Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-30 / 18. szám
BELÜL megvallom, még nem sokat tudtam róluk. Az évek számával azonban gyarapszik a tudás is, hála a két munkatársamnak. Ők aztán mindent, a legapróbb részletet is tudják, ismerik a hajón. Tőlük bármikor bármit megkérdezhetek. Bár az én munkám kicsit eltér az övéktől. Nálam például nincsenek rajzok, mint náluk. Én a műszaki rajzokat a szükséges technológiai adatokkal egészítem ki, ahogy a programozáshoz, a technológiai dokumentációhoz szükséges anyagkiutaló lapokat készítem, és itt, ennél a munkánál van módom néha takarékosságot javasolni. A száraz anyagismeret után végül egy igazi épülő hajót is látunk. Tengerit ráadásul, az Amurok családjából egy példányt. A közepe már fehéren vakít a verőfényben. így, félig készen, állványzatokkal, oszlopokkal s mindenféle egyéb, zavaró anyaggal körbebarikádozva is lenyűgöző látvány. Odébb a látkép a város tornyaival, na és a Duna! S ez az impozáns kép, a közepén Máriával, bennünk csak az elismerés hangját válthatja ki, a jól végzett munka dicséretét. SZABÓ ÉVA KÖNÖZSI ISTVÁN felvételei Ez az alacsony, tömzsi, mérhetetlen vitalitású újságíró lankadatlanul hitt abban, hogy a jó riporter semmi másra, csak az olvasó érzéseire támaszkodik, amikor — a felsorolt tényekből fakadó következtetéseivel — cselekvésre ösztönöz. Ugyanígy hitte, hogy olvasóra hatni csak 'ésszerű, emberien meggyőző érvek rendszerével lehet, vagyis hitte, hogy a publicisztika lényegében a tudomány módszereivel dolgozik: kutat, rendszerez és következtet. Nemegyszer veszélyek közepette élte meg, hogy az írás, aminek riport a műfaji megjelölése, mindig az egyedi esetből vetíti ki az általánost, s hogy nem reked meg a tények felsorolásánál, hanem fejtegetéseivel leleplezi az okokat, föltárja az összefüggéseket, s mindezek által elhiteti, hogy a riportbeli példák bármikor behelyettesíthetők, miközben a belőlük levont következtetések ugyanolyan világosak és helytállóak maradnak. Persze, a száz esztendeje született Egon Ervin Kisch nem volt a publicisztika elméletének tudora, inkább írt karcolatot, riportot, művészi ihletésű, szépirodalomba hajló helyzetjelentéseket alanyainak társadalmi közérzetéről, az Osztrák—Magyar Monarchia működési elveiről, arról, hogyan szervezi létét az a kasztrendszeren alapuló társadalom, amely arra kényszerül, hogy partnerévé avassa a bűnt. Amikor megállók a prágai Óváros térhez közeli Bőr utcácskában, amelynek egyik vége éppen a híres Toronyóráig vezet, s nézem ennek az ízig-vérig krónikásnak a szülőházát, újra és újra elámulok a Kisch-jelenségen. Mert ez a prágai német — aki nemcsak Nyugat-Európát tárta fel, hanem revelációként hatott ausztráliai útja is — mindmáig jelenség. Üstökös, akinek röppályáját nem a szenzációéhség határozta meg. hanem egy nép, a cseh nép s ezen belül olykor a prágai németség szüntelen identitáskeresése a századunk folyamán többször átalakult társadalmi formációkban és viszonyokban. Az októberi forradalom győzelme után létmodelleket kereső, meggyőződésében nem álértékekhez ragaszkodó orosz néphez is azzal a nyíltsággal vonzódott, amellyel vállalta, hogy Prága gyanús zugaiban, menedékhelyein, lebujaiban, bűncselekmények fészkeiben keresse az eseményen, a riporttémán túl: az embert. És mindig őt, a kisemmizettet, a sikkasztót. a sikátorok királyait, a proletámegyedek elhanyagoltjait. Gyakorló újságíró lévén, nem is tudom, hogyan bírta energiával és hittel, hogy érdemes. Honnan merítette azt az erőt, amely azt sugallta neki, hogy hetente több cikket újon, mint bárki a prágai németek egyik legjobb lapjánál, a Bohémiánál. Csak állok a szülőháza előtt, s kérdezem, vajon a két világháborút túlélt újságíró magatartásából mi érvényes ma is, mi az a valami, ami minden sorát hitelessé, igazzá, elfogadhatóvá teszi. Feltehetően a kompromisszumokat nem tűrő, nem vállaló toll. És az újságírói bizonyosság: a nép csak igazmondással szolgálható. Egon Ervin Kisch érezte a néplélek működését is. És szerette, ragaszkodott hozzá. Bár nem kocsmalélek volt, mint Haíek, inkább az a fajta kávéházi ember, aki a kávéházból kilépve nemcsak a Lánc utcai falak szürkeségét, hanem a falak tövében kuporgókat is észrevette. Sőt. elsősorban őket. A szülőházához közeli városi könyvtárban az életpályáját fölvázoló kiállításon hitetlenkedve olvastam a kollégája tollából származó nekrológban, hogy halála másnapján az íróasztalán egy lajstromot talált, hova kell még utaznia, miről kell még írnia: Plzeúben a Skoda Művekről. Budéjovicében a sörgyárról, itt a gyufagyárról, amott olvasztárokról, szövőgyárak munkásairól. Mert megélte ő a jégtörő februárt is, és nyomban tudta, mi a teendője. Lényegében ugyanaz, ami egész pályája során volt. Segíteni... Segíteni népét, nemzetét a felemelkedésben. E kiállításon olvasom, szülőházán az emléktáblát ötvenhat január 29-én leplezték le. Vasárnap. S hogy az ő, helyenként csodákba hajló stílusában fejezzem be e rövid tisztelgést: Egon Ervin Kisch ha ekkor élt volna, bizonyára nem jelent volna meg az emléktábla avatásán. Mert az életnek nem ez az oldala érdekelte. Feltehetően ezért is halhatatlan. A ma újságíróinak pedig igazi példa. Hrapka T. felvétele SZIGETI LÁSZLÓ
