Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-24 / 4. szám

Itt mindig történik valami. Amint leesik az első hó, alkalmi kirándulók s a Tátra hű szerelmesei, az évente újra és újra visszatérők, magányosak vagy kisebb-nagyobb csoportok hahózásától és huhózásától, tülülüző csatakiáltásaitól visszhangzanak a bércek.

Egyszer csak ejborul az ég, viharos széllökések rángatják a magasban feszülő drótköteleket, a felvonók gyorsan leállnak, s védett helyekre vonulnak az addig nagy hangon rikoltozó seregek, visszaadva a Természetnek az ő birodalmát. Szűziesen fehér, tiszta minden.

De lent a völgykatlanokban, a szállók és turistaházak környékén hamarosan újra megjelennek a tarka seregek, ha lehet még harsányabban, sokszínűbben, rózsaszín kalapokban, hálóingben vagy éppen kifordított nagybundában, macskaképüre vagy oroszlánpofájúra mázolva, libasorban, összefogódzkodva tapossák a havat, akárcsak ha az elemi erők hatalmával akarnák büszkén felvenni a versenyt. Fiatalok. Középiskolások sítanfolyamon, akiknek féktelen jókedvét még a sötét fellegek sem szegik. Hóhullásban és a verőfénytől sziporkázó havon bármikor és bárhol beléjük botolhatunk. Ez már itt hagyomány. Tátrai karnevál.

Kép és szöveg: Könözsi István