Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-26 / 48. szám
KALENDÁRIUM 1855. XI. 26-én halt meg Adam Mickiewicz lengyel kiütő. 1895. XI. 27-én halt meg ifj. Alexandre Dumas francia író. 1955. XI. 27-én halt meg Arthur Honegger svájci zeneszerző. 1955. XI. 29-e az Albán Népköztársaság állami ünnpe: a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság állami ünnepe. 1835. XI. 30-án született Mark Twain amerikai író. 1900. XI. 30-án halt meg Oscar Wilde angol kiütő. KÖNYV Megjelent a NŐ évkönyve 1986 Mit nyújtunk olvasóinknak évkönyvünkben? A kalendáriumi részben neves személyiségek gondolatait a békéről Évfordulónaptárt Válogatást kétezer év szerelmesleveleiböl Bepillantást mai világunk titkaiba Zoboralji népszokásokat Érdekességeket a híres színészekről Fogyókúrát jótállással Tájételeket, a vendégvárás és a korszerű táplálkozás fortélyait Tibeti horoszkópot Divatelőzetest Kézzel, kötőgépen készített kézimunkákat Egy kis illemtant Mesét, verset, fejtörőt a gyerekeknek Szépségápolást Kertészkalendáriumot és egyeb érdekes olvasmányokat szórakoztató tesztet, keresztrejtvényt, hasznos tanácsot, ötletet Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy a NŐ 1986-os évkönyvét megvásárolhatják a hírlapárusnál, a könyvesboltokban, és kérhetik a postai kézbesítőtől A NŐ évkönyve 1986 ára 16 Kcs. Olvassa, terjessze, hívja fel rá barátai, ismerősei figyelmét! (nŐ6) RÁDIÓ Gondolat — jel Az elmúlt hetekben volt egy éve annak, hogy első számával jelentkezett a vasárnap délelőtti Gondolat — jel, a Magyar Rádió kulturális hetilapja. Számomra mindjárt az indulásával kedvet csinált ahhoz, hogy minden adódó alkalommal „kézbe vegyem". Ez az azóta eltelt esztendőnyi idő alatt természetesen nem mindig sikerült. Annak kijelentéséhez azonban talán elégszer hallgatója voltam ennek a műsornak, hogy most kijelentsem: Hetilaphoz illőn tartalmában rendszerint érdekes és változatos volt, s időszerű, friss témákkal foglalkozott. Ez utóbbi, rendkívül fontos követelmény, ám teljesítése azzal a „veszéllyel" járhat, hogy a kultúra különböző területeit egy-egy szám nem képes hasonló arányban áttekinteni. Jómagam egy hetilaptól elsősorban azt várom, hogy arról tájékoztasson, ami éppen a „lapzárta" idején fontos, izgalmas, vitákat kiváltó kérdésnek tűnik. < Ilyen szemszögből vizsgálva a Gondolat — jel legutóbbi adását, mi sem természetesebb, hogy kellő teret és hangsúlyt kapott benne a magyar fővárosban tanácskozó Európai Kulturális Fórum. „Mit jelent önnek Európa?" címmel egy sorozatot is indított ez alkalomból a folyóirat, amelyben a magyar kultúra jelesei vallanak magyarságukról-európaiságukról. Örömmel jegyzem meg, hogy a mi Fábry Zoltánunk mottóvá emelt gondolatával — Európa a nehezebb haza! — indult ez a sorozat, amelyben legutóbb pl. az Európát igencsak alaposan „megjárt" Jancsó Miklósnak tették fel a fönti kérdést. Megszólalt továbbá a műsorban a zongoraművészet új szovjet csodagyereke, a 14 éves Zsenya Kiszin, aki éppen Budapesten koncertezett. Vérfoö színházi esemény után Szabadkára ment el a Gondolat — jel, ahol nagy szenzációt keltett a helyi Népszínház sajátos felfogású Madách-bemutatója. Az Amerikai anziksz, Psyché és A kutya éji dala című filmek tragikusan elhunyt alkotójának, Bódy Gábornak a személyiségét, alkotói törekvéseit Csapiár Vilmos író és Cserhalmi György színész hozta hallgatóközelbe. Szemléltetésképpen talán csak ennyit a kulturális fórum tanácskozása félidején sugárzott műsorból. Indulásakor mindössze 3 százalékos hallgatottságnak örvendett ez a műsor. Ma, egy év után, már 40 százalékos a hallgatottsága. