Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-13 / 33. szám

Egy napon rozsdás szögbe léptem az utcán. A lábam másnapra annyira megdagadt, hogy nagymama bevitt a kórházba. „Ezt amputálni kell", mondja sajnálkozva a nővérke. Én sírva könyörgök az orvosnak, csak azt ne, mert akkor soha többet nem ugrálhatok, nem táncolhatok. Az orvos habozik. Vért vesz a beteg lábból, s látom, hogy egészen fekete. Ennek annyira megörültem, hogy abbahagytam a sírást: no lám, mégis csak hazudtak a nyavalyások, akik mindig kinevettek, hogy az apám fehér volt.

Mama a kórházból egyenesen hazavisz, és én kimondhatatlanul boldog vagyok. Már három testvérem van: Richard, Margaret és Willie May. Egyszer azért megkérdezem a mamától, mi az igazság abban, hogy az apám „buckra" — fehér — volt, és én más vagyok, mint a többi gyerek? „Mind egyformák vagytok — válaszolta mama —, és az, hogy a te böröd egy icipicit világosabb, mint Richardé és Margareté és Willi May-é, az semmit sem jelent. Arthur papa téged éppen úgy szeret, mintha tényleg ö lenne a te apád is így hát ne törődj azzal, amit az emberek mondanak." Margaret: „Valóban nagyon szegények voltunk. Rendszeresen véuigbóklásztuk a gazdag házak szemetet, és nagy öröm volt, ha baromfifejeket találtunk, ebből kitűnő levest lehetett főzni. Amikor a téli hidegben becsukták az iskolát, ez Josephine számára külön öröm volt, mert ott mindig a fejére olvasták, hogy folyton fintorokat vág. A legidősebb testver szerepet nagyon komolyan vette, mindig o intézkedett, különösen, ha valamilyen pénzkeresetre volt kilátás. Becsöngetett a legszebb házakba és ajánlatot tett: „Ne söpörjük el a havat a ház elöl? Nem óhajtaná, hogy lesúroijuk a lépcsőt, madam?" Ha szerencsénk volt, huszonöt centet is megkerestünk, néha csak ötöt, de már ennyiért is vehettünk fánkot. Olykor a környék gyerekeivel együtt eljártunk szenet lopni a pályaudvarra. Josephine kicsi volt, sovány és ügyes, mint egy macska, egy-kettőre fönn termett a szenesvagonokon és dobálta le a szenet, amit mi aztán zsákokba szedtünk. Megtörtént, hogy a vonat éppen elindult, de ö csak akkor ugrott le, amikor mar nagyobb gyorsaságra kapcsolt. Persze, a szenet aztán el is kellett adnunk..."

Ki volt Josephine Baker?

Életemben óriási fordulat következett be, amikor mama bejelentette, hogy egy nagyon kedves, jószívű hölgy szeretne magához venni, akinek nincs gyermeke, és úgy bánna velem, mint a saját lányával. Persze, segítenem kell neki a ház körül. Azt sajnáltam, hogy a testvéreimtől és a barátaimtól el kell válnom, de az egy szobányi zsúfoltságot nem. így nem csoda, hogy Mrs Mason szép házában a jó meleg ágy számomra maga a paradicsom.

És itt valóban jó nekem, mindketten szeretnek. Iskolába járok, és ez nagyon jó. Este fel kell mondanom a leckét Mrs. Masonnak, elmondani, mit tanultunk aznap, s azt mondta, nagyon intelligens vagyok. Szépen öltöztetnek, ügyelnek, hogy rendesen egyek, mert Mrs. Mason szerint túl sovány vagyok. Segítek a konyhában, és ez is jó. Egyszer Mrs. Mason elvitt a városba színházba, ez csodálatosan gyönyörű volt. Aztán otthon is játszhatok az udvaron vagy pincében színházat, régi függönyökkel, kalapokkal, meghívhatom a szomszéd gyerekeket. Kedvemre vághattam a fintorokat, táncoltam, s amikor láttam, hogy a

és megállt az ágyamnál, és úgy fújtatott, hogy rémes ... Bár lehet, hogy csak kísértetet láttam ..„Nos, ha még egyszer bemenne, akkor kiálts nekem. Megígéred?" — „Megígérem." Másnap, a reggeli után Mrs. Mason szomorúan mondta: „Haza kell menned, nem maradhatsz itt. Nem a te hibád ..." En is elszomorodtam, s amikor a „színházamtól" is búcsút vettem, magamban a leghatározottabban kijelentettem: „Egyszer igazi színházi királynő leszek, és nekem lesz a legszebb köpenyem!"

