Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-24 / 4. szám
— Neked nincsen bongockád! — üdvözölte Rotaridest harmadfél éves Vilko fia. apja orra alá dugva ökölbe zárt kis kezét. — Gombocskám? Nincsen — vallotta be Rotarides megadóan. Fia szemlátomást felderült, rikkantott örömében, és boldogan odább tipegett. Az ajtóban az anyja jelent meg. Rotarides fáradt pillantása felesége arcára kalandozott. Az arc szabályos, kissé éles vonásaira sápadt bőr feszült. Legalábbis Rotarides ilyennek látta azokban a pillanatokban, amikor megkísérelte feltűnés nélkül, de annál tüzetesebben kifürkészni, mi játszódhat le e mögött az oly meghitten ismert s mégis újra meg újra felfedezésre váró álarc mögött, mi tükröződik a barna szempárban, amely most csaknem feketének látszott, s milyen érzelmek jelennek meg az aszszony szája és ajka körül, amely, ha valami felizgatta, alig észrevehetően elsötétedett. Olykor, ha az üdvözlés pillanataiban így szembekerültek egymással. Rotarides eltűnődött titkos megfigyelésein, egy pillanatra a kívülálló szemével nézve házasságukat, s amint a tárgyilagos szemlélőből visszaváltozott férjjé, újra meg újra eltöltötte a felesége iránt érzett őszinte szerelem. De ezúttal nem így történt. — Képzeld, valaki megint megharapta — mondta az asszony felháborodva. — Ide gyere, Vilko. egykettő! Megmutatjuk apucinak a hátacskádat. S mialatt Rotarides a szűk előszobában a könyvekkel, folyóiratokkal, cipőkkel megrakott polcnak támaszkodva papucsot húzott, fia engedelmesen odaállt eléje. — Neked niincen ilyeneed . .. — ismételte meg a kicsi elnyújtott, éneklő hangon előbbi szavait, miközben tenyerét apja elé tartotta. A gomb kicsi volt, gyöngyházszínű, bizonyára valamelyik ingecskéjéről szakadt le. A gyerek a gombot észrevétlenül apja cipőjébe potytyan tóttá. Az asszony erélyesen megperdítette a gyereket, feltúrté a trikóját, s Rotarides az apró, meghatóan finom vonalú bal lapocka alatt két, egymással szemben álló. lilás peremű. rózsaszínű kis félholdat pillantott meg. Leguggolt, és megsimogatta a kicsi világosszőke, borzas haját. — Ki harapott meg, mondd csak? — Hajapott — vallotta be készségesen Vilko. — Jó. de ki? Ki volt az? — Hajapott... — hajtogatta a kicsi s látszott rajta, hogy erősen tűnődik valamin. — Ott... ott bibi — mondta, nehezen préselve ki magából a szót. Rotarides felsóhajtott, aztán fölegyenesedett. és megvonta a vállát. Vilko minden mozdulatát utánozta. — Azt hiszed, Tonka, hogy a te fiad nem harap? Egészen biztosan nem marad senkinek adósa ... — Kétlem — válaszolta az aszszony szárazon, mert nem nagyon hitt magzata ellenszegülő képességében, harci szellemében és életrevalóságában. — Hiszen rád ütött — fűzte hozzá csípősen, s részben talán alaptalanul is. Mikor az asszony, a vizsgálat eredményével korántsem megbékéltem kifordult az előszobából a két férfiú egy kis ideig még gondolataiba mélyedve állt. Aztán Rotaridesnek váratlanul eszébe ötlött valami, s újra lehajolt a fiához. — Mondd csak. meg tudnád harapni apucit? Na gyere, próbáld meg! — dugta a kicsi orra alá a hüvelykujját, gyengéden megpöccintve vele kisfia enyhén előrecsücsörödő alsó ajkát. Vilko az apjára sandított, s szája szögletében