Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-19 / 47. szám
A pásztorfiú és a tündérek Szlovén népmese Volt egyszer Isztriában egy fiú — szegény árva gyerek. Három kecske és egy tehén volt minden vagyonkája. Egész nap velük bóklászott, télen-nyáron egy fedél alatt hált velük, tejükből tartotta fenn magát, hogy éhen ne haljon. Egyszer úgy délfelé kihajtotta kis nyáját a tengerhez — meg akart fürödni, mert kegyetlenül tűzött a nap. Amint a partra ért, a forró homokon három csodaszép lányt látott aludni. Úgy hasonlítottak egymásra, mint a lóhere három levele — az ember nem tudta megkülönböztetni őket egymástól: karcsúak, sudár, termetűek, mint a facsemeték, aranyhajuk hosszú, és arcuk fehér, mint a frissen fejt tej. Tengeri tündérek voltak, ám a fiú ezt honnan is tudhatta volna. Látta, hogy a lányok az égető sugarak özönében alusznak, és így szólt magában: „Megperzseli a nap gyönyörű arcukat, pedig kár lenne, eldurvítaná, elcsúfítaná. No várj csak, árnyékot csinálok nekik." Fölmászott a pásztorfiú egy hársfára, leveles gallyakat tört, és a tündérek körül a homokba szúrta őket úgy, hogy fejük árnyékban legyen. Amint ezt elvégezte, megfordult, hogy arrébb menjen, mert a lányok haja olyan erősen fénylett, hogy szeme belefájdult. Amikor aztán a lányok felkeltek, kérdezgetni kezdték: — Ki tett vajon ilyen jót velünk? Ámbár nagyon is jól tudták, kicsoda. Mert a tündérek soha nem alszanak, hanem csak színlelik az alvást. Most is azért beszéltek emelt hangon, hogy a fiú meghallja és válaszoljon, mert meg akarták tudni, vajon szerény-e. A pásztorfiú meghallotta, amit beszéltek, de csak ment tovább, mintha mit se hallott volna. Ám a tündérek egy pillanat alatt utolérték — ki is tudna előlük elfutni? Megkérdezték: — Te csináltál nekünk árnyékot, mikor aludtunk? — Ühüm! — bólintott a fiú. — Milyen jutalmat kívánsz ezért a jótettedért? — Semmit sem kívánok. Nagy dolog, is, hogy árnyékot csináltam nektek néhány hársfaágból! A tündérek látták, hogy a fiú jólelkű és szerény. Elhatározták, hogy gazdagon megjutalmazzák. Adtak neki egy arannyal teli zacskót, ami soha ki nem ürült, bármennyit vett is ki belőle valaki. De a pásztorfiú nem örült a tündérajándéknak: hiszen szegény még nem látott aranypénzt, és nem tudta, hogy csak egyért is mindent meg tudna venni magának, amiben szűkölködött. Hajigálni kezdte a csillogó érméket, kijátszotta velük magát, megunta. Sokkal mulatságosabb volt az ugrándozó kiskecskékkel játszani. A tündérek megértették, és azt mondták neki: — Ma este, amint a faluba indulsz, hátad mögött sok csengő csilingelését hallod majd. De te csak menj, és meg ne fordulj, amíg haza nem érsz! Azzal vidám nevetéssel a tengerhez futottak, és a kék habokba buktak. Csak ekkor jött rá a pásztorfiú, hogy ezek nem lehettek egyszerű falusi lányok, hanem aranyhajú tündérek. Üldögélt kicsit, várta, hogy az állatok telilegeljék magukat, és mihelyt a nap nyugovóra hajlott, hajtani kezdte hazafelé kevéske jószágát. Megy a fiú, fújja furulyáját, és hallja, hogy sok csengő, kolomp és csengettyű kíséri; egyesek vékonyabban, mások vastagabban szólnak. És mennél inkább közeledett a faluhoz, annál több hangú lett ez a csengés-bongás a háta mögött. Nem tudta tovább türtőztetni magát a pásztorfiú, nem ügyelt rá, mit tanácsoltak a tündérek. Megfordult, hogy tudja, mi van mögötte. És mit lát! Sorjázik nyomában hoszszan a juhok, kecskék és tehenek sokasága. A tengerből jöttek elő, és követték engedelmesen, mintha az övéi lettek volna. De mihelyt visszafordult, megszakadt a sor, és egy sem jött többé elő a vízből. „Eh, sebaj — mondta magában nagy örvendezve. — Ezt is alázatosan köszönöm.” A pásztorfiú hazahajtotta a hatalmas nyájat — a sok állat alig fért el az udvaron. Hívta mindjárt a szegény szomszédokat, kik ezzelazzal segítették, mikor még egész kicsi gyerek volt. Mindegyiket megajándékozta — kinek juhokat, kinek kecskéket, kinek teheneket adott. Még így is olyan sok maradt neki, hogy jómódú lett, és ember módra új életet kezdett. Michal Babinka versei A látcsőről A nyuszinak a látcső valóban kellene. Nem mintha a látcső neki tudom is én, mennyire tetszene; inkább azért, mert vonzza szemét a távoli rét : a sűrűből, a vízmosásból látszik a mező, a messzi távol. Látcső mutatja, merre jár, s jön-e a nyár. Nos, ezért van rá szüksége a nyulacskának. Itt nincs helye perpatvarnak, vitának: elvégre pontosan meg kell állapítani, hogy az ágyásban milyen nagy és guszta a sárgarépa meg a — káposzta. Gida a piacon Befutott a kisgida a piacra reggel, amikor még káposztát is vehet ott az ember. Cselleng szegény, nem tudja a sokadalomban, ugyan melyik fej káposzta ízlik a legjobban. Ha a nyuszit meghívná, nem volna baj itten: úgy él az a káposztában, mint a hal a vízben. KONCSOL LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
