Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-12 / 46. szám

mákat okozott, új megközelítést kí­vánt; néha a tökéletes tartalmi pon­tosság volt a fontos, máskor a „hűtlen hűség" elve kapott hangsúlyt. S mire a fordító mondatról mondatra átőröl az agyán egy könyvet, rengeteget ta­nul, tapasztal. Ami engem illet, ezen­kívül sokat tanultam régi és mostani kollégáimtól, szerkesztőtársaimtól és azoktól a fordítóktól, akiknek munkáit én szerkesztettem. A műfordító kötelességeiről, a for­dítói munka mechanizmusáról, az eszményi fordítás jellemzőiről nem akarok részletesen beszélni — csak ismételgetném, amit mások már el­mondtak előttem. Csak azt szeretném ezzel kapcsolatban hangsúlyozni, hogy sohasem szabad szem elől té­veszteni a jó hangzást, a szépséget, a zeneiséget, s ez éppúgy érvényes a prózai, mint a versfordításra. A fordí­tás időrabló munka, sok türelem, ál­dozat és lemondás kell hozzá, de mindezért kárpótol a munka szépsé­ge, izgalma, egy-egy sikerült megol­dásból fakadó kielégültség s az az öröm, melyet akkor érzünk, amikor kezünkbe fogjuk a még nyomdafes­­tékszagú szép könyvet. riioliü.Ut L ('Ah/u i-eA ban a paptól, és esküt kellett tennie öelöt­­te, az emberek és isten előtt, lassan, vilá­gosan, érthetően, jobb kezét a kereszten, balját ártatlan leányszívén tartva, hogy a kötés életre-halálra megpecsételtessék. Mi maradt még neki? Talán csalfa, teljesülhe­­tetlen vágyakkal eméssze magát? Isten mindenütt ott van: az égben, a földön, benne magában is. Figyelmesen hallgatja szíve dobogását, hát hova bújjon előle az ember? Nincs menekvés. Ez a fiatal, tagba­szakadt, hosszú karú ember, akinek apró, mozgékony szeme örökké véraláfutásos, és inge kibuggyan a hasán, kisajátította őt. Sorsa az, hogy mossa az ingét, háljon vele, szívja izzadságának nehéz szagát, ami kint munka közben, az erdőn, az állatok körül testébe ivódik; hogy gyereket szüljön neki, betegségében ápolja, s egykor majd, ha a férfi szive végleg felmondja a szolgálatot, lefogja a szemét, míg ki nem hűl; gondos­kodjék méltó temetésről, halotti torról, és gyászmisét mondasson érte. Igen, mindezt el kell végeznie, s csak azután távozhat és fogadhatja az igazságos Bíró ítéletét rossz gondolataiért és tetteiért, helyet adva a tűzhelynél és az ágyban egy másik asz­­szonynak, akit majd a fia hoz a házba. A paraszt tudta mindezt. Nem kellett tehát sokáig néznie az asszony szemébe, és fürkészni, milyen gondolatok foglalkoztat­ják. Csak vele, az ételével, a ruházatával, az álmával függhettek össze, könnyen rájuk találhatott. Fordította Hideghéty Erzsébet „We’ll see us again” — mondta a férfi búcsúzáskor. Igen, viszontlátják egymást, akkori­ban a nő sem kételkedett benne. Tíz év múlt el. És most hirtelen hatalmá­ba kerítette ez a mondat. Úgy érezte, valami szokatlan erő sugárzik felé. Befészkelte magát az agyába, megbé­nította gondolatait. Voltak olyan na­pok, amikor kutató pillantásai min­den arcot átfúrtak, és tekintetével va­lósággal behatolt az idegen rendszám­­táblájú kocsik belsejébe. Miért ragad­ta magával ez a hirtelen ébredt bete­ges vágy? Sosem volt olyan fontos számára a viszontlátás. Igaz. szerették egymást, az átlagnál jobban, sok jót és rosszat csináltak végig együtt. Most azonban már férje van, két gyermeke, és rég kialudt ez a szere­lem. vagy csak eltemette. Pusztán a napok egyhangúsága okozhatta, hogy egyszerre csak élni kezdett benne az az átkozott mondat. Úgy érezte, talál­koznia kell vele. Még a férjénél és a gyermekeinél is jobban érdekelte — pedig bizonyára neki is van már csa­ládja. Talán közben el is felejtette volna az egészet, nem is gondolt volna a férfira, akárcsak a többiekre sem, akik nem álltak olyan közel hozzá. De így? Ebben a mondatban valami jö­vendölést érzett. Éppen ez emelte ki MONIKA HELMECKE őt a többiek közül. Miért mondta volna, ha nem úgy gondolja, hogy egy napon valóban viszontlátják egy­mást? Talán várt rá. talán valamilyen okból nem jöhetett el, hogy beváltsa ígéretét, de ő is ugyanolyan vágyakoz­va leste a vonatokat és autókat. Nem bírta tovább. Lehet, hogy még évekig kellene várnia. Este így szólt a férjéhez: — Elutazom Stepanhoz. A félje csodálkozva, ijedten nézett rá: — A lengyelhez? Mit akarsz tőle? — Látnom kell. Aztán visszajövök. Az az átkozott mondat. Hiszen tu­dod ... — Igen. De MI nem látjuk viszont egymást ha most elmész. Az asszony egy pillanatra elhallga­tott. — El kell utaznom, egyszerűen csak látni akarom. Semmi több. Visz­­szajövök. — Nem kell. Nem találsz itt sem engem, sem a gyermekeket. Amikor másnap az asszony beült a Varsó felé induló vonatba, mosoly­gott. „We’ll see us again” — gondolta, és rápillantott az utolsó házra, miközben a vonat lassan kigördült a pályaud­varról. Fordította: Antal Mária Csáky Károly Játszadozás Ne mondjátok még, ó, hogy nekünk már nem való az, mi jó-Nem baj, ha jön bajra jaj: fájni merjünk csak, szisszen­ni nem szabad. És ha nem marad semmi más. csak a /eloldozás, vétkezni vesztünkben, ínségünkben bűnt követni szabad nekünk mért ne lenne ? SZILVA JÓZSEF tusrajza (nőij)

Next

/
Oldalképek
Tartalom