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a vasárnapi ebédre várva 320—350 ezer rádióhallgató követi figyelemmel Bölcs István felelős szerkesztő és munkatársai jól szerkesztett, pergő ritmusú műsorát, melyet ötletes rovatok tagolnak. BERECK JÓZSEF SZÍNHÁZ Leonce és Léna Azzal kezdődik az előadás, hogy néhány szereplő kancsóval és tállal elindul a nézőtér felé, erőteljesen szólongatva-kérve a publikumot : hölgyeim és uraim, mossák kezeiket. Akit sikerül rávenni a műveletre, az egyelőre még kivilágított teremben, kényszerhelyzetében legalább annak örül. hogy nem kell majd törülköznie, tudniillik száraz borsó, gyöngyszem vagy valami hasonló folyik, pontosabban ömlik csörögve a kancsóból a kézre. Eddig rendben is lenne minden, sőt felcsigázták érdeklődésünket: mosatták velünk kezeinket, amikor még nem történt semmi, még semmiben sem vettünk részt. Nagy jelentése lesz még ennek a mozzanatnak, gondoltam, még örülni is fogunk, hogy idejében megszabadíttattunk a felelősségtől, hogy „semmi közünk" a hamarosan kővetkező — bizonyára a valóságban is megtörtént, megtörténő — eseményekhez, melyek Georg Büchner (1813—1837) Leonce és Léna című komédiájában játszódnak le a kassai (Kosice) Thália színpad előadásában, Horváth Lajos rendezésében. Körülbelül tíz perce mehet az előadás, amikor kezdünk feszengeni, nézünk egymásra, nézők: mi akar ez lenni? Nemhogy élvezetet, biztos kapaszkodót sem nyújt a játék, beleértve természetesen a szöveget is, mely érdektelenül árad. Semmi biztató azután sem, hogy szétnyílik a várfal, és „belülről" láthatjuk egy királyi udvar életét, melynek eredeti büchneri ábrázolása a korabeli német hatalmi viszonyok gúnyrajza tulajdonképpen, ha nem is a legjobb ilyen jellegű művek közül való. Külső megjelenésükben telitalálatos groteszk alakok tűnnek föl a színen a realisztikus(abb) figurák között, egyesek rizsporos arccal, gólyalábakon, vörös hajjal, bakérkoszorúval. hölgyek áttetsző ruhában és majdnem pucéran. Helyenként az abszurd színházra emlékeztető rideg játékstílusban: ironizáló, groteszk és abszurd helyzetek sorozata, amelyeknek azonban nincs jelentésük, és ha esetleg fel is fedezhető valamelyikben, társak nélkül, azaz tartalmi kötődés híján önmagára marad. Egyre inkább érzem, idegen tőlünk, a magyar színházi hagyományoktól ez a fajta színház. De álljunk meg, ilyen nincs. A döntő az, igazolja-e a stílust tartalom, alkalmasak-e a formai eszközök elképzeléseink befogadására, illetve közvetítésére. A Leonce és Léna nagy részében üres és öncélú formai játék, melynek során a szöveg kevés időtálló poénjának éle is elvesz. Mint kísértet, mindenképpen egyedi színházunk gyakorlatában, példamutatónak azonban csak akkor mondhatnám, ha a szándékot viszontláttam volna a tartalomban. így míg azt sem tudom, miért mosatták velünk kezeinket. Ehhez még az előadásnál egyébiránt többet mondó műsorfüzet, a Hesseni Hírmondó sem adott segítséget. BODNÁR GYULA HANGVERSENY Jazz, jazz, jazz Az a tudat, hogy időnként meghitt környezetben élhetünk át valami egyedi élményt — például amikor a pódiumról jó zene szól —, azzal a vággyal tölti el az embert, hogy egyetlen ilyen lehetőséget se mulasszon el. Ilyen varázslatos családi hangulata van a bratislavai jazznapoknak. amely az évek során komoly közép-európai rendezvénnyé vált. és világhírű előadók is föllépnek. Az idei — sorrendben a tizenegyedik — jazznapokra a jegyek két órán belül elkeltek, ami még jobban felizgatta a kedélyeket. Amikor másfél órával a kezdés előtt a Művelődési és Pihenöparkba igyekeztem, a jegynélküli