Otthon a mama dühösen szid: „Hát nem tudsz megmaradni ott sem, ahol jó dolgod van?" De amikor elmesélem a kisértetügyet, a papa a hasát fogja nevettében: „Te jó ég! Hogy ez a lányka milyen buta!" Furcsállom, hogy papa ezt mondja, hiszen Mrs. Mason meg azt mondta, hogy intelligens vagyok. Annyi mindenféle van, amit a felnőtteknél nem értek.

Margaret: „1918-ban jobbra fordult a sorsunk. Kiköltöztük a néger negyed e hírhedt részéből, és egy igazi téglaházat béreltünk, amelynek pincéje is volt. A papa itt mindenféle iparosmunkakat végzett, a mama egyik unokanővérünk mosodájában dolgozott. Mi, gyerekek a tanitás után házhoz szállítottuk a kimosott ruhát, ezert par centet kaptunk. Josephine pedig (akit a családban Tumpie-nak becéztünk) a pincében megint színházasdit játszott, biztosítótükért és

„nézők" csak úgy özönlenek, belépődíjat is kértem: ülőhelyért a pádon egy biztositótüt, állóhelyért gombostűt.

Boldog voltam, hát szépen növekedtem is. Egyszer Mr. Mason jól megnézett és azt mondta: „Nahát, milyen csinos kislány lett belőled!" — és az ölébe vont. Odasandítottam a tükörbe, és nem hittem el. Fintorogtam magamra.

Egy reggelen megkérdeztem Mrs. Masont: „Tessék mondani, Mr. Mason, beteg?" — „Nem. Miért?" — „Mert ma éjszaka bejött a szobámba

gombostűkért. A publikum pedig minden este megjelent és szórakozott. Egyszer megkérdeztem, miért táncol folyton-folyvást? „Mert attól nekem mindig olyan jó melegem lesz!" Akkoriban minden vasárnap elmentünk Booker Washington néger színházába, a varietére. Tumpie nem tudott betelni ezzel a gyönyörűséggel, aztán egyszer elhatározta magát és beszélt az igazgatóval. „Azt mondta, holnap eljöhetek próbára." Sugárzott a boldogságtól."

(folytatjuk)

(nos)

A sudár menyasszonyok között volt az idei Miss Belgium is (jobbról a harmadik)

lenge felhöfoszlány sem mutatkozott. Ugyanis tudni kell, hogy erreféle bármikor megeredhet az eső, az esernyő a szlovén népviselet nélkülözhetetlen tartozéka.

Már jóval az esketési ceremónia előtt megteltek az utcák, ki-ki kóstolgatta a hazai rákiját vagy a sátrak ínyencfalatait. Az igazi ínyencek viszont a vásárcsarnokban gyönyörködtek az ökörsütésben és kéjesen szívták magukba a készülő malacpecsenye illatát. A sok gyümölcs és zöldség színpompája csak emelte az ünnep hangulatát. Fúvószenekarok, népi együttesek húzták a talpalávalót.

Pontban délután fél négykor a tizenkilenc jegyespár — csaknem valamennyien díszes népviseletben — lovaskocsikba szállt, és óriási éljenzés közepette elindult a nászmenet. A felcsótározott lovak kényesen lépkedtek, a fogatokon illatozott a sok virág, az egyik fogaton a két vőlegény, az utána következőn a két menyasszony, s a két-két pár fogata között piros szoknyás, fehér harisnyás nyoszolyólánykák lépkedtek kezükben táblával, amelyen a jegyesek s hazájuk neve állt. A parádés kocsisok mesterei voltak a gyeplőnek, a pacik akkor is nyugodtak maradtak, ha éppen díszlövés dördült.

A városházán áhítatos csend fogadta az érkezőket, a szertartás megható és rövid volt. Enyhült a szívdobogás, elmúlt a lámpaláz, csak az NSZK-beli Leverkusenből érkezett vőlegény felejtette el, hogy mit kell mondania, a menyasszonynak kellett többször is súgnia: „ja, ja, ja" ... Az ifjú házasok nászajándékot is kaptak: jegygyűrűt, faragott bölcsőt, hímzett pólyát.

A lagzi kivilágos kivirradtig tartott, se vége, se hossza nem volt a gratulációknak, ókívánságoknak. Nászlakomára a városon övül egy tágas nyári vendéglőben terítettek, s aki akarta, reggelig emelhette pohaát a fiatal házasok egészségére, a szememre, a boldogságra ...

MARTA MÚDRA ____________