Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-02 / 14. szám
|- _ jó volt, ma már tudom, amit akkor Eäüo csak éreztem, hogy jó volt nem menekülni, hanem maradni, itt, a szülővárosomban és vele megérnem és megélnem a fölszabadulást. Az én nemzedékem azokban a sötét években csitri lány, zöldfülű kamaszfiú volt. Még nem értettünk semmit, de már mindenek megértésének a kapujában álltunk, csak ki kellett nyitni. A háború megtette azt. Archimedes és Toricelli törvényéhez adalékul megtanultunk bánni a gázálarccal, buzgón énekelt Kodály-kánonjainkat szirénázás üvöltötte túl, az arányok és egyenletek és az algebra szabályai megkönnyítették kiszámolni, hogy az ennyi idő alatt ennyi bomba hull, hány perc az élet. Bennünket éppen csak hogy elért az álmodozások kora, kezdtünk álmodni életet, hivatást, ideált, szerelmet, békét és báliruhát. De ez is, az is oly elérhetetlen messzeségekbe foszlott szét, mint az üdv, az isteni jóság, a kegyelem, amit a hittanóra ígért; a testközelibb, napra szabott, a hihetőbb s igazibb a divatos sláger volt: „Csak egy nap a világ..." De ez csak egy dalocska és részigazság volt a sok közül, amit a bizonytalanság napfogyatkozása szült. És ahogy közeledett a front életérzésünkbe már egyre erősebben, elfojthatatlanabbul fészkelte be magát a remény: a távoli hegyekben és völgyekben parázslónak a partizántüzek, izzásukat megérezték itt a városban is, akár a tüzet a macskák. Az emberek szabotázsokról suttogtak, a piacon, a vasárnapi szagosmisén, kis kávéházak plüssei között. A gondosan — túl gondosan — és a sűrűn — a túl sűrűn — lefüggönyözött ablakok mögött apám és anyám Moszkvát és Londont hallgatta, és nagyanyám a konyhaajtó ablakán lesett ki a sötétbe, nem csattannak-e csizmás léptek a kapualjban. így volt ez a legtöbb városi lakásban. Már bizakodtunk, már hittünk, pedig, jaj, de nehéz volt. Mert míg az iskolában az első latin szövegeket siltabizáltuk és fordítgattuk, hogy a „földműves szánt", addig szántóinkon gránátot és páncélöklöt vetettek, és a halál aratott, és az „agricola" nem az eke szarvát fogta, hanem kezében a géppuska ugatott. És míg két légiriadó között a „szeretni" igealakjait magoltuk — amo, amare, amavi, amatum — addig városunk utcáin tombolt a gyűlölet, Hitlerjugend és a gárdista „farkaskölykök" csinnadrattás őrjáratai félemlítették meg és zaklatták a „gyanús" járókelőket. A házunkból, a környékünkről sorra eltűntek már a megszokott kedves arcok, az ismerősök, barátok, köntösükön a Dávid-csillaggal, meneteltek parancsra a semmibe, a pusztulásba. A gimnáziumban megritkult a tanári kar, újak jöttek. Például az új földrajztanár. A gárdista egyenruha csak úgy feszült Mázán Antal „tanár úr" testes alakján, és amikor ordítozva kicsapta a katedrára két revolverét, betelt a pohár, felbomlott a rend, megszűnt az iskola. Aztán már csak várakozásban, heves vágyakozásunkhoz mérten lassan ballagtak a napok, az órák. Attól fogva hányszor, de hányszor figyeltünk ki a vaksötét éjszakába, nem hallatszik-e már az ágyúzás kelet felől. A Várhegyen, a Zerge-hegyen, a parkokban már rügyeztek a fák, a bokrok, zsenge fű bújt ki a kertekben, a Duna felöl édes tavaszi illatokat sodort a szél, az óvóhelyeken is áthatotta a dohos pinceszagot, és micsoda paradoxon: a város az ágyúdörgést óhajtótlő ITT ÉLNI ta, várta, figyelte. Aztán a katyusák toroktüzéből fénypászták viliództak éjjelente, s örült kattogásuk nekünk a szabadság nyitánya volt. 1945. április 2-án megkezdődtek a harcok a városért, és két nap múlva, 1945. április 4-én „Festung Pressburg", a plébános köztársaságával együtt, nem létezett többé. Ez volt a felszabadulás, és szülővárosom úgy ölelte szívére a II. ukrán front fáradt, meggyötört katonáit, mint saját, édes fiait... Még el sem ült a harcok zaja, még hallatszott valahonnan a távolból az ágyúdörgés, a szovjet hadsereg műszaki egységei máris hozzáfogtak a legfontosabb objektumok helyreállításához. Elsőnek a fasiszták által felrobbantott Duna-hidat kezdték építeni, amíg elkészült, s tegyük hozzá, káprázatosán rövid idő alatt, addig