Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-03 / 36. szám
tél! De azért már volt úgy, hogy kicsit befűtöttem a villanymelegítővel — kapom meg a választ. Majd, miután megiszunk egy csésze „Paul-féle" feketekávét (,,ilyet csak az agglegények tudnak főzni"), kirukkolok az opálbányászat iránti kíváncsiságommal. — Opált most nem tudok mutatni, nemrég ugyanis kifosztottak — sajnálkozik Paul. Majd elmeséli, hogyan „lépett meg" a néhány év alatt összekuporgatott kincseivel egy „jóbarátnak" vélt honfitársa, akit befogadott lakásába. — Miért nem tartotta páncélszekrényben? — Éppen eladásra készítettem elő a köveket. Kár, kár, de ne beszéljünk erről, nem ritka eset ez itt mifelénk! Inkább jöjjön, kimegyünk a terepre, hadd lássa, hogyan dolgozunk. Csakhamar földbuckák között cammog a kis terepjáró. Orrom, fülem, finom porral telik meg, a torkomat is kaparja. Hatalmas gépek közelébe érkezünk. — Valamikor ásóval, lapáttal dolgoztak itt a bányászok. Keserves munka volt az! Most a legnehezebbjét már gépek végzik. A földgyaluk eltolják a felszíni földréteget, majd fúrógéppel aknát mélyítenek, s a kiszedett kőzetben keresik a drágaköveket. Az aknákba pedig, amelyekbe kötélhágcsón leereszkednek, ma is kézzel fejtik az opált tartalmazó kőzeteket. Fizikai erőt és bátorságot is kíván az ilyen munka. Bizony, elég sok baleset is előfordul ... — Kifizetődik az ilyen nehéz gépek alkalmazása? — Nem mindig. Itt a környéken szerintem már nincs remény nagyobb leletre. Én például 400 kilométernyire innen, Mintabieban dolgozom a csoportommal. Itt van egy részem, amelyből remélem, sikerül majd behoznom a veszteségemet. Ha nem lenne vasárnap, most is ott lennék. — És ha nem talál opált, elköltözik a vidékről? — Nem tudom... Nem hiszem! Megszoktam már ezt a helyet. És szeretek játszani a szerencsével. Meg hát, szép is ez a táj! — mosolyog Paul, mert elcsípte a tekintetemet, amelyet a kietlen pusztaságra vetettem. A táblahegyek felé tartunk. Néhány kilométer és meg is érkezünk. De sehol sem látok magaslatokat. Csak kaktuszszerű, szúrós, száraz füvei benőtt pusztaságot. — Jöjjön csak ide! — szólítanak a kísérőim. Közelebb megyek, és visszahőkölök egy mély szakadék szélén. A táblahegy tetejéről tekintünk le a mélybe, a „síkságra", amely inkább egy kiszáradt folyó medrére emlékeztet. — Ugye, szép? — várják elismerő szavaimat. Mi tagadás, lélegzetelállítóan megkapó ez a ritka természeti képződmény, de a hőségtől, szomjúságtól gyötört ajkamról csak nagynehezen gördülnek le a különben őszinte dicséret szavai. A TRIPLET, A DÜBLET ÉS A SZOLID Párizs és a nagyvilág ... Mrs. Dudley együttese csakugyan teljes egészében néger. Huszonöt táncos, énekes és zenész, és a többségük nagyon-nagyon fekete. Nekem a legjobban a dzsessz zenekar tetszik. Ha rázendítenek, abban a pillanatban tagjaimban érzem a zenét, átfut az egész testemen. Végre Franciaország... La Havre. Esik. így fest hát az én új világom. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy majd itt is akarok maradni. Valamennyien egy kicsit riadtak vagyunk, kivéve együttesünk két tagját, akik már jártak Franciaországban. Akármerre nézünk, fordulunk, itt mindenki barátságosan mosolyog ránk. — így van ez itt mindenütt — mondja Louis Douglas, az egyik táncos. — Minden étteremben. És meglásd, a színházban a karzaton fogsz ülni. — Ez aztán valóságos Paradicsom ... — És osztrigát vagyis csigát fogsz enni, mint bárki... No, ettől egy kicsit megfordult a gyomrom. Aztán már Párizsban vagyunk. A szerelmes párok az utcán, a nyilvánosság előtt csókolódznak. Amerikában ezert börtön jár. Itt tehát valóban szabadság uralkodik! És a Champs Elysées Színházban egymást érik a próbák, a Revue Négre főpróbája felejthetetlen esemény volt hát még a bemutató! A párizsi sajtó, s meg a legtartózkodóbb hangú kritikusok is. a néger revütől és Josephine-től nem sajnálják a díszítő jelzőket, a szuperlativuszokat. Az akkori idők egy legfélelmetesebb kritikusa, André Levinson irta a Comoedia című