Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-22 / 4. szám
Messziről megismerte. Tettebb lett valamivel. a haját levágatta, mégis a régi volt. Itt, a pesti forgatagban is csinos, akin azonnal megakad a férfiak tekintete. Ildikónak felcsillant a szeme, amikor észrevette. Ügyetlenül kezet fogtak, majd a lány szégyenlősen megcsókolta az arcát. Egyikőjük sem tudta, mivel kezdje. — Hogy kerülsz ide? Úristen, semmit nem változtál — mondta végre akadozó nyelvvel. — Nehéz volt elszabadulni az irodából? — Nem. De beszélj, mi van veled? Ildikó várt egy gondolatnyit, aztán mondta: — Asszony vagyok. Ugye. nem tudtad? Képtelen volt felelni. Mindenesetre rosszul esett ezt hallani, különösen bevezetőnek. — Az arcomat is úgy csókolta meg. mintha az apja lennék — gondolta kesernyésen, aztán hozzátette magában: így jobb. Legalább nem lehet lelkiismeretfurdalásom. Mert sokáig az volt, majd belerokkantam, a fene egye meg. Ha születéskor kérni lehetne, valamivel kevesebb lelkiismeretet igényelnék. — Ki a férjed? — Nem ismered. Nálam öt évvel idősebb ember, és teljesen átalakított, a maga képére formált. Vadász Ildikó már nincs. Szabolcs Antalné vagyok. Két éve kerültünk össze. Tanár... Beltenyészet, mint általában a pedagógusoknál. Ráadásul iskolaigazgató. Odajött a pincémé, megkérdezte, mit kíván Ildikó? — Legszívesebben egy konyakot kérnék most. ha te is innál — mondta cinkosan nevetve. Megfogta Ildikó kezét, megsimogatta. Az asszony megremegett. — Ildikó, beszélj magadról — mondta csöndesen. — Hiszen jóformán semmit nem hallottam rólad, legfeljebb azt, hogy férjhez mentél, s van egy fiad. — Igen, egyéves... De te nem akarsz* előtte valamit mondani? — Kezdhetem én is, ha érdekel. Ildikó dühösen elkapta a kezét. Hátra vágta magát a széken: — Semmit nem változtál! Mégis jobb, ha én kezdem ... Amikor eltűntél, állapotos maradtam... Összefutott szeme előtt a világ, tátogott, mint a partra vetett hal. Hónapok eseménye zsúfolódott benne össze egy villanásnyi idő alatt. Melege lett és fázott, szaladni akart és ölelni, azt se tudta, mi történt vele. — Úristen! — kiáltott fel önkéntelenül. — Miért nem értesítettél? Ha ezt tudtam volna?! Ildikó szinte sziszegett. A gyűlölet az arcán ült. — Hol, nem mondanád meg? A feleségednél? Mert még a címedet se írtad meg. Mint valami tébolyodon, a fejét verte ököllel. Azzal se törődött, mit szólnak a presszó vendégei. — És én csak nem is sejtettem ... Ildikó leintette: — Most legalább tisztában vagy ezzel is. Két hónapig sírtam, sírtam még a gyerekeim előtt is az óvodában. Először meg akartam tartani a csöppséget. Gyönyörű szerelem sarjadt volna ki. Ne ijedj meg, nem akartalak keresni gyermektartásért... ne szólj most közbe, nagyon kérlek, nem könnyű erről beszélni. Mert gyereket csak tőled akartam. Talán, ha anyám él, azzal megbeszélhetem a dolgot. Legfeljebb áthelyeztetem magam máshová, hogy ne köszörüljék rajtam a nyelvüket. így is az lett a vége. Nem bírtam Vérteden tovább ... mindenről te jutottál eszembe. De a gyereket mégse tartottam meg. Rájöttem, nem érdemied meg. Ma is megvan az a háromsoros leveled, amit akkor írtál: „Kis Bogár! Hosszabb időre el kell mennem, külföldre. Nem is hallottam róla. csak most közölték velem, amikor hazaértem. Már nem tudunk elbúcsúzni. Nagyon fáj a szívem. Majd írok! Csókollak mindenhol és ezerszer: Imre." Emlékszel rá? Mert én igen. minden szavára... És hogy vártam azt a bizonyos jelentkezést, a leveledet, azt el nem mondhatom. A postán már kinevettek, de én minden nap bementem a leveledet követelni. Maga felé fordította az asszony arcát, megcsókolta. — Ildikó, hagyjad, hogy mondjam végre én is... Az asszony a karátosán rázta a fejét. — Nem! Most már én fejezem be előbb. Békéscsabán, a kórházban van egy nagybátyám, az intézte el: odakerültem a nőgyógyászatra. El kellett kábítsanak, mert akkor újra sírtam megállás nélkül. A többi asszony örült, amiért megszabadult a terhétöl. én meg zokogtam. Két napig tartottak bent, a harmadikon kiengedtek. Hová menjek? Az áthelyezési kérelmem már a megyénél volt, de még nem válaszoltak. A nagybátyámon kívül senki nem sejtette, min mentem keresztül. Képzeld, még Magda sem. Nem árultam el neki. Az áthelyezési kérelmemről is csupán annyit: elmegyek innen, mert minden rád emlékeztet, és ezt nem bírom elviselni. Képzeld, éppen jöttem ki a kórházból, s mentem a buszmegállóhoz, de a vértedi járat indulásáig még legalább egy óra hiányzott, ezért andalogva sétáltam, hogy teljen az idő. Az egyik saroknál majdnem futva jött egy férfi, az szabályosan felborított. így, ahogy mondom, belelökött az árokba. Aztán persze egyre csak kérte a bocsánatot, és természetesen nem hagyott ott. főleg amikor