hitetlenkedő, huncut mosoly villant. Tudta, hogy ettől a felnőttől mindig várhat valami érdekeset. — Nyisd ki a szájacskádat! Nocsak! Hamm!... — biztatta Rotarides, aki mindig is kedvelte a kísérleti módszereket, Vilko kerekre csücsörítette félig eltátott kis száját s unottan benyálazta apja felkínált hüvelykujját. Rotarides csalódottan a nadrágjába törölte a kezét, megvetően féiretolta a fiát, és belépett a szobába. Pillantását fürkészőn végigjáratta a birodalmán, ami nem volt nehéz, mert az egész egy tágasnak éppen nem mondható szobából és egy pirinyó konyhából állt. Nagy merészség kellett volna ahhoz, hogy valaki betegye a lábát a konyhába, mikor Rotaridesné a fazekak körül foglalatoskodott. A szoba bútorai úgy hatottak, mintha a falakat, a mennyezetet és az ablakokat támasztották volna alá. Egy szűk bányafolyosó aládúcolt kiszögelléseire emlékeztettek, de betolakodtak a szoba közepére is, félig elfedve a padlószőnyeget. Ez híven őrizte Vilko fáradhatatlan ténykedésének a nyomait: néhány játékszert, egy-két kockát és karikát, egy építődoboz tartalmát meg egy képes mesekönyvet, két nedves foltot és rengeteg, nyilvánvalóan kekszből származó morzsát. — Úgy látom, a bölcsődében nemigen törődnek a gyerekekkel — kiáltott ki Tonka a konyhából, ahol a fazekakból vízpára sistergett elő. — A gondozónő azt mondta, hogy csakis reggel történhetett a dolog, mikor ő még nem volt benn . . . Hétfon majd megkérdem Karáseknét — ő beszédesebb —, hogy ki volt az már megint. Az ember hiába szól nekik, nem hajlandók megkeresni a tettest. — Miféle tettest — igyekezett Rotarides békítő hangot megütni. — Ugyan, hát felelhet egy ilyen apróság a tetteiért? — Végtére is meg kell tudnom, ki harapdálja mindig Össze! — Aú!... — szisszent fel ebben a pillanatban Rotarides. Apró egérfogak mélyedtek a lábikrájába. Meglepetése nagyobb volt, mint a fájdalma, de azért egy heves rándítással kiszabadította fogva tartott lábát, és a merénylő felé fordult. Kisfia sunyi pofácskájáról ezt lehetett világosan leolvasni: Nos, most már tudod, amire kíváncsi voltál? A harag első, ösztönös rezdülése elmúlt. Rotarides elmosolyodott. Tetszett neki fia talpraesettsége. Mégiscsak jó dolog az a bölcsőde! — Mi van? — pillantott hátra az asszony. — Azt hiszem, az ügy kizárólag Vilkóra tartozik. Egyedül is elintézi... Elintézi, elintézi... Ő a legkisebb közöttük. És még alig tud beszélni. — Lehet, hogy nem akar. Én sem vallottam be soha, kivel verekedtem össze. — Azt hiszed, most bölcsen a pártját fogtad? Fityfenét! Én jobban tudom, mit képes egy ilyen gyerek elviselni, és mit nem! A nappali szekrénysorának két része közé ékelt asztalka alól papírlapok zizegése hallatszott. Vilko, aki nem volt hive a szófecsérlésnek, ismét cselekedett. Egy halomnyi összegyűrt rajzlapból fészket formált, s a fészek belsejét apja modellező pálcikáival bélelte ki. Rotaridesnek megroggyant a térde, a fájdalom mint valami ragadozó, a lábikrájából a mellkasába szökkent. — Tonka! Az istenért! Tonka kezéből kihullott a bádogfedő, s úgy csörömpölt a gőztől párás konyhában, mint valami alkalmatlan időben megszólaltatott cintányér. Az asszony kipirultan, gőztől harmatosán, kezét a köténye alá