Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-26 / 9. szám
A Tátika csoda. Hogy miért? Sok mindenért. Először is itt vannak az eredmények, a fellépések és az oklevelek számával pontosan mérhetően. Első hely, nivódíj Zselizről (Zeliezovce), Presovból, Myjavából, Vychodnáról s legutóbb Stráznicéből — mind-mind kiemelkedő, országos szintű rendezvény, fesztivál, verseny az amatőr népi tánccsoportok vagy szólisták számára. A stráznicei nivódíj a legtöbb, amit Csehszlovákiában amatőr együttes elérhet. A Tátikának öt év alatt sikerült. Azután mutató a fellépések száma is. A Tátika legközelebbi fellépése a 130. lesz. Öt esztendő alatt ennyi még profik számára sem kevés. S öt év alatt saját zenekart neveltek ki maguknak, és tavalytól már kamaraegyüttesük is van, az Ekeli Summások. A zenekar tavaly Skalicán a népi zenekarok nyugat-szlovákiai versenyén első lett. Szilágyi Zoli, a Summások táncosa Zselizen a legjobb férfi szólótáncos díját kapta. Előbb, 83-ban Lakatos Józsi és Balogh Tímea nyert szlovákiai versenyt Presovban mint szólista-páros a Tátikából. És egy objektív felmérésben mutató lenne a meghívások száma is, s az is például, hogy az ifjúsági szervezet központjától immár harmadik éve kapnak helyet, meghívást a nemzetközi béketáborokba egy-két együttestag, -páros számára. így jutottak el az ekeli gyerekek a Szovjetunióba, a Német Demokratikus Köztársaságba, a Balaton mellé. Mindez öt év alatt! Csoda. És csoda, ahogy ez a csomó gyerek mozog a színpadon, táncol önfeledten, közönségtől, zsűritől mit sem zavartatva magát. Testük tartásának méltóságából magabiztosság árad, s ez sem velük született adottság. A környezet hatása, a közösség megtartó erejétől, a tudás hatalmától és persze az elért sikerektől is. Mindez egy kis faluban, Ekelen (Okolicná n/0.). Mi van emögött? Talán pénz? — Nekem a Tátika az ötödik együttesem. Eddig még soha nem azzal kezdtem egy együttes megalapítását, hogy pénz kéne, ennyi meg ennyi, s aztán majd mutatunk valamit. Eszembe nem jutott. Kezdtünk annyiból és azzal, ami és amennyi éppen volt. Örökölt vagy lemaradt ruhákból a legtöbbször. Kell a pénz, persze. De nem jó, ha túl sok van belőle. Az csak megrontja az együtteseket, soknak okozta már a felbomlását. Én legalábbis így tapasztaltam. Ha nincs pénz, van miért húzni, dolgozni. Most is fölajánlottam a gyerekeknek, a Summásoknak — mert ök már dolgoznak, tanoncok, tehát van havi keresetük is —, hogy kapnak tőlem ötven koronát, ha munkaidő alatt lépünk föl, és nekik fizetetlen szabadságot kell kivenniük. Ez nem sok, de biztatásnak elég. Vagy. Kértük a járási iskolaügyi osztályt, engedélyezze, hogy nevelő koncerteket adjunk a környező járások (nŐ4) iskoláiban, és azért pénzt kérjünk. Megkaptuk az engedélyt, aztán örvendeztünk a gyerekekkel, milyen jó lesz ezután: egy fellépéssel megkereshetünk kb. ezer koronát, ha csak három koronát fizet is minden iskolás a belépőjegyért, s nekünk meglesz a ruhára való, nem kell ezután kölcsönkérni. S hogy megbecsülik a gyerekek azt a ruhát, amelyiknek az árát maguk táncolták össze! Kaptok pénzt, anyagi segítséget egyáltalán valahonnan? — Hivatalosan sehonnan. Mi ugyanis nem tartozunk sehová, nekünk nincs igazából gazdánk, mint más együttesnek, mert mi iskolai együttes vagyunk. Egy aktányi levelezéssel tudom különben bizonyítani, mennyit kilincseltem már ez ügyben. Kértük a járási pionírházat, az iskolaügyet, a népművelési intézetet. Az iskolaügy a népműveléshez irányított, a népművelés az iskolaügyhöz és igy tovább. Hagyjuk. A földművesszövetkezet segít bennünket — Aranyoson (Zlatná n. 0.) van a központ —, pusztán megértésből. Eddig még minden évben kaptunk tőlük ötezer koronát, tavaly az ötödik évforduló alkalmából tizet, ezenkívül autóbuszt, amikor csak kértünk. Ha a szövetkezet elnöke és a vezetőség nem volna olyan megértő, mint amilyen, már sehol se volnánk. Különben önellátók vagyunk. Tavaly a nevelő koncertekkel