézetei és igényei? Találtam ebben némi igazságot, és ha megfigyeli az én leveleimet, észreveheti. mily ritkán emlegetem bennük az én uramat és parancsa lómat. De most úgyis a családok ünnepe közeledik, mikor az írók hivatalból szellőztetik a szivüket, a gyerekszobájukat s egyéb lakóhelyiségeiket. Engedje meg, hogy én is megtegyem, annál inkább, mert mindazt, amit az uram szájával elmondandó vagyok, csakugyan ö mondta, és bármily igaz különben, sokkal egyoldalúbban férfiszempont, hogvsem asszonynak eszébe juthatna. Az uram udniillik, mint minden férfi, esküdt ellensége a nagytakarításnak, a nagymosásnak, a varrónénak, a fésülöasszonynak. a reggeli szellőztetésnek, az esti bútorbeboritásnak. a szőnyegporolásnak, a vasalásnak, az ablaktisztításnak, a cselédfölvételnek, a bejelentésnek és a kijelentésnek, a hideg vacsorának és a bekötött fejnek — egyszóval mindennek, ami nem maga a kényelmes és jól rendezett háztartás, hanem föltétele, előzménye és útja e kényelemnek és jólrendezetlségnek. Persze: nálánál senki jobban nem esnék kétségbe, ha a háztartás nem IGNOTUS LEVEL A CSALADOK ÜNNEPÉRŐL klappolna, s nem volna benne, büszkén mondom, az az ideális tisztaság, rend és mindenre való gondolás, amit ö öntudatlanul élvez, és magától érlelődő természetességnek tekint, de aminek árát legfeljebb pénzben hajlandó megfizetni, egyéb szolgáltatásban vagy lemondásban nem. Mondhatom, ez a különben derék, jó, sőt bizonyos tekintetekben intelligens ember ebben a dologban egyszerűen utálatos. és pokollá teszi vele az életemet, azon a föpoklon belül, amit a jól rendezett háztartás különben is jelent minden asszony számára aki nem milliomos, ellenben gyermekei vannak. Hiszen ez az én komikus tragédiám: senki nálamnál jobban nem utálja, és keservesebb kényszerűségnek nem érzi azt a légteleníti alacsony rendű, lélektelen, kicsinyes, ostoba és fáradságos munkát, amivel a háztartás jár. S nem elég. hogy nekem, aki elvégre ember, sőt gondolkozó és magasabbra vágyó emberi lény vagyok, egész életemet ebben q kelletlen robotban kell let ölt ettem: még minden egyes mozzanatáért külön is kell harcolnom az urammal, a gyermekeimmel, a cselédeimmel. néha oly vadul, mint a tigrisanyának a kölykeiért. Hát, mondom, délben az uram hazajön. én már felöltözve szaladok eléje, ö homlokon csókol, 5 elfintorítja az orrát, amivel finoman és diszkréten azt akarja jelezni, hogy a hajamnak már megint konyhaszaga van. amit ö utál. Én elpirulok. de az ö ki nem mondott vádjára lélekjelenléttel feletek, ott. ahol neki fáj a legjobban:., Új szakácsnőnk van, kinn kellett nála állanom egész délelőtt, hogy betanítsam, maga mit hogy szeret. ” Ez hat, most ö pirul el. Inspekció a gyerekszobában. majd az ö szobájában, ahol ismét néma dühöngés véletlenül felbontott leveleken. („Nem azért, mintha nekem maga előtt titkaim volnának, de hátha valami barátom ír olyasmit, ami az Ö titka, s amit nem akar az én feleségem orrára kötni! ?”) Atrobogás az ebédlőbe, ahol tüntetőéit teleeszi magát kenyérrel. („Az ember éjjel-nappal dolgozik és fárad, hogy> azt a nyomorult betevő falatot megkeresse, s még azt sem tudja elérni, hogy azt a nyomorult betevő falatot ne két óra hosszat tálalnák.") Végre a gyerekek elhelyezkednek, a Fräulein kifújja az orrukat, a levest betálalják, a nagyságos vadállat úr megszelídül, és megkezdi az ö mindennapi prédikációját. A mai textus érdekes: „Nézze, angyalom, isten bizony nem akarom magát szekirozni, és tudom, hogy nem maga a hibás, hanem a rendszer. a társadalom, a gazdasági állapotok. De nem tudnánk mi magunk legalább a magunk háztartásában s már a mai gazdasági renden belül lenni valamit ez ellen a pokol ellen? Tudja mit. tegyünk ezzel próbát: holnaptól fogva ne vikszöljék a padlót.” Csörr. . . leejtem a kanalat, és megdermed ereimben a vér. Képzeletben látom a barnásfekete elhanyagolt padlókat, és hallom a halálos