Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-05-07 / 19. szám

Negyven szabad év

Az idei tavaszon ország-világ viszszaemlékezik a negyven évvel ezelőtti napokra, s társadalmunk minden egyes polgára is emlékezik és ünnepel. A szabadságunkért vívott küzdelmekre, harcokra gondol kicsi és nagy, nő és férfi, a fasizmus elleni kemény csatározásra emlékeznek a harcokban részt vett kommunisták és pártonkívüliek. Negyven év után is éber érdeklődéssel követjük, mit és hogyan mondanak el a visszaemlékezők, a memoárírók, az egykori katonák, a mai művészek — főképp a filmek segítségével — azokról az embert próbáló, szörnyűséges évekről. És éber érdeklődéssel figyeljük azt is, vajon elég-e mindaz, hogy egy háborút még nem látott emberben is megszülje azt a szándékot: a békét mindenképpen meg kell őrizni, a békéért minden egyes embernek kötelessége tenni annyit, amennyi erejéből telik.

De vajon elég lesz-e a minden idők legborzalmasabb háborújának megidézése, tanulságainak ismerete, hogy negyven békés esztendő után újra csak békés évek következzenek, s ne bonthassa meg sorukat többé senki és semmi?! A germán nacionalizmus által támogatott hitleri fasizmus annak idején világuralomra törekedett, és — bár álcázni próbálta e szándékát

— a kezdetektől fogva a szocializmus és a kommunizmus teljes kiirtására. A vereség, amelyet elsősorban a nagy honvédő háborúját vívó szovjet nép mért rájuk, máig bizonyság arra: egyetlen nép, nemzet sem juthat világuralomra a többi nép és nemzet rovására, és egyik világrendszer sem söpörheti le a föld felszínéről a másikat — erőszakosan, fegyverekkel, háborúban.

Az emberiség a második világháborúban megtanulhatta: senki sem lehet közömbös a többi ország, a más népek sorsa iránt. Hiszen a hitleri fasizmus előbb csak kisebb-nagyobb országokat igázott le, majd a Szovjetunióra támadt, végül Európát, később az egész világot befedte fekete felhőjével, s megkezdte az emberi civilizáció egyetemes és mindennemű értékeinek lerontását. A fasiszta gépezet

— minden eszközt kihasználva a haladó népekkel szemben — elsősorban Európát változtatta vérfürdővé. Olyannyira, hogy az emberi megsemmisüléshez a kételkedés puszta jelei is elegendőnek bizonyultak. Hazánk, a Csehszlovák Köztársaság az elsők

közt vált a fasizmus martalékává. A burzsoá kormány visszautasította a Szovjetunió kínálta segítséget, inkább megadta magát a fasizmusnak. Kommunista pártunk — idejében felismerve a veszélyt — a népet óvta és figyelmeztette, arra intette, sokkal súlyosabb az ország és a világ helyzete, sem mint hinnék. Tudta jól a párt, hogy mitől kell megvédenie a népet: az akkori véres, gyalázatos és megalázó napokat az idősebbek még emlékezetükben tartják. Magam is emlékszem e gyászos napokra. És arra is, hogy nemcsak vér folyt, hanem rengeteg könny is. Anyák és gyermekek hullatták könnyeiket, sírástól voltak hangosak falvak, városok. A legjobbakat, a legbátrabbakat, azokat vitték el legelőbb, akiknek dolgos kezére, eszére, meggyőződésére és kiállására a legnagyobb szükség lett volna. A burzsoázia — mint már annyiszor a történelem során — saját érdekeit védve tulajdon népét küldte vágóhídra, a legsötétebb tömlöcökbe.

De ez a nép akkor, azokban a sorsformáló napokban nemcsak áldozat volt, képes volt politikai, majd harci erőt is képviselni. A lenini tanítás szellemében, igazságos háborúját vívó szovjet nép példát mutatott, hogyan kell mindennemű fasiszta és fasizmus ellen küzdeni, ezzel cselekvésre buzdította minden európai ország haladó erőit. A Szlovák Nemzeti Felkelés európai viszonylatban egyike volt a legnagyobb antifasiszta akcióknak, nemzetközi jellege mindezt még aláhúzta, s újkori történelmünk legdicsőbb fejezetei közé tartozik. Ennek az antifasiszta és nemzeti felszabadító harcnak meghatározója és legfőbb ereje a kommunista párt volt, amelynek vezetői közé tartozott Gustáv Husák elvtárs is. Hazánkba keletről jött a szabadság, s akkor vált nyilvánvalóvá az is, hogy csak a Szovjetunió szavatolhatja államunk biztonságát, szabadságát és a vele való szövetség teremtheti meg a feltételeket, hogy dolgozó népünk maga dönthessen felszabadult országa további sorsáról. Népünknek a felszabadulás után elkezdett harca vértelen szocialista forradalomban csúcsosodott ki, s a februári győzelmet követően társadalmunk a szocialista fejlődés útjára lépett. A fasizmus által eltiporni kívánt új társadalmi rendszer tehát — bár szörnyű áldozatok árán — győztesen s megerősödve került ki a harcból.