meghallotta, hogy a kórházból jövök. Mondanom se kell, a „betegségem" akkor már tüdőgyulladássá alakult. Ez a férfi éppen előtte veszett össze valami barátjával, azért rohant olyan feldúltan. De neki se volt egyébként sürgős a dolga, ezért beültünk a vendéglőbe. Ö volt Szabolcs Antal, így ismerkedtünk meg. Még az áthelyezésemnél is ő segített, elintézte néhány hét alatt. Úgy járt a nyomomban, mint valami pulikutya, én meg rá se hederítettem. Talán éppen ez vadította meg. Beköltöztem Csabára, édesapámhoz. ő meg minden szabad idejét ott töltötte. De már az óvodához elém jött, és inkább visszament dolgozni, de engem hazakísért. Fél évig udvarolt, és mert láttam, te teljesen eltűntél, igent mondtam neki. Én becsületes voltam, el akartam mondani a viszonyunkat. De még mielőtt igazán elkezdhettem volna, közölte velem: megölne, ha megtudná, hogy valakim már volt előtte. Megkérdeztem: akkor nem venne feleségül? Azt felelte: nem keltenék neki. inkább öngyilkos lenne. Ez a házasságkötés előtt két nappal történt. Vissza akartam lépni. Aznap elmentem otthonról, egész nap sétáltam, jártam a határt, hiába keresett. Végül — azt hiszem, gondolod — megalkudtam. Látod, én még azt is tudtam, hogy feleséged van és szereted, mégis csak te kellettél nekem. Mit törődtem volna én vele, hány nő volt előttem az életedben! Úgy látszik, nem vagyunk egyformák. nagyon nem vagyunk. A pincémő hozta a konyakot. Ildikó egyetlen hajtásra megitta, ő pedig követte a példáját, s intett is a pincémének, hozzon még mindegyikőjüknek. — Azt mondd meg. boldog vagy? — Azt kellene mondanom: igen, legalább bosszúból, hogy törjön a nyavalya. De nem mondhatom, mert nem igaz. Látni akartalak, egyszerűen csak látni, azért hívtalak fel, érted? Talán felpofozni, vagy szembeköpni, de látni, érted? Mert megérdemelnéd, mert miattad vagyok boldogtalan... bár lehet, ez is magyarázkodás. Már arra is gondoltam: mellettem senki nem lenne boldog. A férjem nem az. az egyszer biztos. Pedig rendes ember, illetve lassan csak volt. Képzeld el, rászokott az italra, és lassan én is. Konyakozik, de elvárja, hogy a szülők egy-egy demizson bort hozzanak neki. Azt mondja, miattam iszik, mert én nem szeretem. Kezdetben még becsültem, de most már azt se. Jeleneteket rendez állandóan, de a társaságban én vagyok a kis tubicám, nehogy más észrevegye. mi történik a „mély vízben". Már javasoltam neki, váljunk el. Hallani se akar róla. Én azt hiszem, az ilyen eszelős emberek követnek el gyilkosságot, aztán meg öngyilkosságot. S tudod, miért iszik? Mert egyszer mégis megmondtam neki az igazat, téged bevallottalak. Azóta alig akad józan perce. Pedig én nem akarom tönkretenni, én szívesen elválnék tőle. De hallod, nem akar. Este már sokszor én se bírom tovább, megiszok két konyakot. Akkor könnyebb. Olyankor még azt is képes vagyok elviselni, ha mellém akar feküdni... Teljesen szemérmetlen vagyok ... igen. ne vigasztalj! Az vagyok, mert elmondom, mert olyankor is legtöbbször eszembe jutsz. Akkor vagyok boldog, ha véletlenül nem gondolok rád. Most megismerkedtem egy emberrel. Azt mondta, váljak el... ja, hogy hol? Itt a szanatóriumban. Azt ígérte, elvesz, ha elvólok. Ha megteszem, csak azért, mert rád hasonlít. Talán még a természete is olyan, mint a tied. Mindig mással mondatja ki, amit akar. De most az egyszer vállalná a felelősséget. Gyógyszerész, egy kislánya van, kétéves. Talán hozzámegyek. Mit szólsz hozzá? Édes, neked megártott ez az egy konyak — felelte csöndesen. Ildikó hangosan felkacagott, többen odanéztek: — Tévedsz, nem a konyak teszi, tőled vagyok részeg. Pedig arra készültem, hogy kikaparom a szemed, vagy leöntelek vitriollal. Mondd, miért nem bírtalak én elhódítani attól a bronzvörös feleségedtől, mi hiányzott belőlem? Igen. elmondtad, odaadóbb vagyok. Akkor mégis, mivel különb ő? Az a tíz év, amit eddig együtt éltetek. Hét olyan fontosak az évek, a megszokottság, vagy talán a gyerek? Én lassan harmadik éve élek együtt a férjemmel, de egyre jobban utálom. Miért szeret téged mindenki, mert a feleséged is szeret, azt érzem, és még azt is megbocsátaná neked, ha ugyan eddig el nem mondtad neki. Még szemérmetlenebb legyek? A férjem férfiasabb, mint te vagy. És utálom, és nem kell. Elrontottam valahol, meglehet leánykori -álmaim ideálját kergetem. amit soha nem lehet meglelni? Nem igaz! Nem és nem! Én megleltem, benned, csak azt érteném, miért? A pincémő hozta a második konyakot. Egyikük se nyúlt érte, egymást nézték. Ildikó szólalt meg először: — Fogd meg te előbb, mert még csakugyan azt hiszed, részeges vagyok. Pedig nem! A legvégső esetben nyúlok ehhez az eszközhöz. Remélem, nem sokáig. Most a férfi hajtotta fel egy hajtásra a konyakot.