barátnőimet, amint összesúgnak: na, hogy annál az Emmánál micsoda piszok van — láttad azt a padlót ?! A nagyságos úr azonban rendületlenül folytatja: „Tudom, hogy ez maga előtt első pillanatra rettenetesnek látszik. Látja, az amerikai asszonyok előtt, akik magának Sanct-Moritzban úgy’ imponállak az eleganciájukkal. egy csöppet sem rettenetes. Amerikai polgári házban sehol sem vikszöbtek. és nagyobb vacsorái sem főznek. A padlót bevonják posztóval, a vacsorát hotelban adják, s otthon csendben és békességben élnek egv, mondd, egy cseléddel, akinek annyi fizetése van. mint nekem, s aki mindennap úgy- hozza rendbe a szobákat, mint a hotelszobalyányok. És mégis boldogok, elegánsak és szeretik egymást. ” Melankolikusan vetem ellene: „Kedves barátom, ami a cselédek fizetését illeti, azzal meg lehet elégedve; a maga egész fizetése cselédbérekre megy el. ” Meglepő, amit felel: „Nem. angyalom, ez még mindig nem elég. A mi cselédeinknek még mindig túlságosan alacsony a bére. s maguknak pesti asszonyoknak a cselédkérdés még mindig nem nőtt eléggé a nyakukra. Bár a testi, a lelki s a pénzbeli erejük végső megfeszítésével, de még mindig bírják azt a nagyzási hóbortot, amit budapesti polgári háztartásnak neveznek. Alkalmasint így volt Amerikában is negyven-ötven év előtt. Ma már, hála istennek, nincs így. Amerikában alig kapni cselédet, akit kapni, az méregdrága s az amerikai nagyságák végié letették a fegyvert, és lemondanak arról, hogy az ö respektív harmadik, illetve ötödik emeletükön vagy egy szoba szélességében öt emeleten a hercegek s a királyok élete módján igyekezzenek utánozni. ” Szünet. A szobalyány bejön köténvesen és bóbitáson; terítéket vált. felszolgál. Szünet után tovább folyik az értekezés: „Nézze például a Marit. Én nem mondom, hogy nem jólesik nekem, ha gusztusosán és rendesen szolgálnak ki az ebédnél. De tulajdonképpen ez a bóbita is flaue és komédia. Flanc és komédia, mint főképp, amit mintegy tipikusan akartam maga elölt kiemelni: a vikszölés. A vikszölt padló fejedelmi luxus; érni igazában csak úgy ér valamit, s csakis akkor ízléses és szép, ha mintázatában és rajzában pontosan megfelel a mennyezet stukatúrájának és vonalainak. s azt akarja jelenteni, hogy a mennyezet visszatükröződik a padlóban. Tulajdonképpen barbárság a vikszölt padlót szőnyeggel elfedni, s még nagyobb barbárság, ha a vikszölt padló nem oly tömör, sima, fényes, és ragyogó, mint az üvegtükör. Lássa, angyalom, a maga cselédei mindennap össze-vissza legalább négy órát pocsékolnak arra, hogy a padlónk fényes legyen. Azonfelül minden héten a takaritóné, s nem tudom, hányszor egy esztendőben a szobatisztitó beleölnek összevéve vagy negyven napot. Nos, ennyi munka s idő- és pénzáldozat árán a mi fogyatékosán összerótt, szálkás és hézagos harmademeleti padlónk hasonlított-e valaha a miramarei kastély padlójához?!” Csend. A könnyem megered, de azon át is kétségbeesve látom, hogy■■ ami csík a szőnyeg körül a padlóból kilátszik, megint nincs rendesen felvikszölve, pedig reggel hétkor ennek a lármája vert fel bennünket a hálószobában. A nagyságos úr diadalmas szelídséggel folytatja: „ Egy nagyszerű szót olvastam minap a Berliner Tageblattban; Fritz Maulhner irta. nem tudom már, milyen összefüggésben : bürgerliche Hofhaltung — polgári udvartartás. Ez a szó remekül illik magukra, pesti polgárasszonyokra, már amelyikük, mint maga, jó gazdasszony. Minden erejüket s pénzüket abba a képtelenségbe ölik, hogv a házuk és az öltözködésük rendjét és módját olyanoké szerint alakítsák, akiknek tízszer annyi pénzük van hozzá, mint maguknak. Nem háztartásuk van. hanem udvartartásuk; maguk is. kevés számú szabad óráikban, nem polgárnők, hanem hercegasszonyok — igaz. azon az áron, hogv mikor nem hercegnők, akkor nem anyák, feleségek és asszonyok, hanem szomorú, agvoncsigázott és konyhaszagú szolgálók. Magukat. gyerekeiket, urukat, cselédjeiket föl-