Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-19 / 8. szám
CSALÁDI KOR Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN Napjainkban általában kevesebb szó esik a nagypapákról, mint a nagymamákról, a nyugdíjas férfiak családi szerepéről, mégpedig több okból. Az egyik, hogy kevesebben vannak a 60 éven felüli férfiak, mint a hasonló korú nők, tehát nagypapa is kevesebb él a családokban, mint nagymama. A másik, hogy több özvegy férfi köt újabb házasságot, mint amennyi özvegy nő újból férjhez megy, ezért ritkábbik esetek közé tartozik, hogy a magányossá vált özvegy apa felnőtt gyermekei háztartásában maradjon. A harmadik, hogy az idősebb, többnyire inaktívvá vált férfi kevésbé tudja magát hasznosítani a családi munkaközösségben, mint a háziasszonykodó, gyermekeiről és unokáiról több érzékkel gondoskodó idősebb no, vagyis a nagymama. Az ő aktivitása, figyelme, tevékenykedése az otthoni feladatok szinte valamennyi ágára kiterjed. Ennek ellenére próbáljuk mégis megfogalmazni a nagypapák szerepkörét a családban, elsősorban a gyermeknevelésben. Régen az idős férfiak általában tekintélyt élveztek a társadalomban éppen úgy, mint a családban. Az ókori görög népeknél az öregek tanácsa, a geruzia szinte korlátlan hatalmat biztosított az öregeknek, ami ma elképzelhetetlen volna. De a nyugdíjba vonuló nagypapa ma is valamiféle pozícióból tér vissza a családi körbe. S ha nem is lehetett mindenki vezető állásban, címe, rangja, megbecsült beosztása volt, akár értelmiségi munkakörben dolgozott, akár nagyobb vagy kisebb üzemben, vállalatnál vagy szövetkezetben végezte évtizedeken át a munkáját. Igaz, hogy — eléggé demokratikusan t- a nyugdíjazás mindezt közös nevezőre hozza az egységes „nyugdíjas" elnevezéssel, de azért igazgató, őrnagy, főmérnök vagy fögépész, főépítésvezető marad tovább is a jóbarátok, ismerősök körében. Ez a megbecsülés — valljuk be — nem is árt annak, aki úgyis fájdalmas rezignációval veszi tudomásul, hogy életkörülményei némi céltalanságot, semmittevést jelentenek ezután számára, kiűzést az aktiv munka „édenkertjéből". A nyugíjba vonulás a családon belüli tekintélyalap kisebb-nagyobb megrendülésével jár együtt. Társadalmunkban az öregek tisztelete egyébként sem fűződik sem az életkorhoz, sem a címhez, hanem elsősorban a keresethez. A tekintélynek, a megbecsülésnek is ez az alapja. A nyugdíjas nagypapának is többnyire annyi tekintélye van a családban, amilyen tisztes nyugdíjjal sikerült visszavonulnia. Ha ez elég magas, vagyis tekintélyes hozzájárulást jelent a családi háztartás számára, akkor még öreges hibáit vagy semmittevését is elnézik. Ha ez a nyugdíj alacsony, akkor magától értetődően valami egyéb, munka jellegű hozzájárulást kívánnak tőle: háztartási, házkörüli, kerti munkát, bevásárfást, ügyintézést, s nem utolsósorban az iskolás gyermekekkel való törődést: elkísérni az óvodába, iskolába, hazakísémi onnan, nyújtson tőle telhető segítséget a házi feladatok elvégzésében, a leckék kikérdezésében stb. Mindezt természetesen a kedvezőbb nyugdíjjal rendelkező nagypapák is elvégzik, de függetlenebb, spontánabb elhatározásból, önkéntesebb indítékok alapján, mint azok, akiktől — szinte kötelezően — el is várják. A nagyapák részvétele azonban más tényezőktől is függ. Ilyenek: a nagypapa természete, gyermekszeretete, műveltsége, családias jó szándéka, amellyel ö maga is mindenképpen tevékeny tagja akar maradni a családnak, másképpen nem is tudja elképzelni az életét. Igényli maga is ezt A NAGYAPA: a szellemi játékot az unokákkal, akár matematikai feladatokról, akár földrajzi vagy nyelvleckékről van szó, akár sakkozásról, vagy egyéb társasjátékról, hiszen a kisebb unokák is tőle várják a kezdeményezéseket. A sportszerű foglalkozásban is (pl. úszás, labdázás. turisztika) ő lehet az első „mester". Nélkülözhetetlenné teheti magát a nagypapa, ha a hétvégén ugyan ráérő, de fáradtabb vagy kényelmesebb szülök helyett ő csinál programot az unokákkal. Pl. állatkerti sétát szervez, múzeumokat látogat velük, ellátogatnak egy-egy új lakótelepre. Ha beszél valamelyik idegen nyelven, kivel gyakorolhatná az unoka az