Olyan világpolitikai erővé vált, melynek létével és vívmányaival nem lehetett már többé nem szembenézni, nem számolni a világ dolgainak elrendezése során.

Negyven évvel a háború után megelégedéssel és büszkén mondhatjuk el, hogy gyökeres forradalmi változásokat hajtottunk végre a szocializmus építése során. Az egykori elnyomottak és kizsákmányoltak pártunk vezetésével rövidesen felszámolták a szociális különbségeket társadalmunkban. Az egykori kizsákmányolt munkásból, parasztból, koldusból, szolgálólányból és szolgából a hatalmat gyakorló, teremtő-alkotó termelőerő lett közös tulajdonban lévő gyárainkban, szövetkezeteinkben, állami gazdaságainkban, a népgazdaság és igazgatás minden területén. Igazi népi demokráciát hoztunk létre, pártunk célravezető irányításával és szervező munkájával megnyitotta az utat az emberi tudás és jó akarat mindennapi érvényre jutásához. Rendkívüli eredményeket mutathattunk fel az elmúlt negyven esztendőben Szlovákia iparosításában, s ugyancsak az elmúlt negyven év történelmi jelentőségű vívmányai közé tartozik a nemzetiségi kérdés megoldása, amelynek betetőzését az állam föderatív elrendezése jelenti.

Egyenjogú nemzetek és nemzetiségek közös hazájában élünk és dolgozunk, a szociális különbségekkel együtt felszámoltuk a nemzetiségi és faji megkülönböztetést, a kölcsönös bizalom, tisztelet és hazaszeretet köt össze bennünket. Negyven év nem nagy idő. Hazánk mégis rendkívüli ütemben fejlődött mind műszaki-gazdasági, mind szociális és kulturális téren, életszínvonalunk jócskán megemelkedett. Ezekre az eredményekre minden egyes állampolgárunk büszke lehet, hiszen pártunk vezetésével nemegyszer bonyolult problémákkal birkóztunk meg. komoly nehézségeket győztünk le. A jövőben sem lesz kevesebb gondunk, hiszen szocialista társadalmunk további fejlesztése egyre nagyobb és nagyobb követelményeket támaszt mindannyiunkkal szemben, egyre jobb és több munkát igényel tőlünk. Életszínvonalunk további emelkedése mindennek függvénye, így a nap egyetlen órájában sem téveszthetjük szem elől, hogy ennek az országnak fiaiként hazaszeretetünknek szerves része a munkánk, a békét pedig akkor védjük igazán, ha e munkánkkal úgy gyarapítjuk országunkat, hogy tekintélye, súlya a nemzetközi életben is szilárduljon.

Mert minden munkáját jól végző ember békeharcos is; amennyit saját munkájával hozzátesz hazánk gyarapításához, annyival gyarapítja a békeeröket is. Hiszen hazánk, szilárd szövetségben a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal a béke negyven éve alatt mindig azon fáradozott, hogy a népek, a különböző földrészek és országrészek lakói megértsék egymást, s ne legyen többé háború. Hogy mindeddig megőriztük a békét, az nagymértékben annak is köszönhető, hogy munkánkkal, következetes kül- és belpolitikánkkal, szövetségesi és baráti kapcsolatainkkal mi, a szocialista tábor országai olyan nemzetközi tekintélyt vívtunk ki, amely lehetővé tette, hogy egyenlő félként vegyünk részt nemzetközi fórumokon, és egyenlő esélyekkel üljünk tárgyalóasztalhoz. Mindezt a jövőben csak még jobb munkánkkal szavatolhatjuk, s erre kötelez bennünket a proletár nemzetköziség eszméje és a második világháborúban elesett, illetve a szocialista jelenünkért harcoló régi kommunisták hagyatéka is.

Az anya a történelem során mindig is a legfájdalmasabban érezte a háborúk következményeit, jogosan akar hát a jövőben is békés családi életet. De ezt csak akkor érhetjük el, ha minden anya becsületes munkára neveli gyermekét hazánkban, és arra, hogy a múltról se feledkezzen meg: arról a mérhetetlenül emberi és internacionalista magatartásról, amellyel velünk szemben a Szovjetunió viseltetett a második világháború alatt s az azóta eltelt negyven esztendőben. Mert enélkül nem lenne szabad és független nemzeti és állami létünk, nem lenne szabad szocialista jelenünk. És békés életünk sem.

KROCSÁNY DEZSŐ, az SZNT alelnöke