Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-19 / 12. szám
A Szovjet Nőbizottság NYILATKOZATA A nemzetek élethez való jogáért Az egész haladó emberiség az idén ünnepli a hitleri fasizmus és a japán militarizmus legyőzésének 40. évfordulóját. Európa, Ázsia és Afrika hat hosszú esztendőn keresztül szenvedte a világháború borzalmait. A földkerekség negyven országában folyt az embervér. Bolygónk lakosságának négyötöd része vett részt egy olyan háborúban, amelyhez foghatót még nem ismert a világ. A vérzivatarban ötvenmillió ember pusztult el. A történelem folyamán még soha sem indítottak háborút ilyen szándékkal; a náci állam és szövetségesei egész nemzetek kiirtását tűzték ki célul. Hatalmas területeket igyekeztek pusztává tenni, hogy a népeket leigázva „új rendet" vezessenek be. Közös erőfeszítéssel és hallatlan áldozatok árán a nemzeteknek sikerült megvédelmezniük a civilizációt, sikerült megfékezni a fasizmus barna mételyét, amely bolygónkat veszélyeztette. Az agresszorok legyőzéséből a szovjet nép, a szovjet fegyveres erő vette ki legnagyobb mértékben a részét. És ez nemcsak azért van igy, mert a második világháború áldozatainak névsorában minden második név szovjet emberé, katonáé, asszonyé, gyermeké. A világméretű küzdelemben a szovjet arcvonal volt az a terület, amelyen a legnagyobb méretű csatákra került sor. A szovjet nép nemcsak saját szabadságát és függetlenségét védelmezte meg, hanem számos más népet is felszabadított a fasiszta iga alól. A fasizmus ellen vívott harcban a népek tapasztalatokat szereztek a kollektív ellenállásban, szolidárissá váltak az erőszak és az igazságtalanság elleni küzdelemben. A felszabadító hadsereg, az illegális antifasiszta ellenállás hőseinek akciói azért valósulhattak meg, mert a fennmaradásukban, szabadságukban veszélyeztetett nemzetek összefogtak. További tanulságai is vannak a háborúnak. Nevezetesen az, hogy miközben a német fasizmus és a japán militarizmus felmérhetetlen szenvedést okozott az egész világnak, saját nemzeteit is vérfürdőbe sodorta, szerencsétlenné tette. Ma minden korábbinál nyilvánvalóbb: nincs olyan ország a világon, amelyik új világháborút robbanthatna ki önmaga veszélybe sodrása nélkül. Ez bolygónkra és a világűrre egyaránt vonatkozik. A szovjet emberek fenékig ürítették a keserűség poharát. És mi, asszonyok is teljes mértékben közösséget vállaltunk apáinkkal, férjünkkel, fivéreinkkel. Ott dolgoztunk és harcoltunk, ahol a hazának szüksége volt ránk. Mi akkor felismertük azt az egyszerű igazságot, hogy a háború ellen a végsőkig harcolni kell. És e harc hősiességet kíván. Hősiességet és mindazok egységét, akik számára kincset jelent az élet. Az agresszív imperialista erők újból háborús terveket szőnek, „kereszthadjáratot'' készítenek elő a szocializmus és a demokrácia ellen, hogy világuralomra tegyenek szert, és felélesszék a nácizmust. így most egyetlen fő feladat hárul a békeszeretö erőkre: a béke megvédése, a nukleáris háború megakadályozása. E jelszóval küzdenek asszonyok és lányok milliói világszerte. A múltra emlékezve és a jövőt védelmezve felhívással fordulunk a világ összes asszonyához: Ne engedjük meg, hogy megismétlődjék a háború és a fasizmus szörnyűsége! Legyünk szolidárisak mindazokkal, akiknek drága kincs a béke! Közös erővel hárítsuk el a bolygónkat fenyegető atomháború veszélyét! Védelmezzük meg a nemzetek legfőbb jogát — az élethez való jogot! Versenyezzen velünk a barátsággyűrűért! Március 25-én a 2. ukrán front csapatai támadást indítottak a Dunától északra fekvő területekért. Hoszszú harcok árán eljutottak Bratislaváig. A város legnehezebb napjait 1944-ben élte át. 1944 júniusában repülőtámadás érte, melynek során 270-en haltak meg. Az Apolo olajfinomító üzemet is akkor bombázták le. Mivel a felkelők Banská Bystricából való eltávozása után Karol Smidkének sikerült eljutnia Bratislavába, ahonnan azután nemcsak a nyugat-szlovókiai kerület, hanem Szlovákia egész németek által uralt részének illegális mozgalmát irányította, a városban fokozódott a kommunisták, hazafiak, illegális mozgalombeliek és a zsidók üldözése. A Hlinka-gárdisták brutalitása nem ismert határt. Az 1944 szeptemberében alakult rohamosztagok sok hazafit kínoztak halálra. A Vlóková utca 53-as házszám alatt volt a kínzókamra. Ide hurcolták Mirko Newport is, aki 1944 decemberében a kegyetlen verések következtében itt halt meg. 1945 februárjában