harmincezer koronát táncoltunk össze. De egy pár csizma hatszáz koronába kerül. Most vagyunk ott, hogy már majdnem minden gyereknek van csizmája. Egy martosi ruha kétezer korona. Vannak Martoson (Martovce) varróasszonyaink, ök szerzik be a ruhához való anyagot is — ami manapság művészet, ök mégis mindig elökerítik valahonnét a hagyományos viselet szerint éppen megfelelőt —, mi csak a megrendelést és a kétezer koronát adjuk. Az első évben a ruhákat a szülök varratták meg, ezt nem szeretném kifelejteni. Tavaly óriási összeg ment el ruhákra, a Sommásokat mind fel kellett öltöztetni. Nagyobb föllépésekhez két öltöztető asszonyt is vinni szoktunk magunkkal Martosról, míg nem volt mindenkinek ruhája, kölcsönöztünk, és ez mind-mind pénz. Ezért is igyekeztünk, hogy legyen egy egész estét betöltő műsorunk. Talán a rendszeres munka hozta meg a maga eredményét. Hogyan, mennyit szoktatok próbálni ? — Átlagban heti tiz-tizenöt órát. Az naponta két óra hétköznap és még a szombat-vasárnap mondjuk délelőtt kilenctől délután négyig is előfordul. A kicsik, a Tátikások minden délután kettőre jönnek, aztán négy után hazamennek leckét imi, a Summások pedig öttől próbálnak hétig. Zseliz és hasonló nagyobb fellépések előtt három napot szoktunk Paton (Patince) tölteni. Ott aztán, pihenőkkel természetesen. Beszélgetés Hodek Máriával, az együttes vezetőjével egész nap próbálunk. Tessék, itt van az öt év összes próbájáról egy-egy karton. Innét minden jól leolvasható, hogy mikor mivel foglalkoztunk, ki mennyit tanult éppen, mikor hiányzott, mit mulasztott. Miért jó ez ekkora részletességgel? Hogy lássa a gyerek, itt komolyan kell venni a munkát. Hogy lássa, figyelem a teljesítményét, méltányolom a szorgalmát, a tehetségét és az ügyességét, de észreveszem a hanyjgságát is. Aztán jók ezek a kimutatások akkor is, amikor éppen azt kell eldönteni, hogy ki kapjon új csizmát ki táncoljon a színpadon előbb, ki hátrább, vagy éppen ki képviseljen bennünket a nemzetközi táborban. A Tátikában másodikosok, tehát hétévesek a legfiatalabbak. Lehetséges ezeket az apró gyermekeket ilyen kemény, önfegyelmet kívánó napi munkára szorítani ? Lehetséges. Persze, csak a szülök segítségével. Szeptemberben, amikor új gyerekeket veszünk fel, azzal szoktam kezdeni, hogy behívom a szülőket az iskolába, és elmondom, hogy mivel jár együtt a szereplés, a színpadon való fellépés. Ha a szülő nem megértő és nem támogatja a gyereket, nem buzdítja, amikor az esetleg fáradt, vagy máshoz volna kedve, nem megyünk semmire. Mégis, érdekelne, hogy egy ilyen kis faluban, mint Ekel, hogyan tudjátok ezt megcsinálni... — Igen, a háttérhez nagyon is hozzátartozik, hogy Ekel kis falu, nem központi település, hogy a föutaktól félreesik, hogy ide még autóbusz is alig jár, hogy a kultúrház már tíz éve épül stb., stb. Mindez jelez valamit, természetesen, hatással van az együttes életére, a munkánkra, a küzdelmeinkre... Szóval nehézségek is vannak. — Hogy vannak-e? Csak a puszta létezésünkért, a fennmaradásunkért azt mondhatni, naponta hadakozunk. De ezt inkább hagyjuk. Hanem egyet azért megemlítek, csak azért, mert ez éppen most történt. Az ember bemegy és érdeklődik az iskolában, a munkahelyen, ha már egyszer országos versenyekre jár a gyerek, legyen rendes, állja meg a helyét másutt is. Azzal fogadtak, hogy mit akar maga, majd akkor jöjjön, ha meg tudja fizetni a gyerekeket. Ezt mondta egy pedagógus. Hát akkor mit várhatunk másoktól! Hát baj, ha van egy húszéves fiatalember, aki még nem a pénzért teszi, amit tesz? Mennyit kell ezeknek a szegény gyerekeknek hallgatniuk azért, hogy elengedik őket. Mert elengedik őket a fellépésekre, természetesen fizetetlen szabadsággal, de aztán csak ök a trógerok, a stricik. Mégsem maradnak e< az együttestől. — Hát nem. Némelyikükben az együttes, hogy táncolhat, az tartja a lelket. Megjön a munkából, és jön egyenest ide az iskolába. Van kulcsa, bezárkózik az egyik osztályterembe és
