Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-10 / 37. szám
Most, ahogy elgondolkodom, ez a rajzolás tulajdonképpen írás volt, mert a betűket még nem ismertem. A felnőttektől hallott dolgok megmozgatták a fantáziámat, s én is el akartam róluk mondani a magamét. Amint megismerkedtem az abc-vel, a képek alá magyarázó szöveg is került. Aztán egyre több lett a szöveg, de a rajz sem tűnt el egészen. Még ma sem ... Ha regényt Írok, s birkózom az anyaggal, s a betűk nem akarnak kikerekedni a golyóstollam nyomán, a kezem csak nem áll meg. Ilyenkor egyik-másik regényalakom arcvonásai alakulnak ki úgy, amilyennek az én képzeletemben élnek. Nemcsak betűben szülöm meg őket, hanem rajzban is. Igen, a régi ház kertjében, helyiségeiben sikerült találkoznom azzal a régi kislánnyal is, aki valaha voltam. Különös véletlen, hogy a szomszédos házban, amely valamikor a nagybátyámé volt, most egy kedves barátnőm lakik, akivel fiatalasszony korunk óta tart a kapcsolatunk. Két generáció alatt még a folyók medre is változhat valamicskét, hát még a települések, a városok, falvak s főként az emberek! A colorit, a szövet alapanyaga a régi, de az évek egyre újabb mintákat szőnek rá. De a messzi vidéken híres, a heti piacokon magukat csábító színekkel, szagokkal kínáló libafertályokat még ma is megtalálni. Ezt a hagyományt híven őrzik a városiak és környékbeliek. Pedig a vidék tisztára mezőgazdasági jellegét ugyancsak elhalványította az iparosodás. Gyermekkoromban a kis téglagyár jelentette az ipart. ORDODY KATALIN e b b«/ az ember évtizedekig él távol szülőföldjétől, méghozzá olyan időkben, amikor ezalatt hatalmas társadalmi mozgások mentek végbe, háború viharzott el fölötte és politikai földcsuszamlások rendítették meg alapjaiban, jól tudja, hogy a szó szoros értelmében vett viszontlátásról nem lehet szó, bár a Garam még nagyjából úgy kanyarog, mint régen, áll a Siklós is, és déli irányból közelítve meg Lévát Levice), a Kálvária-dombon épült volt tanítóképző tornyos épülete éppúgy elsőként köszönti piros tetejével az érkezőt, mint azelőtt. Számba veszem kincseimet az emlék-tarisznyából, azokat, amelyekkel még többé-kevésbé régi formájukban találkozhatom. Áll még a szülői ház a Kákákban, csak az utca nevét cserélték azóta többször is. Kár — gondolom —, a „Káka", sőt Így: Kákák — ősrégi neve ennek a villasornak, és már akkor Így hívták, mikor talán még ki sem épült, csak néhány „hajlok" szerénykedett a szölősdombok aljában. A találkozás emlékek kavargását idézi fel benne, hiszen minden látnivalónál, minden tárgyilagos felmérésnél előbb az emlékezés keríti hatalmába az embert. Elkerülhetetlen hát a lírai vallomás, a megilletődés a szülőfölddel való viszontlátáskor. A tájba szervesen beletartoznak az emberek is. Ezeket keresném, kutatnám, de tudom, legtöbbjük a temetőben, gyermekeik szerteszórva az ország más részein, vagy a határon túl. Dalos kedvű keresztanyám, aki édesanyámmal együtt valamikor ifjú lány korában zongora- és nótaszóval akarta vidámabbra hangolni az egy ideig Léván tanároskodó s hozzájuk el-ellátogató Juhász Gyulát, két éve már a temetőben nyugszik, de öt gyermeke közül a legfiatalabbik, Ildikó még Léván él, ö jelenti nekem az élő kapcsolatot a gyermekkorral, ö az, akinak még gyermekszemmel a gyermekszemébe tekinthettem. A Káka környéke ugyancsak megváltozott, a régi elegáns villák legtöbbje összetöpörödött, akár az öregember, megkopott, megfakult, és szinte eltűnik a körülöttük kinőtt új házak sokaságában. Szülőházam is kisebb, mint emlékezetemben A szülői ház kapuja előtt... élt, és hiányzik a veranda előtt őrt álló két vadgesztenyefa. A kertben már nem találom kedvenc helyemet, a mogyorófát, amelynek ágai között főleg mogyoróéréskor tűntem el óraszám, különösen mikor a héját foggal szétroppantva élvezni lehetett már a mogyoró friss, zamatos belét is. Ha behunyom a szemem, látom a hosszú, délutánra tisztára sikált konyhaasztalt, az ovális, hajlított lábú verandaasztalt, s még magamat is, amint buzgón a papír fölé hajolva — rajzoltam. Mesealakokat, Harun al Rasidot. vagy a képeslapokban akkoriban sokat szereplő, nagy szenzációként ható első néger revütáncosnöt, Josephine Bakert.
