Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-09-11 / 37. szám

(Jó... jó... hazudtam akkor, amikor ágy ágy mellett, negyedmagammal feküdtem az átépítésre váró munkásszálláson, a negyedmagamból csak annyi volt igaz, hogy közösen főztünk, hétfőn paprikás krumplit, ami eltartott csütörtökig, csütörtökön krumplis tésztát, pénteken héjában főtt krumplit, szombat-vasárnap a talponállókat jártuk, hétfőn kezdtük elölről... s hazudtam később is, dicsértem a fogvacogató albérleti szobákat az estétől reggelig csivitelő házinéniket a csivite/ésüktől hangos, kioltott szemű estéket dicsértem, dicsértem; a Bajcsy-Zsilinszky Kórházat az orvosokat a fehér mosotyú ápolónőket csak éppen azt felejtettem el elmesélni, hogy melyik osztályon fekszem, mivel vigasztal a tüdőosztály főorvosa, hazudtam, hogy féltésük ne cserélődjön bánkódásra, hazudtam, mert választásom minden próbatéte egyedül rám tartozik ...)

— Arra gondoltatok-e, hogy a leányka milyen sorsra jut? — zörren a szoba feszületes némasága.

— Nála marad.

— S ezt csak Így mondod?

— Hogy mondjam?

Ujjai közt felparázslik a cigaretta:

— Semmiképpen se taplósan.

Miklós kedvetlenül legyint:

— A törvény neki ítéli.

A parázslat füstté szelídül:

— Haszontalan beszéd: így is, úgy is a felére marad.

— Mindent megteszünk, hogy ne szenvedjen hiányt.

— S a szeretet?

— Abban sem lesz hiánya.

— Mondod most.

— Holnap s holnapután ...

Szemrehányóan:

— Ne fogadkozzl Ahogy ismerlek, másodjára is megbokrosodsz; másik asszonyt keresel, s azzal is keveredik majd a véred.

Fölemeli az ujját:

— Azt már nem.

— Mondtam, hogy ne fogadkozz, tudatlan ember szokása.

Körbepillant: anyja beomló arccal sírdogál, a feszület egyes-egyedül maradása végighullámzik a falon, a régi, boldog-iskolás fénykép elveszett tükör, a falióra súlyzói idejükbe feledkezve járják kibékíthetetlen irányukat.

Pihentető percre vár.

— Van-e hova költözzél? — szelídül tovább apja feddő hangja.

— Van. A Liget utcába.

— Legyen kikeleted.

Koccintanak.

— A kikelethez pénz is kell — siet Miklós az enyhülő kívánalom után.

Mintha só ment volna a szemükbe.

— Mindent értek, ezért jöttél haza —

sötétül el újra az imént még féltő anyai tekintet. /

— Kölcsönbe ...

— Kölcsönbe — emelődik a hangja szájmozdulata után.

Miklóst szégyenkezés önti el.

(Nem lett volna szabad... ha már hozni egy fillért sem hoztam ehhez a házhoz... mint akinek megfeneklett az esze...)

— Ostobaság ... vétett szó került a nyelvemre ...

Kövülten hallgatnak.

Mártonné a párnába markol:

— Mennyi kellene?

Még mindig zavartan: <■»

— Háromezer forint.

— Sok.

— Tudom, hogy sok.

Miklós az apjára sandít (sose várt nagyobb feszültséggel döntésre); oldódik-e arcáról a sötétedés, enyhül-e pillantása ... már mozdul, a fiókos asztalkán időzik — fejtartásából látszik, semmit sem változott:

— Van-e annyi, Regina?

— Kell legyen.

„Nem bántad meg, hogy a messzebbvaló életet választottad?"

„Nem."

„Megvilágolt-e benned, miért indultál meg?"

„A lélek indításából."

„Bibliás beszéd."

„S ha az?"

,A lélek indításából templomba jár az ember."

„Meg oda, ahol a léleknekvaló szükségét keresi."

„Abból a szükségből senki sem lakik jól."

„Abból nem."

„Arra való, hogy elvegye a nyugalmadat."

„Éppen azt akarom."

„Haszontalanságra adod a fejedet."

„Egyszer talán haszna is lesz."

„Az egyszeríg élni is kell."

„Élek."

„Aszályosán.”

„Terméséből kendnek is juttatok, többszörösét, mint amennyit..."

„Ne áltasd magad, fiam."

— Add oda neki.

Még mindig szégyenkezéssel:

— Kendteknek nem marad.

Mártonné karja a párnára hull:

— Eddig is a kicsihez szoktunk, a testvéred irgalmából ezután is megleszünk valahogy ...

Miklós a szégyenérzet harmadik hullámát viseli a legnehezebben: inog, a szék, felére zsugorodik, megpróbál kiegyenesedni, valami visszahúzza, fölnéz, ahol a pénz, ott a boldogság — nevet szemébe a falvédő, ahol a pénz ...

(Testvéred irgalmából...)

Surrog az óralánc, figyelemfordító feloldozással surrog.

(A testvérem:)

— Anti?

Mártonné fejmozdulata az óra számlapját keresi:

— Hol lenne, a kocsmában. Minden este részeg.

— Mikortájt jő meg?

Ráncai összefutnak:

— Amikor hazahozzák.

Árnyékos ököl zuhan az asztalra:

— Neki se essék bántódása.

— Védjed csak, védjed.

— Ne sopánkodj annyit, nyolc esztendeje asszony nélkül viselődik.

— Megvárom — mondja Miklós.

— Nem érdemes, ilyenkor úgysincs az eszénél... Jobban teszed, ha lefekszel. Az ágyatok AZÓTA érintetlen.

