Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-05 / 45. szám
1 978-ban részvétel a „Hlinsko v Cechách" c. kiállításon; 1979-ben 3. díj a „Tisztelet a munkának" c. országos fotóversenyen; 1981-ben részvétel az Ulánbátorban megrendezett „Interpressfoto '81" sajtófotó-világkiállításon, 1985-ben a „22. Zagreb Salon" nemzetközi fotópályázaton, amit a „Híd" c. képpel érdemelt ki. S közben 1981-ben Rimaszombatban (Rim. Sobota), majd Ipolyságon (Sahy) és Safárikovóban az első önálló kiállítás, a „Fénnyel írva", idén pedig a második, a „Rohanásban megpihenve". Az utóbbit az őrsújfalusi (Nővé Stráz) művelődési táborban tekinthettük meg először, a második bemutatót pedig kiadónk SZISZ alapszervezete rendezte meg. Ebből az alkalomból készült ez a beszélgetés. — Miközben a fotókat „szerelted" — hadd áruljam el, milyen egyszerű, praktikus és eredeti módon: gemkapcsokkal felfűzted a már előre speciális lyukakkal ellátott képeket egy szárítókötélre, amit a falra feszítettünk —, elmesélted, hogy fotós pályafutásod 13 éves korodban az iskolai fotószakkörben kezdődött. Fél évvel később vásároltad meg életed első fényképezőgépét, amivel azután szorgalmasan örökítgetted meg a családot. De hogyan jutottál el innen a mai második önálló kiállításig, amelyet hadd jellemezzek a te szavaiddal. „Ez a kiállítás: tíz év én vagyok, 42 képen, és egy képen talán a következő húsz év"? — Valóban a családdal kezdtem. Nyolcadikos koromban lettem a Tábortűz tudósítója, vasgyűjtéseket, pionírgyüléseket fényképeztem, de már akkor kezdtem tudatosítani, hogy a jó fotó magáért kell, hogy beszéljen, önmagában kell, hogy legyen mondanivalója. Éreztem, hogy nyitotabb szemmel kell járnom a világban, s állandóan keresni azt, ami megfog, hogy fotóban is kifejezhessem. 1973-ban a Hét „Fényképezzen Ön is!" rovatába már ilyen képeket próbáltam beküldeni. Már akkor érdekelt a szociofotó, s ma is úgy vagyok vele, hogy a bennem élő hangulatokat, legbelsőbb érzéseimet, amelyek a képeken keresztül bukkannak a felszínre, leginkább a groteszk fotóban és a szociofotóban tudom kifejezni. De azt a mai napig sem tudom, hogy mire leszek képes, mi jön ki belőlem . .. — De gondolom, a tudatos fotózás iránt való igényed kialakulásának stációi önismeretre is sarkalltak ... — Igen, a fotózás hozzásegített saját magam jobb megismeréséhez, de ami még fontosabb. a belső egyensúly kialakításához is. Nálam a hiányérzetet, a nyugtalanságot a fotó szünteti meg. Ha bánatos vagyok, a fotó az, ami megvigasztal. Ezért nem érzem sosem azt, hogy na most olyan zsákutcába kerültem, amiből nincs kiút... — Vagyis optimista ember vagy? — Hát... Elsősorban nagyon összetett ember vagyok. Nem úgy, hogy tíz különböző dolgot csinálok egyszerre, bár ebben is van valami. Hiszen a technikai segédeszközöket többször magam tervezem és készítem el bará-‘ tóm segítségével (mert nem minden kapható. reményt nem szabad feladni, mert akkor nincs, ami tovább éltessen. Mindig bízom benne, hogy ha a jelen épp nem is kecsegtető, a jövő kedvezőbben alakul. — Talán ezzel függ össze az is, hogy számodra nagyon sokat jelentenek az élet apróságai. S ez az érzékeny emberek egyik jellemző vonása... — Nagyon tudok örülni a látszólag jelentéktelen dolgoknak. Mert akármilyen apróságot csinálok, már annak a tudata, hogy sikerült, öröm. Mindenben a szépet keresem, és boldog vagyok, ha általam, a képeim által más is felfedezi az apróságokat, mert úgy érzem, ezzel másoknak is örömet szerzek. S ez már az önmegvalósítás egy fokozata. És ez is egy cél ma, amikor nem nagyon tudunk örülni mások örömének, nem nagyon tudunk együttérezni mások bánatával. Persze mindezzel együttjár ROHANÁSBAN MEGPIHENVE — BESZÉLGETÉS BORZI LÁSZLÓVAL (NEMCSAK) A FOTÓRÓL — vagy ha igen, nagyon drága), azután írogatok is, na meg a hétköznapi életet is élni kell. De arra gondoltam, hogy lelkileg vagyok nagyon összetett. S ezen belül szerfelett optimista. Hiszem, hogy akárhogy alakul is az ember élete, a r 1 tiii / L i. f /// á III i. : Ut \i ? fii, , / * Ili. } \ j u!r jh lit' hm */ V. „ Több szem többet tát, ezért én öt szemmel nézek a világba." az is, hogy a tarthatatlan állapotokra is érzékenyebb vagyok, s gyakran az is bánt, ami nem ellenem irányul... Védekezés? Próbálom megválogatni azokat az embereket, akiket a bizalmamba fogadok ... — Safárikovói vagy, de jelenleg Rimaszombatban élsz. Nemrég egy fotóalbumot is készítettél a városról. — Úgy kezdődött, hogy felajánlottam a Tompa Mihály közművelődési klubnak, hogy készítek egy húsz képből álló ajándékkönyvet Rimaszombatról. Munka közben döbbentem rá, mennyire nem ismerjük szűkebb környezetünket. Pl. felfedeztem egy tekeredő kígyó formájú, az 1870-es évekből származó csodaszép ajtókilincset. Nem ismertem, de rá kellett jönnöm, hogy más sem. Vagy a gimnázium homlokzatán Luther és Kálvin szimbolikus kézfogása. Apróságok, ke kedves színfoltjai a városnak. Elsődleges célom ezzel az albummal az, hogy ezeket az emlékeket megörökítsem, hisz lehet, hogy holnap már nem lesznek. Összesen 25 darabban állapodtunk meg a klubbal, eddig tíz készült el, s a klub vendégeit ajándékoztuk meg vele. Pl. Dévai Nagy Kamillát, Pelsőczy Lászlót, Bige Józsefet. — Utolsó kérdésem: jelenleg mit értesz az alatt, hogy jó fotó? — A jó fotót én a következőképpen határozom meg: jó kompozíció és tartalmi mondanivaló. A szép fotó nem egyenlő a jóval. A szép lehet jó is, ám a jó nem mindig szép — ez másban is így van .. . — Köszönöm a beszélgetést, és sok jó fotót a lencsevégre! Lampl Zsuzsanna U.i. A „Rohanásban megpihenve" c. kiállítás november 15-töl Marcelházán (Marcelová) tekinthető meg. (nő??)
