Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-03 / 1. szám
ft EJ. seasad felé Naprendszerünk a mítoszok és a valóság tükrében — VII. ■■■■■■ Pheidiasz Zeusza az i. sz. II. századból származó éliszi érméken „Erényes és jó erkölcsű vagyok* Efelöl kétséget nem hagyok Szülötteim mind jól olvasnak és írnak Nem eg)’ művészetre tehetséggel bírnak." Naprendszerünk e legnagyobb bolygója már az ókorban is ismert volt. Lassú, méltóságteljes mozgása (12 éves periódussal kering a Nap körül), sárgás-fehér színe és fényessége — a nagy távolság ellenére megközelíti a Vénuszét — miatt nagy súllyal bíró, meggondolt és hatalmas istennek tartották; tapasztalt, bölcs atyának, aki alattvalói sorsát gyűlölet nélkül jóságosán irányítja. Ilyennek látták a babilóniaiak Jupitert, azaz — ahogyan ők nevezték — Mardukot. Marduk eredetileg napisten volt. Később Bábel föistenévé, majd a város hatalmának a kiteljesedésével egész Babilónia föistenévé lépett elő. Gyakran nevezték a „halottak feltámasztójának" és „gyógyító istennek" is. A görögök ezzel a bolygóval leghatalmasabb istenüket, Zeuszt személyesítették meg. Kronosz és a titánok legyőzése után Zeusz lett az Olümposz (az istenek állama a görög föld legmagasabb pontján, az Olümposz csúcsán) ura, az égnek és a földnek kormányzója. A görög mítoszokban olyan elképzelésre is találunk, mely szerint Zeusz teremtette az embert (más mítoszok szerint Gaia, a Földanya volt az, aki az embert és a többi élőlényt létrehozta). A rómaiaknál Juppiter az ég villámokat szóró és mennydörgő istene, de egyben az Jupiterről szóló versike az 1498-tól származó Schaeffler-féle Deutsch Kalenderből. állami élet legfőbb védelmezője, aki megállítja a Róma ellen támadó ellenséges hadsereget is (Juppiter Stator). Hasonló a jelentése a szlovák Perun fogalmának, míg a germánoknál több isten is viseli egyik-másik rokon vonását (Thor, Donar, Odin, Zio). A Jupiter bolygó képe már egyszerű, 50- szeres nagyítású távcsővel is érdekes benyomást kelt bennünk. Az egyenlítőjével párhuzamosan sötétebb sávokat figyelhetünk meg rajta, a bolygó déli féltekéjén pedig egy elliptikus alakú, mintegy 40 000 km hosszú vörös foltot, melyet a körülötte lévő felhők kikerülnek (különböző a forgásidejük). A Jupiter óriásbolygó. Tömege nagyobb, mint a Naprendszer összes többi égitestének (természetesen a Napot leszámítva) tömege együttvéve: 1,899 X 1030 g, ami a Földének 318-szorosa. Átmérője Földünkének több mint tízszerese, de tengelyforgása folytán alakja belapult — az egyenlítői és polgári átmérője közötti különbség 8 400 km! Közepes sűrűsége csak 1,33 g/cm3, és — hasonlóan a Naphoz — főként hidrogén és hélium alkotja. A Jupiter 1,8-szor több hőt sugároz ki, mint amennyit a napsugárzás útján kap. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Jupiter „csillag" (ahhoz, hogy egy égitest belsejében megindulhassanak az, energiatermelő, magfúziós folyamatok, az égitestnek legalább 1/100 naptömegünek kell lennie). A bolygó légkörét mintegy 4 000 km vastag felhőzet alkotja, melynek hőmérséklete kb. —140 C°. Az alsó felhörétegek metán, ammónia, acetilén, etilén, szilícium-dioxid stb. tartalma okozza a légkör sárgás-vöröses-barnás elszíneződését (e bizzar színekben pompázó felhötakaróról gyönyörű felvételekkel rendelkezünk a Voyager 2 űrszonda révén). A Jupiter szilárd kérgét (összetételét és méreteit) még nem ismerjük. Különböző mérésekből arra következtetnek, hogy kb. 40 000 km átmérőjű magjában a hőmérséklet eléri a 30 000 °K-t, a nyomás a 8,5 millió MPa-t és az anyagsűrűség 11 g/cm3 lehet. Erős, nagy gravitációs terében eddig 16 holdat fedeztek fel. A négy legnagyobbat (lo, Europa, Ganymedes, Callisto) már Galilei meglátta 1610-ben, az ötödiket (Amalthea) E. Barnard 1892-ben. A többit csak századunkban találták meg. Az ún. Galilei-hoidak között bolygóméretűek is vannak. A Ganymedes nagyobb a Merkúrnál is (egyáltalán az eddig ismert legnagyobb hold) — átmérője 5 276 km. Átlagos jellemzőjük a sziklás, kráteres, jégborította felszín, A kisebb holdak nagy része retrográd irányban (fordított irányban, mint a Föld a Nap körül) kering a Jupiter körül, ami elárulja, hogy a kisbolygók közül valószínűleg később fogta be őket az óriásbolygó. Az lo hold fogyatkozásainak beható vizsgálataiból sikerült Römer dán csillagásznak már 1676-ban meghatározni azt, hogy a fény véges terjedési sebességű (a ténylegeshez közel álló értéket kapott eredményül). Már a hatvanas években feltételezték, hogy e bolygónak is van gyűrűje (hasonlóan a Szaturnuszhoz és az Uránuszhoz), de ezt csak 1979-ben sikerült bizonyítani (részben a Voyager 1 segítségével). Ez a gyűrű a bolygótól 128 300 km-es távolságban van. A földi megfigyelőberendezések, valamint a Naprendszerben száguldó űrszondák segítségével eddig is sok értékes információt kaptunk a Jupiterről, és reméljük, a jövőben történő vizsgálatok révén tovább gazdagodnak majd ismereteink. KISS GYÖRGY