dugva, besietett a szobába. — Hogyan engedhetted meg neki?! — kiáltott fel Rotarides. — És hogyan férkőzhetett hozzá?! Nem minden támadás késztet védekezésre. A támadás olykor ellentámadást vált ki. különösen, ha a másik fél az ember tulajdon felesége. — Mit gondolsz?! Nem érek rá főzés közben folyton a drágalátos fiacskádat ellenőrizni. Nem mondanád meg, hova záijam be? Talán a fürdőszobába? Vagy a vécébe? Tehetek én róla, hogy nem rakod el a dolgaidat? — Ide tettem — simított végig Rotarides az üres polcon olyan sóvár mozdulattal, mintha nem sokkal előbb még valami hőn szeretett lény ült volna rajta. — Ezek szerint most már oda is fel tud kapaszkodni — állapította meg Tonka szárazon. A két felnőtt feje és válla annyira betöltötte az alacsony asztalka alatti teret, hogy Vilko már nem bírt hátrább húzódni. Amikor észrevette. hogy az egyik papírlapot a másik után rángatják ki a feneke alól. s hogy nem képes megoltalmazni a vackát, nyomban éktelen bömbölésbe kezdett. — Majd újat csinálsz — mondta Tonka, és Vilko meg Rotarides nem tudták, melyikükhöz beszél. A kicsi most más hangon folytatta a sírást. Rotarides pedig, megkaparintva müve romjait, feljajdult: — Ezzel a modellel már majdnem kész voltam! Te is tudod, mennyit kínlódtam vele .. . — Azon csodálkozom, hogy képes vagy ennyi időt pazarolni rá. Lesz ebből egyáltalán valami? — Tonka! A négy kiterjedésű paralelepipedon csehszlovák szabadalom! Papíron megvolt az egész; Bloch mérnök útmutatásai szerint elkészítettem a rajzokat„s a modell megépítéséhez csak aztán kezdtem hozzá. A jövő héten akartam bemutatni a csoportomban. — Négy kiterjedésű paralelepipedon ... — mormolta Tonka. — Az embernek beletörik a nyelve. A szokatlan testhelyzetben folytatott párbeszédtől kimerültén, lihegve ültek fel a heverőre. Lábuk előtt olt hevertek Rotarides úttörő alkotásának maradványai. Vilko az asztal alatti félhomályban üvöltött, közben azonban éber szemmel leste. mikor válik számára kedvezőbbé a helyzet. Noha odakint a konyhában valami fenyegetően bugyborékolt, Tonkának mintha elfogyott volna a bátorsága, hogy megzavarja a mozdulatlanság eme pillanatát, amely úgy hatott, mint egy komoly családi szertartás. — A kapormártás — mondta végül fojtott hangon, bánatosan. — Vedd le a tűzről — suttogta Rotarides a nyálát nyeldesve, mert még a harag sem volt képes legyűrni az éhségét, amelyet már hazafelé jövet is érzett., Vilko sietett kihasználni az alkalmas pillanatot. Fürgén előbújt az asztal alól s apjához törleszkedett. Úgy dörzsölgette az állacskáját Rotarides térdéhez, mint valami hűséges rabszolga. — Apuci, tanci-tanci... — hízelkedett már-már hivatásosnak ható magabiztossággal. — Táncolj egyedül! — Tanci, tanci-tanci! — sivította most már a kicsi. S mire a mártás már annyira kihűlt a fakanálon, hogy Tonka megízlelhette, a lakást két pár láb dobogása és sikongó gyerekkacaj verte fel. Rotarides a legyőzőnek félszeg vigyorával. az öngúny és az önpusztítás vad megszállottságára emlékeztető túlzott erőkifejtéssel topogott a meghitt kis szoba közepén, szorosan megmarkolva a két apró gyerekkezet. RÁCZ OLIVÉR fordítása JOZEF PUSKÁS A negyedik dimenzió (részlet) Szilva József linóleummetszete