Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-21 / 34. szám

Peter Hacks:

A furfangos ördög meséi

Prosper telefonja

Prosper nyugodt és megfontolt fiúcska volt, mindenkivel békében megfért, kivéve a nagynénjét, Fiebig nénit. Vele állandóan civakodott. Az alkalmat pedig mindig egy és ugyanaz adta: Prospernek az volt a szokása, hogy kiszedte apja könyvszekrényéből a felnőtteknek való köteteket, olvasgatta őket, a nagynéni pedig ezt nem tűrhette. Valahányszor csak meglátta, hogy Prosper az apja valamelyik könyvébe mélyed, nyomban elvette tőle á könyvet, és így okította: Kicsi vagy még ehhez. Vagy: Ezt még úgysem érted. Ilyenkor Prosper titokban odasurrant a könyvszekrényhez, s újra kiszedte a könyvet. Akkor aztán megszidta a nagynéni, s ezzel még inkább megkeserítette Prosper életét. Elszomorító, ha rokonok örökös viszályok közt élnek. De Prosper úgy gondolta, Fiebig nagynéninek ebben semmi esetre sincs igaza, s mi osztjuk véleményét.

Egy szép napon aztán — mégpedig éppen azon a napon, amikor a születésnapja volt — Prosper telefont kapott ajándékba. No, nem igazit, felnőttest. Isten őrizz, azt azért nem. Csak játéktelefont. A felnőtt telefonba beleszól az

ember, és válasz érkezik belőle. Egy játéktelefonba csakis belebeszélni lehet. A játéktelefon tehát, összehasonlítva a felnőttekével, éppen feleannyit ér, de ez sem kevés, ha meggondoljuk, milyen nehéz manapság olyan telefonhoz jutni, amely valóban mindkét célnak megfelel. Prosper azon a napon, amely tehát a születésnapja volt, korábban tért nyugovóra a szokottnál. Levetkőzött, holmiját szépen elrendezte a széken, megmosakodott, fogat mosott, és eloltotta a lámpát. De aztán felvette a telefonkagylót, tárcsázott, és élénken beszélni kezdett a készülékbe.

íme a beszélgetés, melyet Prosper folytatott:

— Itt Prosper beszél. Tesch boszorkánymester? Bocsásson meg a kései hívásért, boszorkányinester úr, de hát ön napközben nem veszi fel a kagylót. Panaszügyről van szó. Igen, igen, jól értette: panaszt kívánok tenni. Először hetekig megvárakoztat, aztán nem személyesen jelenik meg. csupán a segédjét küldi el hozzám. Hogy az mit hibázott el? Rögtön megmondom önnek, mit hibázott el a segédje. Fiebig nénit átváltoztatta zöld papagájjá: ez eddig

még nem lenne baj. De először is: a papagáj kék volt, és nem zöld. Másodszor: egyre csak azt kiabálta: A könyv nem neked való! A könyv nem neked való! Harmadszor pedig: az egész mutatvány húsz percig sem tartott, és a papagájból máris újra nagynéni lett. Hallja, mester, ez nem olyan munka volt. mint amit korábban megszoktam öntől. - Fusermunka. Azonkívül az ön segédje nem ügyelt a tisztaságra sem. Mindenütt mellévarázsolt. A nappaliban a tükör faragott levelei mind elhervadtak és lehullottak. Igen. igen, lehullottak. a falióra kakukkja pedig éppen tojásokat rak. Én is azt akarom, hogy a saját szemével győződjön meg minderről. Különben másutt fogok varázsoltatni a jövőben, végérvényesen. Csütörtök? Igen, csütörtökön itthon van a

nagynéni. Rendben van, mester. Akkor csütörtökön, de biztosan! Ebben maradunk. Nagyon köszönöm, mester.

Alig tette vissza Prosper a kagylót, nyílt az ajtó. és Fiebig néni lépett be a szobába. — Dünnyögrti hallottalak — mondta —, és látni akartam, hogy nem valamelyik könyvön kaplak-e rajta megint, amilyenhez nem lehet meg még a kellő érettséged.

— Á — mondta Prosper —, csupán egy telefonbeszélgetést kellett még gyorsan lebonyolítanom. De csütörtöktől, kedves nénikém, ígérem, nem lesz többé panaszod rám.

