Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-10 / 28. szám
ORDÓDY KATALIN HOSSZÚ UTAZÁS A határállomáson az alkonyi órákban élénk volt a forgalom. A szemerkélő eső lassan csillogósra mosta a kocsit, az autóbuszok poros tetejét, meg-megakadó erecskékben folydogált az ablakok üvegén. Kigyúltak a neonok is, zöldes fényükkel hirtelen elváltoztatva a sugárzásuk körébe eső világot. A jóképű fiatal vámtiszt lankadatlan éberséggel figyelte a terepet, ne essék valami szabálytalanság a mozgolódásban. Munkáját könnyűnek és szórakoztatónak találta, csak nemrégiben helyezték ide. Tulajdonképpen írói ambíciói voltak, s úgy találta, hogy itt a határon nagyszerű előtanulmányokat végezhet, hiszen annyi különféle típusú, érdekes emberrel akad dolga. Izgalmas volt megfigyelni, ki hogy reagál, ha akadékoskodik, vagy ha nagyon udvariasan kezeli az utasokat, s szinte személyhez szóló kedvességgel kíván nekik jó utat. Most csak sétált, néhány lépést erre-arra, és figyelt. Szeme rátévedt az éppen előtte várakozó autóbuszra, s benne egy ablakhoz támaszkodó ősz fejre. A világítás, az árnyékok, a csordogáló eső üvegen át rávetödő foltjai szinte múmiaszerűvé tették a behunyt szemű arcot. No, az anyóka elbóbiskolt. Nem csoda, meglehet már vagy százéves. Hogy az ilyennek is van kedve utazni! Megcsóválta a fejét, aztán pillantásával megint a ki-becihelődő, csomagteret nyitogató utasokat követte. Az öregasszony nem szundikált. A gyér világosságban az ölében tartott színes fényképet nézegette. Mit is mondott Egon ? Megvan! Polaroid. Polaroidkép. Exponálni kell, s rövid idő alatt a gép kiadja a kész képet. Virágos bokrok előtt hárman álltak, két ősz asszony között egy kopasz férfi. De nem a kopasz férfit látta a képen, hanem a kisfiút, s Lőrincz Zsuzsa illusztrációja átjárta a régi kislány boldogsága, mikor először pillantotta meg unokafivérét. Szövetségest keresett s óhajtott benne, Zsuzsi ellen, aki négy évvel volt idősebb nála, s ennek a korkülönbségnek minden nyomasztó fölényét éreztette vele. Az előlegezett bizalom és szeretet megérinthette Egont is, mert az első naptól fogva jó barátok lettek. Mielőtt még találkoztak volna, szülei beszélgetéséből tudta, hogy az erdélyi „szászok" hozzájuk költöznek a tágas, sokszobás Kamuti-házba. Mert az ö anyja és Egon anyja nővérek voltak. Máig sem tudja, miért is költöztek el Irén néniék Brassóból. Aztán mintha nem is két, hanem egy család élt volna a házban, csak zajosabb, vidámabb lett az élet s olyan, mintha kezdettől fogva sosem lett volna másképp. Paul bácsiból hamarosan Pali lett, és folytatta fogorvosi mesterségét. A kis Anni csöndes volt és kék szemű, mint az apja, de Egon anyjára hasonlított, Kamuti-fajta volt, barna bőrű, fekete szemű. Meg lehet-e figyelni, amint a fekete haj lassan fehérbe vált ? Ö sem tudja tetten érni a pillanatot, mikor vált rajongása szerelemmé. Egy nyári délután forróságát még ma is érzi, ha visszagondol rá. Talán akkor? Szomszéd gyerekek voltak náluk, a kertben bújócskáztak. Zsuzsi volt a hunyó, mindig olyan könnyen talált rájuk, öt bosszantotta, megalázta ez az ügyesség. Elhatározta, hogy semmiképpen sem hagyja magát fáradság nélkül megtalálni, s bár nem volt a játékszabályokban egyenesen kimondva, hogy tilos a házban elbújni, a kertben játszva általában csak ott kerestek rejtekhelyét, ami böviben kínálkozott is bokrok, fák, filagória formájában. De át lehetett menni a gazdasági részbe is, fáskamra, baromfiólak, ó, rengeteg helyen meg lehetett bújni, s ha valaki szemfüles volt, át is surranhatott egyik helyről a másikra. Ö a tárva-nyitva álló ajtón át mégis beosont a folyosóra, s benyitott apja szobájába. A leeresztett zöld zsalugáterek erősen megszűrték a fényt, első pillanatban nem is látott. Kellemes volt a hűvös zöld homály, mintha dzsungelben járt volna, ahol óriási heverő állatként terült el apa íróasztala. Az alatta lévő zugnál jobb búvóhelyet el sem lehetett képzelni. A tizenkét éves vékony kislány kényelmesen elfért benne, a dús faragású karosszék, amelyre ráadásul még apa házikabátja is rá volt vetve, kitünően takarta öt. Térdét átfogva kuporgott, száján elégedett mosollyal: Zsuzsinak nem lesz könnyű dolga ... Alig akart hinni a fülének, mikor az ajtó megnyikordult. Ha Zsuzsi mégis ... De a nyíláson Egon dugta be a fejét, s lopva körülnézett. Megdobbant a szíve, ő is búvóhelyet keres. És ö is éppen itt. — Ide gyere! — Mondta hangosabban, mint az óvatosság követelte volna. Egon meglepődött, hogy valaki már megelőzte. — Látod — súgta neki boldogan, míg fészkelőd ve helyet csinált a fiúnak —, mi mindig egyet gondolunk. Ott szorongtak egymás mellett, és hallgattak, figyelték a járkálást, a futkosás zajait, Zsuzsi diadalmas felkiáltása is felhallatszott: megvagy! A vidám lárma egy kis idő múlva elült, körös-körül csönd lett, s ő szinte hallotta szive erős verését. Nem tudta, mitől van ez. A homályban Egon szemét kereste, talán választ várt valamire. Tudta, nincs értelme a további rejtőzködésnek, mégsem mozdult. Tagjai elgyöngültek. Ha nincs három oldalról beszorítva, talán elnyúlik a padlón. Beléhasitott a felismerés: Egon csókját akarja. Ó, annyiszor csókolták meg egymást, születésnapok, gratulációk alkalmával vagy öszszeveszés után, ha a szülök közül valamelyik biztatta őket: „No béküljetek ki, csókoljátok szépen meg egymást." Nem, egy puszi köztük igazán nem volt esemény. Mi volt akkor az a hirtelen rátörő vágy s ugyanakkor egy belső tiltakozás? Csak centiméterek választották el egymástól a két gyerekfejet, egymást nézték a homályban, egyszerre úgy tűnt, már egy örökkévalóság óta kucorognak ott. Szédülve tapogatózott a szék lába után, hogy megkapaszkodjon, félretolja, s utat nyisson kifelé. Gyenge rántást érzett a ruháján. Vissza akarta tartani Egon? Mintha nem vette volna észre a szándékot, az ajtóhoz botorkált, onnan szólt vissza, furcsa, idegen hangon. — Nem talált ránk a Zsuzsi. Biztosan nem is keres már. Egon szó nélkül kászálódott ki az íróasztal alól, s mint akiket bűntudat nyom, léptek némán a folyosóra. Hány éves is volt akkor? Valóban tizenkettő s Egon tizennégy? Istenem ... hiszen Rómeó és Júlia is idősebbek voltak annak idején. Hogy találhat utat egy még gyermekszívbe a szerelem? A kert felől szemükbe csapott az éles nyári fény, a lugasban Zsuzsi ült, körülötte a többiek, s áhítattal hallgatták, amint egy könyvből felolvas. Megint tanító nénit játszik. Boldogtalan, ha nem éreztetheti, hogy ő a legidősebb. Nem tehettek jobbat, odaoldalogtak Egonnal, s leültek a padra a többiek közé. Zsuzsi egy pillanatra fölnézett a könyvből, lesújtóan végigmérte őket. — A két jómadár, ki mindig együtt jár! Sejtettem, hogy csak a házban lehettek, de eszem ágában sem volt bemenni utánatok! Ezzel lezárva az ügyet, olvasott tovább. Szó nélkül hagyták a csípős megjegyzést. Ő úgy tett, mintha a történetre figyelne, de fogalma sem volt, miről olvas Zsuzsi. Magával foglalkozott, s azzal az érthetetlen dologgal, ami úgy fölzaklatta. Oldalról rápillantott Egonra, szerette volna tudni, ö is érez-e valami hasonlót. Aztán eltelt a nap, s teltek a többi napok is. minden olyan volt, mint azelőtt, csak egy láthatatlan kis sebet viselt, amiről sokáig tudomása sem volt. Évekkel, talán négy-öt évvel később, ez a seb újra fölsajgott. Karácsonyi vakációban megint együtt volt a Kamuti-házban a fiatalság, megtetézve Zsuzsi újdonsült férjével. Fehér volt az a tél, a fákon, bokron, rácsos kerítésen kitartóan ült a hó, a fiatalok korcsolyázni mentek a befagyott Garamra, ő meg otthon göthösködött az ágyban, alattomos kis lázzal, bekötött torokkal. Váratlanul érte, mikor Egon benyitott hozzá. Azt hitte, a többiekkel tartott. — Te is jókor fogtad ki az anginát I — mondta Egon. v- A sakk véletlenül nincs itt valahol? Apa üldöz, rajtam keresi, játszani akarna Anti bácsival. — Itt ugyan nincs — jelentette ki határozottan, de mikor Egon menni akart, tartóztatta. — Maradj egy kicsit... Vagy attól félsz, hogy elkapod a nyavalyámat? Egon elengedte a kilincset, megfordult, lassan odament hozzá, és leült az ágya szélére. Hosszan mosolygott rá, majd gyengéden megfricskázta az orrát. Aztán hirtelen közel hajolt, és szájon csókolta. Légies csók volt, nem szenvedélyes, de csók volt. Más, mint amilyet régebben futólag váltottak. Amióta kinőttek a gyerekcipőből, a csókolódzás elmaradozott, csak ritka alkalmakkor gyakorolták, egymás arcára vagy a levegőbe cuppantva. — Hát ez meg mi akart lenni? — kérdezte szándékos nyegleséggel, de nem volt benne biztos, hogy ez sikerült neki. — Csak be akartam bizonyítani, nem félek hogy elkapom a nyavalyádat. Egon nem vette át az ő nyegleségét. Kedvesen mondta ezt, lefegyverzően. Valamit megint érzett abból a zsongító gyengeségből, ami akkor, évekkel azelőtt megbénította tagjait. — Egon — kérdezte a pillanat hatása alatt —, emlékszel egy régi, régi bújócskára, amikor együtt kuporogtunk apa íróasztala alatt ? Egon rögtön tudta mire gondol. — Aha — bólintott. — Te, azt hiszem, én akkor szerelmes voltam beléd. Várta, hogyan fogadja a fiú ezt a vallomást. Egon a paplan gombjával játszott, majd föltekintve rá, nagyon egyszerűen és nagyon őszintén mondta:
