Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-26 / 13. szám
Andrej Sládkovic Marina (részlet) Marínám, nem az étet viharja az, mitől lelkem megremeg, nem is a vulkán tüze riasztja és nem a véres fegyverek. Bátran kivárom, míg lángra lobban a világ ama dúló napokban, sötét sírtól sem fél szívem. De porba omlik egész világom, ha egyetlen szó suttog a szádon, a legborzasztóbb szó, a: „Nem." A megkövült szív ridegen nézi, ha sárba hull a tört virág. A durva lélek dehogyis érti, a gyönyör mennyi üdvöt ád! S mondd, téged, kedves, jóság virága, nem hat meg arcom bús hervadása, míg könnyben ázik kín miatt? Annak, ki hozzád hű mind a sírig, hogy nyújthatsz szörnyű méreggel színig telített búcsúpoharat? „Nem." Lásd, e kedves hang, ez a szózat a bút pokolba kergeti, s így, ha utamon viharok dúlnak, szívem örömmel lesz teli! Nem! Szerelmünknek ereje szikla, s az álnok világ nem tántorítja, megindulhat a föld velem, sújthat az élet, verhet az átok, szép szerelmemnek semmi sem árthat, ha az enyém vagy, kedvesem! Lehet, lemondok ajkadról, drágám, lehet, nem nyerem el kezed, lehet messzire bolyongok árván, lehet, hogy kegyvesztett leszek, lehet, az ajkam eleped szomjan, lehet, magányom eltemet, lehet pusztában élek titokban, lehet, kioltom éltemet lehet nem élet nékem az élet de nem szeretni nem lehet! Fordította Farkas Jenő 165 évvel ezelőtt született a nagy szlovák romantikus költő Az asszonyok ismét beszélgetni kezdtek, de a két lány csendben maradt. Ogugua hegyezte a fülét, hogy a beszélgetés minden részletét elkaphassa. De Akunna és öccse belemerültek zavaros gondolataikba. Mögöttük a távolban biciklicsengő szólalt meg. Két kerékpáros tűnt fel, de annak, aki egy ócska biciklin ült, nem szólt a csengője, akárhogyan erőlködött is. Emiatt nyilván csalódott volt, annál is inkább, mert a másik, akinek szólt a csengője, sikeresen magára vonta az asszonyok figyelmét. Az ócska bicikli tulajdonosa, hogy a maga javára fordítsa a dolgot, cikcakkban haladt, amitől az asszonyok úgy megijedtek, hogy egészen az erdő széléig szaladtak, szabadon hagyva az utat a két kerékpáros számára. Ám a két biciklista úgy döntött, inkább beszédbe elegyednek velük. Az új kerékpáron ülő a Church Missionary Society iskolájának a tanítója volt — épp azé a templomé, amelybe az Odzsa család is el fog járni. Ismerte Má Blakit. hallott már a férje haláláról, így hát leszállt, üdvözölte az asszonyokat s külön köszöntéssel a gyászoló családot. — A gyerekek már nagyok. Hála istennek! — tette hozzá vigasztalásképpen. Az asszonyok bólintottak, mert megértették, mire gondol. A gyerekek hamarosan el tudják majd látni magukat. Akunna a férfira nézett. Gyerekeknek nevezte őket, holott maga sem öreg. Talán tizennyolc vagy tizenkilenc éves. Miért nevezte hát őket gyerekeknek? Nagyon büszke ember lehet. Nem is figyelt az anyjára, aki elmondta, hogy a lánya az utolsó ével a tanító iskolájában járja majd. Mindannyian tanítónak nevezték, mintha ez lenne a neve. a címe vagy valami ilyesmi; az ember azt hihette volna, nincs is saját neve. — Akunna, alszol? — sürgette Má. — Itt az új tanítód. Hozzá fogsz járni. — Előretolta a lányát, mintha azt mondaná: „íme a tanítványa.Tanítsa!” Akunna szégyenlősen elmosolyodott, és azt mondta: — Jó reggelt, uram! — Közben azon tűnődött, hogy lehetséges az, hogy az egyik tanító ilyen fiatal, a másik meg olyan öreg. A tanító könnyed biccentéssel vette tudomásul a köszöntést. Magas volt és szikár, ha a bőre nem olyan sötét, akár külföldinek is nézhették volna. Homloka magas volt. mintha néhány éven belül megkopaszodna, ezzel szemben elöl hosszú, göndör fürtökben lógott a haja. s oldalt és hátul rövidre volt nyírva. A vastag hajkorona elöl követte a tanító keskeny arcformáját, s az arc ettől még szögletesebbé vált. Hegyes álla olyan volt, mintha hiába próbálkozna azzal, hogy valami vicces kis szakállat növesszen. Most, hogy elmosolyodott, láthatóvá váltak egyenletes fogai. Mély. árnyalt, halk hangon beszélni kezdett, úgy, mintha minden szavát megfontolná ... Talán nem is olyan fiatal, gondolta Akunna. mint amilyennek látszik. — Megengedik, hogy hazavigyem a fiút? — ajánlotta fel váratlanul a másik kerékpáros. Eddig félreállva, tartózkodóan figyelte a köszöntéseket és bemutatkozásokat. — Köszönjük, ez nagy segítség lenne — egyezett bele örömmel Má Blaki. — Pattanj fel a biciklire, fiam, a tanító barátja hazavisz. Egyébként — fordult oda a fiatalemberhez — kik a szülei, és Ibusza melyik részéből való? — A nevem Okine. Umuodaféből való vagyok. Odogwu elsöszülött fia. — Ó, istenem, jóságos istenem! — kiáltotta izgatottan Má Blaki. — Hogy lehet, hogy nem ismertelek meg? Úgy megnőttél, mint a pálma. Akunna, Nnando, gyertek csak, üdvözöljétek az unokatestvéreteket, Odogwu fiát! Ismét előrelökdösték a gyerekeket. Akunna nem tudta, most mit kell mondania. „Jó reggelt, uram”-mal angolul, ahogy a tanítónak kellett köszönnie, vagy a saját köszöntéssel. „Odozi ani”-vaL Öccsével együtt teljes zavarban előreléptek, mint a marionett figurák, és elmotyogtak valami köszöntésfélét, amit ők értettek egyedül. Először Nnando találta meg a hangját, és megszólalt: — Anya, nekünk olyan sok unokatestvérünk és nagybátyánk van Ibuszában. A többiek nevettek, hiszen igazat mondott. Ibuszában szinte mindenki rokonságban volt egymással. Mindenki ismerte a másikat, a másik őseinek történetét. Ibuszában semmi sem maradt rejtve. A város valamennyi lakójának kötelessége volt. hogy kitalálja és megismeije szomszédja ügyeit. Kis ideig még ott álltak és csevegtek. A fiatalemberekben megvolt az a jellegzetes jó kedély és könnyedség, ami annak a népnek az öröksége, amely régóta megtanulta és magáévá tette a közösségi élet művészetét. Rendjénvaló volt, hogy Nnando hazamenjen Okine biciklijén, hiszen unokatestvérek voltak. A tanító, aki kétségtelenül a gazdagabb, nem volt rokon, noha hamarosan közeli kapcsolat-BUCHI EMECHETA olyan gyorsan hajtanak, különösen a göröngyös utakon. Hagyja csak. tanító, hadd jöjjön velünk haza. Még nem szokta meg az ilyen hosszú gyaloglást, és éppen ideje, hogy elkezdje. Mindig lemarad mögöttünk. Mindnyájan nevettek, kivéve Akunnát. A bozót felé fordulva próbálta elrejteni az arcát. Igen, nagyon elfáradt, nem gondolta, milyen nagy utat jelent hétmérföldnyi gyaloglás. De szerette volna, ha a tanító és a barátja végre elmennének, és nem néznének így rá. A fiatalemberek rábámultak, de nem valami gyávát láttak, aki nem meri megcsinálni azt. amit a vele egykorú lányok. Egy fiatal, csinos, tizennégy éves lányt láttak, akinek aranybama a bőre, és apró, hegyes mellei átütnek a vékony nylonblúzon. Volt benne valami finomság, hiszen még nem edződött hozzá az élethez, mint az Ibuszában