Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-06-18 / 25. szám
Elsősorban lányoknak! Autóbuszon utaztam. A hátam mögött két fejkendős, szvetteres ötven körüli asszony beszélgetett fennhangon. A Mariról meg a Péterről, akik alig három éve, hogy házasok, de már sokat veszekednek, már nem érzik jól magukat együtt. Hát váljanak el. Gyerek ugyan már van, de hát istenem! Hisz még olyan fiatal mindkettő, még újrakezdhetnek mindent. A hangvétel, amelyen ez a két falusi asszony olyan könnyen kimondta a megoldást egy házasság, egy család még nem tökéletes, a harmóniától még messze járó, kevésbé kulturált mindennapi léte, élete felett — „akkor váljanak el” —, megdöbbentett. Hát már ők, az ötvenesek is, már ők, az életüket a közösségi normák által inkább irányítók is így gondolják!? Már számukra is ilyen egyszerű, mindennapi dolog a válás!? Könnyen válunk. Statisztikai adatok a legjobb mutatói, hogy az elmúlt évtizedekben mifelénk is milyen egyszerű módon vélték sokan megoldani házastársi, családi gondjaikat. Hitték, hogy ez az egyszerűbb, a könnyebb! De élnek köztünk demográfusok, szociológusok, pszichológusok, pszichiáterek, szexológusok, orvosok, a társadalom, az emberi lélek és test búvárai, akik ugyancsak évtizedek óta végzik megfigyeléseiket, felméréseiket, készítik előrejelzéseiket, és egyre több a figyelmeztető hang, amely a kérdés komolyságára int, s amely az elrontott házasságban nyüglődés vagy a válás fekete-fehér alternatívája közt az árnyaltabb, a jobb megoldási lehetőségeket keresik, kerestetik az érintettekkel. S itt élnek köztünk az elváltak is, akik egyszer azt hitték, hogy jobb lesz elválni, könnyebb lesz akár egyedül élni. Az ő elbeszéléseikből adunk közre egy füzérre valót lapunk mostani és következő számaiban. Útravalóként a többi mellé lányoknak, újraházasulóknak, azoknak, akik úgy érzik gyermekkoruk környezetében, a családban nem készítették föl megfelelően, mint beszélgetőink legtöbbjét, akik ajkán gyakran visszatérő sirám: ha tudtam volna erről, ha láttam már volna, ha otthon, ha anyám mondta volna... Asszonyok elmúlt házasságaikról „Nem voltam áldozat” /. Elvált asszonynak lenni — külön státus. Miért gondolom ? Mert amint elválsz, megváltozik körülötted a világ. Más lesz hozzád az emberek viszonya — a férfiaké is, a nőké is —, így a te helyed is másutt lesz, mint eddig volt. A férfiak könnyelműbb fele azután majd úgy néz rád, mint lehetőségre alkalomadtán egy kis kalandra. De érdekesebb lesz a feleségekkel való viszonyod megváltozása. Egyik részük majd irigyti, hogy lám, neked volt bátorságod kilépni egy rossz kapcsolatból. Bár az ő házasságuk se különb, de mégis van egy férfi mellettük, aztán jó a férj pénzével rendelkezni és jó élvezni a társadalmi helyzetéből a feleségre áramló előnyöket — ezek a házasságnak olyan előnyei a számukra, amelyek mindennél fontosabbak. Ezek a feleségek nem válnak, de irigylik a te szabadságodat. A másik részük — az úgynevezett okos asszonyok —, akik megtalálták a számításukat a házasságukban, mert anyagi jólétet és társadalmi emelkedést jelent a számukra, olyant, amilyenre a saját tehetségükből soha nem futotta volna, ezek az asszonyok általában alárendelt szerepet játszanak a házasságukban, — férjüknél műveletlenebbek, például nővérkék az orvos uruk mellett —, de számítók, és inkább becsukják a fél szemüket akkor se válnak, ezek a feleségek féltik főleg a férjüket (Természetesen nem érzelmeket féltenek, hanem a biztonságtudatot) Ezek a feleségek a válásod után már csak akkor hívnak majd meg magukhoz, amikor nincs otthon az uruk, akit ugyan szidnak a háta mögött de amint belép, tudomásodra adják, hogy már nem kívánt vendég vagy. Egyszóval a környezet, amelyikben addig éltél, éltétek a mindennapi életeteket, egyszerre szétszakad. Megoszlik a baráti kör, a rokonok az ismerősök légiója, van. aki a férjed oldalára áll, van, aki a tiédre, lesz ahová eztán már be sem teheted a lábad. Meg te magad is más emberek, más barátnők társaságát keresed majd. És ez a természetes. Mert egészen más dolgok foglalkoztatják a feleségeket és mások az egyedül élő elvált asszonyokat A feleségek is egymással járnak össze, meg vacsorákra, hétvégi kirándulásokra, családi eseményekre a férjeikkel, amelyekből — amint elvált asszony lesz belőled — hirtelen kimaradsz. Téged egyedül már nem