és márciusában is jelentős veszteségek érték az illegális kommunista pártot. Ladislav Exnár Mauthausenben halt meg, s ismeretes a melki tragédia is, amelynél Alexander Markus, L. Szabó és más elvársak életüket vesztették. A politikai foglyok utolsó transzportja 1945. március 31-én hagyta el a bratislavai pályaudvart. Senki sem tért vissza közülük ... Unokáink emlékkönyvébe A barátság öröklődik Nekem nincsenek unokáim. Nincs kinek elmesélnem az élményeimet. Pedig szívesen átadnám őket tanulságul a fiataloknak, hogy ne felejtsék el, milyen óriási árat fizetett a mi nemzedékünk az ő gondtalan életükért. Ifjú éveimet a háború vitte el. Amikor férjhez mentem, már késő volt a gyermeknevelésre. De ha nincsenek is saját utódaim, a gyermekek soha sem hiányoztak az életemből. Ugyanis tanítónő vagyok... Iskoláim befejezése után egy évig tanítottam matematikát és fizikát. Huszonegy éves voltam, amikor kitört a háború. Szülővárosomat Ka Zugát (180 kilométerre fekszik Moszkvától), a németek nyolcvanegy napig birtokolták. Aki tudott, elmenekült. Mi, akik maradtunk, komszomolistákból és pártaktivistákból partizáncsoportot alakítottunk. Tízünk között én voltam az egyedüli nő. Soha sem felejtem el azt a gyönyörű májusi napot 1942-ben, amikor a városi pártbizottság javaslatára párttag jelölté avattak az erdőben. Egy vadrózsaszálat tűztek a blúzom gomblyukába, és azt kívánták: a háború végén vörös csillag díszelegjen a helyén. Több mint három évnek kellett még eltelnie, hogy ez a kívánság teljesüljön... A háború borzalmairól, a sok szenvedésről, amit akkor átéltünk, nem szívesen beszélek. Nagyon sok volt ez egy húszegynéhány éves lánynak. 1943-ban rádióösszekötő tanfolyamra küldtek Moszkvába. A telet már a fronton töltöttem. Hóban, sárban gyalogoltunk, hol mi voltunk elöl, hol a németek. Állandó rettegésben, bizonytalanságban éltünk. 1944. szeptember 19-én kaptuk a parancsot: Szlovákiába megyünk, a zvoleni Tri duby repülőtéren kell ejtőernyővel kiugranunk. „Halál a fasizmusra" nevű 18 tagú brigádunk a németek réme lett. A szlovákiai asszonyok bátorsága páratlan volt. Emlékszem, Mária Slobodníkovát és Mária Vagasovát férjükkel együtt megbíztuk, hogy járjanak el azokba a falvakba, ahol németek vannak, és adják tudtunkra, mi történik ott. Különösen Mária Slobodniková volt nagyon bátor. Egyszer azt a feladatot kapta, hogy vigyen el Besztercebányára (Banská Bystrica) egy levelet. Kosarat vett a vállára, mintha a piacra menne, és ebbe tette a gránátokat is. Besztercéig simán eljutott, de mire megtalálta az összekötőt, annyi idő tett el, hogy a visszatéréshez már engedélyt kellett kérnie. Gránátokkal a kosarában ment el a német parancsnokságra az engedélyért. Szerencsésen visszatért. Ez a két házas-Valentyina Vlagyimirovna Rajevszkaja egyike azon szovjet nőknek, akik részt vettek Csehszlovákia felszabadításában. Moszkvában jegyeztem fel vallomását. pár semmisítette meg a Beszterce ipari központjában lerakott gránátokat is. De másképpen is segítették a partizánokat Ápolták a sebesülteket mostak ránk, főztek nekünk, megosztották velünk kevés élelmiszerüket. A mi csoportunkban egyedül voltam nő. Ha valakinek szüksége volt valamire, engem küldtek, mondván; nő lévén, jobban megérted magad velük. Igy is volt. Őszinte, mély barátság alakult ki közöttünk, amely a háború után is folytatódott. A szlovákiai hegyeket álmomban még ma is gyakran látom. Szemtanúja voltam Báláié felégetésének. Staré Hory felszabadításának. Húsz év után tértem vissza először Szlovákiába, tavaly pedig, a Szlovák Nemzeti Felkelés 40. évfordulójának ünnepségén tagja voltam a szovjet delegációnak. Immár negyedszer találkoztam a bajtársakkal, azokkal az emberekkel, akik negyven évvel ezelőtt az oldalunkra álltak, önzetlenül segítettek bennünket. E mélyen gyökerező barátság öröklődik. A gyerekekben, unokákban él tovább. Nem ritkaság, hogy egy-egy fiatal lány, fiú keres fel Moszkvában azzal, hogy ő ennek és ennek- a gyermeke, unokája: „tetszik emlékezni, ugye, anyuka, nagymama nagyon sokat mesélt magáról, a szovjet partizánlányról". És én ha nem is emlékszem, akkor is örülök a látogatónak, mert ez a felejthetetlen barátságnak a /ele, a tiszta emberi érzésnek a megnyilvánulása. Ilyenkor erősödik meg bennem a gondolat: a háború nem sodorta el nyom nélkül legszebb éveimet. Kárpótlásként megadta azt az örömet, amit a mai fiatalok nyújtanak nekem. H. ZSEBIK SAROLTA