jazzrajongók sokasága várt sóvárgó tekintettel valami csodára, hátha bejutnak valahogy. Az első este öt együttes lépett föl, elsőnek az NDK-beli Bajazzo. A fúziós zenéből eredő előadásmódjuk sokban eltért az eddig ismert free-jazzt propagáló NDK-beli muzsikusoktól. E bemelegítés után a kitűnő billentyűs, Emil Viklicky kvartettje már lázba hozta a közönséget. Számyaszongoráját az elektromos Yamahával váltogatta, s olyan érzéki, tiszta stílusban ontotta a hangokat, hogy feltüzelt társai is ragyogót produkáltak. Az amatör máltai Galea Quartett, a mainstream stílust free-jazz elemekkel tarkította, egy akusztikus trió. Martin Kratochvíl (szárnyaszongora), Lubos Andrst (gitár) és az amerikai Anthony Ackerman (gitár) tetszetős játékával nyerte meg a közönség tetszését. Utolsónak lépett föl a „nagyágyú", a fantasztikus tudású, kemény zenét játszó Stanley Clark együttese. Ez a trió nemhogy lázba hozta, de „megőrjítette" a közönséget, ami szokatlan a jazzkoncerteken. Az első tónusoktól az utolsóig az egész hallgatóság állt. Jobban mondva talpon volt. mert képtelenség lett volna „csak úgy" állni. Először a „billentyübirodalomban" zendített rá Bob Brookins a Tama dobjait dübörögtetö Ray Griffith-tel, amikor óriási ováció közepette előlépett a nagy Stanley tükömapszemüvegben, virtuóz módon peregtette ujjait a baszszusgitáron, elsöprő iramot és hangerőt diktálva, meg sem állt a pódiumon, hanem gyerünk bele a tömegbe, s elszakította a gátakat. Azután nagy ívben elhajította napszemüvegét és az emelvényen folytatta társaival a disco-rock-jazz fúziós előadást. A show mellett viszont maximális tudásról adtak tanúbizonyságot. Hangszereik tökéletes használása közben (mintha mi sem lenne természetesebb) trióban énekeltek. A második napon intimebb zenei élményben volt része a hallgatóságnak. Az elején ezt a Milan Svoboda Quartett alapozta meg igényes, hangulatos improvizációkkal teletűzdelt zenéjével. A fiatalokból álló finn Yukkis Uotila Band nagyon is érett jazzmuzsikával örvendeztette meg a hallgatóságot. Az est legparádésabb élményét azonban a klasszis lengyel szaxofonista. Tornász Szukalski és együttese nyújtotta, biztos előadásmódjával, ötletesen improvizált, ezzel gazdagítva vérbeli jazz-zenéjét. A maximálisan öttagú együttesek között a W Systém kivétel volt 11 zenészével. Az estet a második skandináv együttes, a norvég Terje Rypdal gitáros triója zárta. Rypdal nem törekedett technikai bravúrokra, játékát gitárszintetizátorra alapozta, hömpölygő, álmodozó, színes hangú melódiáit kevés kontraszthatással váltotta. A harmadik estén három együttes zárta a jazznapokat. A bratislavai Klobása együttes könnyed jazz-rock muzsikája jó bevezető volt a további nagy élményhez. A szovjet Vjacseszlav Ganelin Triót nagy hírnév előzte meg, ennek ellenére teljesen sokkolta a közönséget. Az avantgárd jazzt játszó együttes olyan felfedezetlen világot tárt elénk, amelybe rögtön beleolvadtunk s együtt éltünk a kitűnő Viktor Csekaszinnal (fúvós hangszerek, mozgás, dobogás, ugrálás, emberi hangok), Vjacseszlav Ganelinnal (billentyűk) és Vlagyimir Taraszowal (ütőhangszerek). A jazznapokat minden idők egyik legjobb gitárosa, az utolsónak föllépő John McLaughlin és kísérője, a basszusgitáros Jonas Hellborg duója zárta. McLaughlin saját kompozícióin kívül Charles Mingus és Miles Davis szerzeményeit tökéletes összjátékban mutatta be, ahol a virtuozitás és a tiszta, finom előadásmód élményszámba menő kontraszthatásokkal olyan elismerést váltott ki, hogy a síri csendben figyelő hallgatóság minden szám után tapsorkánban tört ki. ORDÓDY DÉNES