általa tanult idegen nyelvet jobban, mint a nagypapával. aki esetleg járt is azon a nyelvterületen, úti emlékei, képeslapjai, fotói vannak róla, s személyes élményeivel tudja felkelteni az unoka érdeklődését nemcsak a nyelv, hanem azt a nyelvet beszélő nép, ország iránt is. A nagypapa keresetét számon tarthatják a család felnőtt tagjai és e szerint mérhetik tekintélyét is. A gyermek szemében azonban a nagyapai tekintély igazi forrása mindvégig az marad, hogy jó partnernek bizonyult-e a gyermek fejlődésének bizonyos szakaszaiban, különösen a kisgyermek- és serdülőkorban. Az ugyanis a ritkábbik esetek közé tartozik, hogy az ifjúvá serdült fiatalemberek értelmükkel, érzelmeikkel a nagyapák személyiségének varázsa alatt maradjanak, hiszen időközben nemcsak ők értek felnőtté, hanem a 60—70 éves férfiből is 80 év körüli fáradtabb, törődöttebb, szellemileg, testileg kopottabb aggastyán lett, a 15—20 évvel azelőtti igényeket tehát aligha tudja kielégíteni. A nagyapáknak a gyermeknevelésben betöltött szerepét eszerint eléggé kettéválasztják az életkori határok: a 60—70 évesek másképpen tevékenykedhetnek, mint a náluk idősebbek. Az egyéni különbségek természetesen itt is tanulságos változatokat teremthetnek, mint mindenütt az életben, hiszen vannak korábban összeroppant idős férfiak és akadnak szép számban hetvenen felül is életerősek, akik friss szellemükkel, praktikus szemléletükkel, fiatalokat megszéjó partner gyenítő mozgékonyságukkal tűnnek ki és motorjai maradnak a házi, házkörüli kerti munkáknak. A családi házak kiskertjei, virágos előterei talán a legharmonikusabb öregkori tevékenykedést kínálják, emellett nevelő hatásuk is jelentős: hiszen a kisebb gyerekek szíves-örömest „besegítenek" az ilyen természetű házi munkákba, szívesebben palántáznak, locsolnak, mint mondjuk — mosogatnak vagy törölgetnek. Még azt sem mondhatjuk, hogy az ilyen természetű elfoglaltságokat elsősorban a nagyapa előző foglalkozása, hivatása határozza meg, hiszen lópten-nyomon azt látjuk, a TV-ben is több alkalommal bemutattak ilyen idősebb embereket, hogy gyűjtőszenvedélyükkel, nyílt vagy titkos hobbyjukkal mennyi értéket hoznak össze, mentenek meg, még alkotók, faszobrászok, kovácsolt vassal művészkedök is akadnak közöttük, végre időt szentelhetnek kedvteléseiknek, amikhez egy életen át csak töredékesen juthattak hozzá. Ez az aktív öregség azt is jelenti, hogy nem érzik száműzetésnek nyugdíjazást, az öregkort, nem érzik gyógyíthatatlan betegségnek életüknek ezt a szakaszát. Életcélt találhatnak nemcsak a hobbyjuk zavartalan űzésében. hanem maguk mellé vonva az érdeklődő gyermekeket, unokákat, és azok barátait; társas életet élhetnek, partnerekre tehetnek szert, s ha ideig-óráig úgy érezték nyugdíjazásukkor, hogy „kiűzték őket a munka édenkertjéből", maguk teremtettek önmaguk számára legalább egy „édenkerti lugast", ahol jó közérzettel, sőt hasznosan tölthetik ezeket az éveket, évtizedeket. S ebben az esetben a nagyapai tekintéllyel sem lesz baj. Egy nagypapa is kerülhet — ugyanis — nevetséges, vagy legalább is megmosolygott helyzetbe, ha csupán azért követel a család tagjaitól tiszteletet, mert ő a „család feje", ő a legidősebb, mert — nagypapa. A státustekintély — önmagában — nem talál méltánylásra a fiataloknál. A modern munkamegosztás struktúrájában az évtizedeken át felhalmozott „élettapasztalat" ma már kevesebb előnyt jelent, hiszen azok jó része elavult, nem jár együtt a szakértelem teljességével. „Akinek ma az öregek közül tekintélye van — írja Kósa Erzsébet szociológus —, az személyes teljesítményeinek köszönheti, és nem életkorának". A mai család ellentétben áll tehát az egykori patriarkális család hagyományrendszerével, ennek alá- és fölérendeltségi viszonyaival, a család legidősebb tagja részéről a tévedhetetlenség igényével, a távol tartás tekintélyt őrző-féltő módszerével. Ez a nagy változás elsősorban a nagyapák családon belüli státuszát, helyzetét rendítette meg, s ha valaki közülük igazán korszerű tekintélyalapot akar teremteni magának a családban, akkor azt csupán személyiségének vonzóbb kibontakoztatásával érheti el. D. L.