a két part között pontonhídon folyt a közlekedés. És körülbelül negyvenezer bratislavai lakos, húsz teherautóval és kétszáz lófogattal megkezdte a romok eltakarítását. A legnagyobb munka a lebombázott Apollo kőolaj-finomitó, az elpusztult Dinamitgyár és Siemens környékén, a Kertész utcán és a Duna-hid környékén volt, és mielőbb helyre kellett hozni a teljesen megbénult városi közlekedést. Akkoriban három villamosvonala volt a városnak, s betűvel jelölték: A, B, C ... S most ugorjuk át az építés, fejlődés, gyarapodás évtizedeit. Csupán néhány dátum a legközelebbi múltból: A Szlovák Nemzeti Tanács 1968-ban kelt törvénye Bratislavát a Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosává nyilvánította. A döntésre az késztetett, hogy a város a felszabadulás után rendkívül fejlődőképesnek bizonyult, és ezzel a rohamos fejlődéssel Szlovákia legjelentősebb gazdasági, kulturális és társadalmi központjává vált. Kiemelt helyzetét az is aláhúzza, hogy aközé a három város közé tartozik, amelyek állami viszonylatban az építésben elsőbbséget élveznek. A távlati városfejlesztés pontos feladatait és irányát a CSKP XV. kongresszusa szabta meg, hogy a szocialista Bratislava a szocialista Szlovákia méltó képviselője, méltó fővárosa legyen. 1971-ben a városhoz hozzácsatolták a környező községeket, ezzel kialakult Nagy-Bratislava. Egy évvel később két dominánsához, a Várhoz és a szovjet hősök slavíni emlékművéhez megkapta a harmadikat: 1972- ben avattak föl a Szlovák Nemzeti Felkelés hidját. 1975-ben felszabadulásának 30. évfordulóján a város megkapta a Köztársasági Érdemrendet. Azóta tíz év telt el, s nehéz lenne felsorolni a legújabb középületeket, lakótelepeket, kulturális és ipari, kereskedelmi létesítményeket. Erről tanúskodjanak a képek. Az utóbbi években örvendetes módon meggyorsult a történelmi városmag rekonstrukciója, s ma már ezeken a hangulatos utcákon és tereken nemcsak a turistaidényben, hanem az év minden szakában hallani idegen szót. A város vonzóereje erősen növekszik. Bratislava felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából a jövőbe is vetettünk egy pillantást. S erre a legilletékesebbet. Jozef Hauskrecht mérnököt, építőművészt kértük meg, Bratislava városfejlesztési főépítészét, s kezdjük talán a szívünknek oly kedves történelmi városrésznél... — A hetedik ötéves tervidőszakban kétszáz millióval kellett gazdálkodnunk, valószínűleg a nyolcadikban is ennyire számíthatunk. Ez évente negyven milliót jelent, s bizony meg kell fontolni, mire fordítjuk ezt a pénzt, hiszen a város történelmi részében még nagyon sok munka vár ránk. Többek között a Jirásek és a Zöld utca sarkán rekonstruáljuk a Pálffy-palotát. Itt lesz a pártföiskola művelődési centruma. Szomszédságában az Academia Istropolitana sincs tulajdonképpen egészen befejezve, itt a következő években nagyobbára a belső udvarok kiképzése van programon. További nagyobb méretű rekonstrukciók vannak folyamatban a Lakatos utcában, a Káptalan utcában, itt szintén egy Pálffy-palotát hozunk rendbe, és a városi levéltárat helyezzük el majd benne. A városi levéltár ma a Prímáspalotában van, ezt azonban a következő években ki kell üríteni, mert az épület alapos javításra szorul. Tekintettel arra, hogy kétezerig számítanunk kell a szabadidő megnövekedésére, a nyolcadik és a kilencedik ötéves tervben erre is gondolnunk kell. A közeljövőben hozzálátunk a régi vásárcsarnok (ma a Televízió birtokolja) átépítéséhez. Kulturális jellegű szabadidő-központot tervezünk ide, elsősorban a város fiatalabb korosztályainak, s hogy a turisták se panaszkodhassanak, üzletsor is lesz az épületben. Helyrehozzuk a Leningrad, a volt Lőrinckapu utca szép régi épületeit. Ugyancsak a nyolcadik ötéves tervben re-yÚÁ 4. APR ÍL A 1945 0SL0BÖ0ILA HRDINSKÁ őOViETSKÁ ARMADA MA SE i MESTOt CÍM EMOZNIU NÁSMli PfUCtÜflCEM'J LliOU VASTÚPri CESTU K BliboVANlli NOVEJ KftAJSEJ BRATISLAVA PRÁCUJŰCÍ S LASKOU A VDAKá&Bf).-' \ A ZXAK VDAKY ÍIRDINSk I ARMEJCÖM - OSLOBODiryi&'ftttöHüOLT RADA íi|NV V BRAT1S1AYEDNA ZTOKRCA ^A^J'OStENOVAt TOTO «RESTIT