hívnak meg a nyaralóba, a házibulira stb. Ezért van, hogy az elvált nők együtt járnak moziba, színházba, egymás társaságát keresik, mert hasonlóak a gondjaik a gyerekek nevelése körül, az anyagiak és a partnerkeresés is. Ha segítségre volt szükségem, mindig elvált nőhöz fordultam. Eszembe is jutott, hogy alakítsunk egy klúbot vagy kávéházi társaságot ahova csak elváltak járnak, mert egy feleség az elvált asszony helyzetét soha nem értheti meg. Akadt persze a feleségek között is barátnőm, olyan, akihez bármikor fordulhattam segítségért, nem szégyellt engem, de nem is volt rám féltékeny. Ilyen azonban azt hiszem, csak a művelt nagyon okos nő tud lenni, aki egyenrangú partnere a férjének és kiegyensúlyozott házasságban él. A válás nagyon komoly dolog. Én borzasztó nehezen szántam rá magam. Részben talán a neveltetésem miatt is, mert az a régi szemlélet élt bennem, hogy egy élet, egy haza, egy férj. Az égy gyerekkoromban falun még nem létezett válás. Pedig ott is megtörtént mindenféle. Csakhát ügyesen eltakargatták, nem beszéltek róla még a családban sem. és ez baj volt mert ezzel engem nem készítettek föl a házasságra. Pedig azt tudni kell előre, hogy a házasságban jelenetek is lesznek, hogy ne sokként érjék majd az embert. A lányoknak szerintem mindent meg kéne mondani az apjukról, nagyapjukról, keresztapjukról, hogy legyen elképzelésük, mennyi fér bele egy házasságba, mi az, ami változtatható, hogy jó társ. jó apa legyen a választottunkból, és mi az, amit a legtürelmesebb hozzáállás, a legodaadóbb szeretet vagy a legjóindulatúbb alkalmazkodás sem tud együttélésre alkalmassá szelídíteni. Meg más dolog papíron elválni, és megint más lélekben. Míg odáig eljutottam, hogy már se harag, se szeretet nem volt bennem iránta, hogy már találkozhattam vele az utcán anélkül, hogy ez bármilyen érzelmet felkavart volna bennem, odáig nagyon sok időnek kellett eltelnie. Éveknek. Húszéves voltam, amikor férjhez mentem. Hét évet éltünk együtt, abból négyet már úgy, hogy számláltam az időt A második gyerek születése után történt két hónappal. Az első gyerekünk hároméves volt. Az ágyunkban találtam a férjemet egy lánnyal a szomszédból. Talán véletlen volt. Hazautaztam a gyerekekkel a szüléimhez Pedig táviratot is küldtem, hogy érkezünk, mégis. Most már másképp látom az egészet a lányomat például felkészítettem az ilyesmire. A terhességem alatt és még ekkor, a két hónapban sem életünk házaséletet s a férjem fiatal férfi volt végül is természetes, amit tett De engem az sokként ért Hetemben akkor kaptam először hisztériás rohamot. Megtéptem a férjem úgy, hogy leszakadtak a körmeim. Egy világ omlott össze bennem. Azt hittem, ez csak velem történhet meg. Ma már tudom, hogy túl kellett volna tenni magam rajta, az eszemmel tudom, de érzelmileg nem tudtam akkor se, nem tudnám ma se. Próbáltam én akkor mindent a férjem is. még orvoshoz is elmentem. Akkor még nem voltak pszichiáterek meg szexuológusok, akik a nehéz, válságos időszakot segítik átvészelni az embernek. A férjem nagyon rendes volt hozzám. Moziba jártunk meg színházba, ajándékot vett, de nekem mégsem ment Ilyen típus vagyok. Meg lehet bocsátani, de nem lehet elfelejteni. Mindig úgy éreztem, hárman vagyunk. Négy évig laktunk még együtt. Aztán egyszer szólt az egyik ismerősöm, hogy volna ebben a városban nekem való munka, lakást is adnak hozzá, s én elfogadtam. Összepakoltam a gyerekeket és egyik napról a másikra elköltöztünk. Környezetet cseréltem, munkakört változtattam, teljesen új életet kezdtem. Pedig szerettem a hivatásomat, egy munkahelyen dolgoztunk a férjemmel, meg nem is tudtam addig elképzelni az életemet mással, csak vele. Mégis eljöttem. És belevetettem magam az új munkába, bizonyítanom kellett magamnak. Az új munkám sokat segített nekem abban, hogy a kudarc érzését magamban legyőzzem. Aztán már nem érdekelt a házasságom, a férjem ügyei, mert később már azok is voltak, még úgy se. Én kezdeményeztem a válást. Nagyon normálisan váltunk el, és jó kapcsolatban maradtunk utána is, máig is. Még a szülőkkel, a rokonsággal is. A gyerekekkel meg bármi gond volt, mindig megbeszéltük, pályaválasztásra, érettségire, diplomaosztásra, esküvőre mindig együtt készültünk a gyerekekkel, együtt jártunk kirándulni nyaranta, egyszóval jóban vagyunk máig is. (folytatjuk) Lejegyezte: KOCSIS ARANKA