született és nevelkedett lányok. Nagy szeme hűvös, de kissé megzavart vizű tóként csillogott, és amikor felemelte a szeméi, egyenesen a tanítóra nézett. mintha könyörögne, hogy induljon már végre. A tanító, aki fiús külseje ellenére már huszonnégy éves volt. megértette Akunna üzenetét, és rácsapott a barátja vállára. — Induljunk. Bizonyára meg akarnak fürödni az Atakpo patakban. — Lépett egyet, aztán azt mormolta: — Viszontlátásra. Aku. Az egész csak apró zavart okozott Má Blaki fejében, és az asszonyok hamarosan elfelejtették a két fiatalembert, folytatták beszélgetésüket. megbeszélték ezt-azt. egyfolytában csacsogtak. mint valami őrült papagájsereg. Egyik sem várta meg. mit akar mondani a másik. Elhaladtak az asabaiak földjei mellett, és lassan közeledtek az ibuszai földek felé, ahol végtelen sorokban yampalánták húzódtak: finom száraik körös-körül felcsavarodtak a karóra. Maniókaültetvények is voltak, száruk vastagabb volt. leveleik kisebbek. Már találkoztak egy-egy korán kijött földművessel is. néhányan égő fadarabot lóbáltak, hogy ki ne aludjon, míg a farmjukhoz nem érnek, ahol aztán meggyújtják vele a tüzet. Amikor az asszonyok az Atakpo patakhoz értek, letelepedtek a parton. Néhányan vizet vettek a tenyerükbe, és szomjasan kortyolták. — Menjünk, fürödjünk meg — javasolta Ogugua. <4 menyasszony ba kerül a családdal, amikor a gyerekek iskolába kezdenek járni; így hát — rövid tétovázás után — felajánlotta, hogy ő meg Akunnát viszi haza. A zajongó csapatban hirtelen csend támadt. Hallani lehetett a bozótban éneklő papagájokat, a csúszómászók sebes mozgását a földön, a száraz levelek között. Akunna egyikről a másikra nézett. Azt várják, hogy ő döntsön? A bicikli elég újnak látszott: A tanító kedves és csinos. Ő azonban jobban bízik a két lábában, mint a bicikliben. És ha le talál esni? Még meg is ölheti magát; csak az istenek átka lehet ahhoz hasonló, amikor egy családban két ilyen közeli haláleset történik. Nem. ezt ő nem fogadja el. Még a gondolat is nyugtalanná teszi. — Nem, köszönöm szépen — mondta hangosan és kurtán. Má Blaki nagyon gyorsan és nagyon hangosan kezdett beszélni, mintha hallgatói hirtelen megsüketültek volna: — Ez az én lányom gyáva. Tudtam, hogy valami ilyesmit fog mondani. Lagosban minden vele egykorú gyerek megtanult biciklizni, csak az én lányom nem. Túl félénk! — Én nem hibáztatom — szögezte le Má Beaty. — Féltem azokat a fiatalokat akik — Ezeknek az embereknek a szeme láttára? — kérdezte megrökönyödve Akunna. — Te nagyon szégyenlős lehetsz, kedves unokatestvérem. Mit rejtegetsz? Talán három melled van. vagy mi? Akunna tudta, hogy nem az a baja, de azt is tudta, földrengésnek kell lennie ahhoz, hogy ő itt levetkőzzön úgy, ahogy az unokatestvére. — És azok az emberek, akik a földjükre igyekeznek ? — suttogta Oguguának. — Mind látnak bennünket, és ha a tanító meg a barátja még mindig ott rejtőznek a bozótban, és vátják, hogy meztelenül lássanak bennünket? Akkor mi van ? — fejezte be elégedetten, hogy végre elmondta a véleményét. Szavai csupán nevetést váltottak ki unokatestvéréből. — Még jó. hogy idejöttél. Te egyáltalán nem tudsz semmit. A tanító már ezer és ezer meztelenül fürdő asszonyt látott. Miért lenne a te tested érdekesebb számára, mint a többieké? És, ami a fő, neki már rengeteg kedvese és barátnője volt. Csak vigyázz... J (folytatjuk)