lapban: „... A táncművész általában a zenére táncol, Miss Josephine Baker esetében a sorrend fordítottnak tűnik. A ritmus igazodik őhozzá. különös taglejtéseihez és szökkené-Kl VOLT JOSEPHINE BAKER? jezni, hogy ez számomra mit jelent. Itt éreztem először, hogy élek, és hogy igazándiból élek és itt voltam először maradéktalanul boldog. Berlinnek azonba/i még várnia kellett Josephin-re, mert közben Paul Derval a világhírű Folies Bergére igazgatója, szerződtette új revüjében. Josephine itt jelenik meg abban a bizonyos híres banánszoknyában ... Hatalmas, virágokkal borított gömb ereszkedik le a zsinórpadlásról a zenekar kellős közepébe, lassan kinyílik és tükrökkel bélelt belsejében kuporog az új csoda, aki a zene ütemére kipattan és csaknem egészen meztelenül táncol. Az ötlet óriási volt, de a kedélyeket mindennél jobban felkavarta Josephine kosztümje: mindössze tizenhat banánhéj takarja a csípőjét, csillogó övhöz erősítve, a tánc, a mozdulat ütemére zizzennek-lebbennek. További öltözéke két hatalmas strassz fülönfüggő, három sor nyakék, két csillag a mellen, széles karkötők, több bokakarika és finom bőrből készült csaknem fejeletlen mokaszinok. Több semmi. A húszas években a nőiesség szinabófu-Josephine, immár a világhír hullámain Csiszolt opál — Végül is, hogyan lesz a szürke kövekből csillogó drágakő? — érdeklődöm, már a légkondicionált szállodában, miután lemostuk magunkról a kirándulás porát. — Vékony körfűrésszel vágjuk fel az opáleret tartalmazó nyerskövet, majd dörzskorongokkal csiszoljuk megfelelő formára. A végső csiszolást krétaporral, finom flanellel végezzük — magyarázza a csiszolómester. — Az opálréteg gyakran csak milliméternyi vékony. Ilyenkor más anyaggal aláragasztjuk, s ha kell. felületét lakkbevonattal védjük. Az így megmunkált követ hívják dubletnek. vagy tripletnek. Persze, az igazi, a „szolid" kő értéke sokkal nagyobb. Az opál csiszolása, megmunkálása biztos kezet, sasszemet és nagy szakmai hozzáértést igényel. Mert könnyű elrontani a jó követ, de nehéz gazdaságosan, tökéletesen megmunkálni. A jó csiszolómestert ezért nagyon megbecsülik. Coober Pedyben, az „opál fővárosában" — ahogy arrafelé nevezik — csakúgy, mint Ausztrália más nagyvárosaiban. seihez. Ö diktál a hipnotizált zenésznek, a tüzes szaxofonosnak ... A zene sziporkázva patakzik a táncból, és micsoda táncból! Miss Baker csípőjének hullámzása, a magasban összekulcsolt keze felidézi az ősi néger szobrok minden varázsát... S mi már nem a hetyke „dancing girl"-t látjuk magunk előtt, hanem egy fekete Vénuszt, aki Baudelaire-t ejtette rabul." Mérhetetlen csodálkozással olvasok mindent, amit rólam írnak. Ez a visszhang oly meglepő a számomra, mintha egy kisgyermek játék közben akaratlanul a labdájával kitöri az ablakot. S míg a színpadon eljátszom a szenvedélyes, vad bennszülöttet, addig a városban igyekszem olyan civilizáltan tartani magam, amennyire csak tőlem telik. És a legjobb párizsi szalonok öltöztetnek. Vionnet, Schiaparelli és Paul Poiret. A program időközben új számokkal bővült, s mi novemberben Berlinbe utazunk. Elhagyni Párizst... Nem is tudom kiferingatózva, Párizsban ünnepli huszadik születésnapját. Örül a sikernek, és — fáj a magánya. Aztán úgy tűnik, belép az életébe a szerelem. Marcel... Szabadság Deuavilleben a mondén fürdőhelyen, fodrász, pedikür, manikür, divatszalonok — a fekete Vénusz immár, kárpótolja magát azért, hogy oly sokáig rút kiskacsának kellett lennie. Marcel azonban nem a házasságra termett...........mert táncosnő vagy, és mert néger vagy .. óvatosan magyarázkodik: „... tudod, a család, a társadalmi rang, a világ és: Te úgysem változtatod meg a világot!" És Josephine erre felcsattan: — De igen, én megváltoztatom a világot. Éppen ideje, hogy vége legyen a ti általatok szított osztály- és fajgyűlöletnek!" És Josephine elhatározása sziklaszilárd most már: a lehető leggyorsabban fölfutni a pálya zenitjére, s kikényszeríteni a világtól minden, de minden jogát az élethez! (folytatjuk) (nős)