Ennek a históriának így szól a tanulsága, mondta rá végezetül az ördög: A mesteremberekkel egyre több a bosszúság.

A fülemüle fészke

A rigó a futórózsa sűrűjébe építette a fészkét. Ökölnyi csomóba fonta az öszszehordott fűszálakat és száraz ágakat, a közepén mély üreget alakított ki. Az építményt szorosan tartották a rózsa indái, derekas munka volt. Ebbe a fészekbe potyogtatta a tojásait. A tojásokból kiköltötte a kisrigókat, amelyek főként csőrből álltak; úgy fest a helyzet a madaraknál is, mint az embereknél, tudvalevőleg a csőrüket annál nagyobbra tátják, minél fiatalabbak. Minden a normális mederben folyt — egészen addig a napig, amelyen kitört a vihar. A vihar letépte a rózsaindákat az oromzatról, így azok a fészekkel együtt a levegőben hintáztak, mint valami hadonászó ember kaijai, a rémes eső meg. amelyet a vihar sajnos éppen az oromzathoz csapkodott, mintha dézsából ömlött volna a fészekbe és rá a kisrigókra. A fészekalj, mint említettük, mély volt és meredek az oldala. De nem sok hiányzott ahhoz, hogy a szélvihar kiborítsa a kisrigókat, vagy hogy a felhőszakadás kisodorja őket. Az ítéletidő három nap után elmúlt, éppen jókor, így még megúszták a kicsinyek némi ijedséggel.

A poszáta egy puszpángcseije gömbölyű aljába rakta a fészkét. A puszpángnak keskeny, sötétzöld levelei vannak, melyek — különösen ha rendszeresen nyitják — szorosan illeszkednek egymáshoz. Senki sem fér közéjük, de még a levélámyékba sem lát bele. Maga a poszáta is, noha igen apró madár, csak nagy fáradsággal tudott átbújni egy résen, melyet a cseijekosár legalul kínált. Ennél jobban eldugott fészket elképzelni sem lehet. Mennyire megrémült hát a poszáta, amikor egyszer éppen — farkát felegyenesítve, különben nem fért volna el a fészekben — a kicsinyei fölött üldögélt, s hirtelen.

egészen közel a feje fölött, borzalmas recsegést és rázkódást tapasztalt. Az ágak forgácsai szanaszét hullottak a levegőben. A levelek adta fedél szétesett. A fészek, melynek a legnagyobb titokban kellett volna maradnia idegen szemek előtt, most hirtelen védtelenné vált a rátörő napfényben. Mi történt? Sövényvágó ollójával a kertész a puszpángot újra szép és gömbölyű formájúra alakította, s eközben egészen közel jutott a poszátához, és csak egy hajszálon múlott, hogy le nem nyírta legyező alakú, feltartott farkát. A poszáta a fiókáihoz simult, s úgy hitte, eljött a vég. Inkább velük együtt pusztul, mint hogy cserbenhagyja őket. Igaz, a kertész. amikor észrevette a fészket, lábujjhegyen lépdelve otthagyta a madárkákat, a poszáta pedig tovább táplálhatta az immár védtelen fészekben a poszátafiókákat, egészen addig, amíg nagyok nem lettek és el nem indultak első próbaröptükre. A helyzet azonban változatlanul veszélyes maradt, s a poszáta éjjel-nappal rettegett valamilyen tragédiától.

— A biztos tehát nem biztos — állapította meg a fülemüle, mert szemtanúja volt a rigó és a poszáta aggasztó sorsának. — A legnagyobb óvatosság sem ér semmit. Szerencse kérdése az egész; szerencséd van, vagy nincs szerencséd. — így szólt hát a fülemüle, és pár szálat dobott az üregbe, amely ott keletkezett, ahol a kőfalból kipottyant egy tégla. Oda tojta mind a hét tojását. Három rögtön legurult, és szétfröccsent a kövezeten. A többi négyet nem sokkal később elvitte a macska.

Ennek a históriának így szól a tanulsága, mondta rá végezetül az ördög: Ha nem is biztos, ami biztos, a bizonytalannál még mindig biztosabb.

Drescher J. Attila fordításai