Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-09-11 / 37. szám
Ki fejen, ki vállon, ki háton, ki kézben, ki másutt hordja terheit egyenes, sudár testtartással, sőt ringó járással a fejen egyensúlyozott kosár, cserépedény néha húsz-huszonöt kilóval megrakott súlya alatt, vagy megtört derékkal, visszértágulással • és szívpanaszokkal, a hátra aggatott, néha még a test súlyát is meghaladó teher alatt. És természetesen elsősorban megint mi, nők! A nemek közti munkamegosztásban a teherhordás területein is természetesen miénk az elsőbbség bármelyik történelmi korszakot s bármelyik kultúrát tekintjük is. A cipekedés kitűnő mesterei voltak a múltban a palóc asszonyok. Ha egy palóc, már gyermekkel is megáldott fiatalasszony egy nyári reggelen a határba indult egész napos mezei munkára, például kapálni, a következő módon „díszítette fel" magát. Előbb hátára vette a háti kosarat, benne egész napra élelem a gyermek számára is, ruha minden eshetőségre s egyéb apró eszközök, amelyek a munka, az evés, a gyermek ellátása körül szükségesek lehettek. A kosárra felakasztotta s elöl a vállán átvetette a mezei bölcső karólábait s rúdját, mindezt körültekerte testén a vagy két méter hosszú vászoncsíkkal, melybe elöl a melle alatt gyermekét fogatta, s melyből kint a határban a rudakkal együtt a bölcsőt megalkotta. Végül, mert még a két karja ezek után is szabad maradt, azt is teliaggatta kosarakkal, fogta benne a kapát, a sarlót. így megrakodva ballagott az asszony a földekre kilométereket reggelente és este vissza. Azokon a vidékeken, ahol apró és szétszabdalt volt a határ, s benne egyegy gazda birtoka ugyanúgy, az aszszonynépség idejének s erejének tekintélyes részét emésztette fel az otthoni gazdaság és a határbeli parcellák közti ingázás és cipekedés. Hogy Tóbiné kamrájában Kéménden (Kamenín) csupa kosárba botlottunk, hogy a földön egymásba rakva. a falból kiálló szögeken s a mennyezetről lógó rúdon a mindenféle formájú és alakzatú apróbb és nagyobb vessző- és szalmakosarak sorakoztak, nem lepett meg bennünket, hisz a Garam mentén, palócok között jártunk. Tóbiné is magától értetődő természetességgel mutatta be egyik kosarát a másik után; ez a HÁTYI KAS, ebben répalevelet hordtak a kacsáknak, de olyan is megtörtént már Kéménden, hogy valaki inkább a kacsáit vitte magával benne a határba, nehogy a héja, míg ő oda van, elvigye őket. Emez itt a KÉZIKOSÁR, ezzel a boltba jártak bevásárolni az asszonyok és a városba, vásárra. A PIACI KASban az eladnivalót, a túrót, tejfelt szállították. A SZAKAJTÓKASban kelt a tészta. Emez, nagy kerek, veszszőből font KENYÉRKOSÁR igen megbecsült volt mindig Kéménden. A KAROSPADon volt a helye, benne tartották vászonkendővel letakarva a megszegett kenyeret. Mindez Kéménden nagyrészt már a múlté, a kosarak üresen vagy limlommal telirakva porosodnak a kamrákban, csak tiszta vízben való csutakolás után ilyen szépek újra, kedvet keltve bennük a kosarakban való „cipekedéshez". KOCSIS ARANKA HRAPKA TIBOR FELVÉTELEI (dUD