„Évek óta vártam erre a napra."

„Én is."

„Ha tudnád."

„Tudom."

„Féltem tőle, s mégis vártam."

„Mitől féltél?"

„Hogy elrontok mindent, hogy ...'

„Hogy?"

„Félbemarad az első éjszakám."

„És félbemaradt?"

„Jaj, dehogy. Azt hittem, hogy megpattan a testem, meggyullad alattam a szalmazsák ..

Leszedi az ágytakarót, a derékaljpámákat, megigazítja a lepedőt, a szalmazsákot.

A szalmazsák hasadéka penészlö aranylás.

(Bűzlik a rothadástól.)

Ringató félhomály.

A keskeny szoba lassú mozgással mutatja tárgyait: a könyvespolcot, a keskeny asztalt, a fonott ruháskosarat, a lemezjátszót, a kivehetetlen alakzatú vázákat, könyvespolcéiszeket, a furcsa mintázatú faliszőnyeget...

Mintha zuhanna, távolodik az ágy... aztán megáll, az ablak közelsége megemeli, az átvilágított függöny kékkel, kékesszürkével borul szemére, kétoldalt vakító fénycsík ...

Ismerős nevetés.

Az ágyközeli fénycsík megszakad, derengésében hosszú, sötétbarna haj szálazódik.

— Jól aludtál?

A föléje hajló arc nem mozdul.

Hosszasan nézi, hiába ... végül a nevetéshez igazítja.

— Kriszta?

— Én vagyok.

Felül:

— Hogy kerültem ide?

— Felszedtelek.

Válla előreesik.

— Hol?

— Az Erzsébet -sörözőben.

Behunyja a szemét.

— Nagyon részeg voltam?

— Nem látszott rajtad.

Elkínzottan:

— Amikor már elszakad bennem a film ...

Kriszta elhúzza a függönyt — az ablak

megtelik kéklő éggel, fák zöldjével —, majd Miklós mellé ül.

— Kérsz kávét?

Ásít:

— Kérek.

Kriszta friss, fürdés utáni illatot hagy az ágyon.

(Mennyivel más, csupa kedvesség... természetesek a mozdulatai... Egészen más, komoly, méltóságteljes...)

Megissza a kávét, a csészét az asztalkára csúsztatja.

— Nagyon restellem.

— Ugyan.

— Ismerem magam.

Kriszta megrázza a fejét, fogsorán friss mosoly, válla fölött napfény.

— Hidd el, nincs mit restellned.

— Nem randalíroztam?

A szeme is nevet:

— Nem.

Miklós maga felé fordítja Kriszta arcát.

— Őszintén.

A függöny lebegése fény-árnyék játékkal tarkítja a falat, időnként Kriszta homlokáig fut a rajzolat:

— Fölösleges faggatóznod.

Miklós visszafogott nyugtalansággal figyeli a fény-árnyék párviadalát.

— Valamit csak csináltam.

— Hamuszürke arccal ültél, és morogtál.

— Csak morogtam ?

Szemöldöke is játékosan ívelődik:

— Nem, nem, nem, nem akarok hazamenni, daráltad ellenkező elszántsággal.

— Semmi mást?

— Ha jól emlékszem, valakit szidtál. Béreit vagy Bércest, mindennek összehordtad, címzetes stricinek, hazaárulónak, meg miegymás, sehogy sem tudtál belenyugodni, hogy disszidált.

— Most se tudok.

— Barátod volt?

— Olyasféle.

Miklós, mint akinek semmibe veszik a gyermekkorát, a gyermekkori táj megannyi emlékét, láthatóan nem szívesen időzik Bércesnél, émelygés fogja el:

— Elég nevetséges lehettem.

Játékosan:

— Inkább jópofa.

Lehorgasztja a fejét:

— El tudom képzelni...

Kriszta megcirógatja:

— Kedvesebb tudsz lenni, mint józanul...

— Igazán?

— Igazán.

— Bolondozol.

— Komolyan mondom.

Közelebb húzódik:

— Meglep.

— Mi ebben a meglepő?

— Azt mondják, bizonyos ponton túl agresszív vagyok. Kötekedő és agresszív.

Legyint:

— Engem éppen az ellenkezőjéről győztél meg.

— Nem féltél tőlem ?

Kriszta hangja megtelik melegséggel:

— Miért féltem volna ?

— Részeg voltam...

— Mielőtt taxiba ültünk, megállapodtunk, vagy rendesen viselkedsz, vagy (ahova készültél) a Lövölde téren alszol.

Felnevet:

— Később sem próbálkoztam ?

— Nem. Csöndesen figyeltél. Csak akkor szólaltál meg, amikor vetközés közben megpillantottál meztelenül.

— Meztelenül?

— Erre sem emlékszel?

Csodálkozással:

— Nem.

— Azt mondtad, olyan a mellem, mint a folyami kavics.

Miklós tekintete végigfut az átlátszó hálóingen :

— Tökéletesen olyan.

Szégyenkezés nélkül:

— Most is olyannak látod?

Átkarolja:

— Még olyanabbnak ...

Kriszta hátrahanyatlik:

— Mondd még egyszer.

— Folyami kavics.

Felforrósodott lélegzettel nyitja szét a hálóingét :

— Mondd.

. — Folyami kavics.

A függöny után nyúl :

— Érintsd meg ...

— Mint a napon felejtett folyami kavics ...

Teste is felforrósodik:

— Ölelj át.

Hosszan magához szorítja.

(Lávás lélegzet!) (Folytatjuk)