Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-19 / 25. szám
A színjátszás becsületét ezúttal azok védték meg, akik képességeikhez, adottságaikhoz mérten választottak darabot. A kassai (Koéice) Schönherz Zoltán Ipariskola X színpada Vologyin Gyíkocskájának bemutatásául (rendezte: Pásztó András) legégetőbb nemzetiségi és emberi gondjainkról szólt, hitet téve a béke, a népek barátsága mellett. A nagykaposi (Veiké Kapusany) gimnazisták pedig Illyés Gyula Tűvé-tevők című komédiájának előadásával (rendezte: Géczi Lajos) arattak nagy sikert és szereztek második díjat. Nagy erényük volt, hogy végig élvezték a játékot és tartották a vásári forgatagnak beillő mozgalmasságot. Igazi diákszínjátszást láttunk jóvoltukból! Kíváncsian várjuk, akadnak-e követőik jövőre. S egyáltalán: várakozással tekintünk a XXII. Jókai-napok elé, mert a verseny szervezőinek és meghirdetőinek addigra végig kell gondolniuk, hogy milyen kategóriákban mérhetik össze erejüket a nevezők. Mert a kisszínpadok és a színjátszó csoportok műsora állandó változásban van. Számos, korábban kisszínpadként versenyző csoport mutatott be idén egyfelvonásost, kevés volt a klasszikus értelemben irodalmi színpadinak nevezhető produkció, inkább szerkesztett játékokról beszélhettünk. S ezeken belül is sokszínű, egymáshoz szinte nem hasonlítható műsorokról. Az elsődíjas kassai Pinceszínpad előadása, a Piroska kabaré volt (rendezte: Havasi Péter), szellemes, találó paródiája amatőr színjátszó mozgalmunknak. A hrobonovói Csiribiri társulat versenyműsora — amellyel második díjat nyertek — mondókákra, népi gyermekjátékokra épült (rendezte: Lengyel Zsuzsa és Szikhart Zsuzsa), a harmadik helyezett izsai (Iza) Jókai kisszínpad pedig Oriana Faliad Levél egy meg nem született gyermekhez című alkotását adaptálta (rendezte: Tóth Kurucz Jánosné). A vers- és prózamondók versenyében harminchatan vettek részt, s a színvonal a tavalyihoz képest itt is csökkent, kevesebb volt a kiérlelt, jól felépített szöveg, a versek nagy része azonban hozzánk szólt, napjaink gondjait taglalta. A prózamondásban még mindig a halhatatlan Mikszáth Kálmáné a pálma. Úgy látszik, az ö anekdotizáló elbeszélései, derűje magával ragad mindenkit, pedig talán nem ártana — a versenynek sem —, ha a kortárs irodalom is előtérbe kerülne ... Ha a próza időben is közelebb kerülne a vershez. És a hallgatósághoz is. Milyen is volt végül a XXI. Jókai-napok? Merthogy a versenyeken kívül számos egyéb rendezvény is várta közönségét ... Kiállítások városszerte, nyilvános értékelések, könyvvásár és dedikáló írók, amatőr filmesek bemutatkozója, táncház, gyermekműsorok, bábjátszók, táncosok, énekkarok szabadtéri előadásai. A fesztivál országos rerfdezvényhez méltón volt megrendezve, a város is tele volt plakáttal, műsorokat népszerűsítő falragaszokkal, transzparensekkel. Csak éppen a műsorfüzet késett el, csütörtökön érkezett meg Komáromba. Az idén valahogy szomorú volt az idő, borús az ég, esett is gyakran. A fesztivál-hangulat is csak lassan vált derűssé ... Igaz, a színvonal miatt ezúttal nem volt ok különösebb örömre. Mintha kissé megpihent volna a mozgalom, mert a Jókai-napok idén nem volt a Népművelési Intézet programjai közt, így járási, kerületi versenyeket sem rendeztek a felnőtt színjátszók és kisszínpadok számára. Ez mindenesetre megmutatkozik a teljesítményeken. A nemzetiségi amatőr művészeti csoportoknak évente egyetlen versenylehetőségük van, a Jókai-napokon. Igényességre, tanulásra, fejlődésre csak a megméretés, a másokkal való megmérkőzés készteti őket, ezért igenis: kell a verseny. És hogy az igényes, jó munka folyamatos legyen, évente kell a verseny, a járási és a kerületi is, mert anélkül nehezebben készül el idejében a darab, s a választás is könnyebben csúszik el az olcsóbb, ám nagyobb bevételt hozó, ponyvaízű darabok felé. S úgy tartom, az idei, XXI. Jókai-napok legfőbb tanulsága az, hogy nem szabad az egyetlen nemzetiségi seregszemlét kétévenként megrendezni, mert az óhatatlanul a mozgalom szétforgácsolódásához, felhígulásához, elsekélyesedéséhez vezet. S ez nem lehet célja egyetlen intézménynek és egyetlen felelős egyénnek sem. Fiam a nagypapával sétál. Amikor hazajön, már az ajtóból újságolja, hogy találkoztak azzal a tanító nénivel, aki a papát tanította az iskolában. Utánaszámolok. A papa most 71, akkor mennyi lehet a tanító néni? Mielőtt Borka Anna nyugdíjas tanárnőt otthonában felkeresném — hírből már ismerem irodalomszeretetét —, azt is megtudom, mikor született. Ezért egy kicsit belelapozok a könyvekbe, és megállapítom, hogy 1897-ben 9 Nobel-dijas született, hogy egy évvel korábban halt meg Alfred Nobel és egy évvel később született Florey, a penicillin egyik feltalálója, hogy 1897-ben Dolores Ibárruri kettő-, Szent-Györgyi Albert négy-, Nelly Sachs hat-, Waksman — a streptomycin felfedezője — kilenc-, Galsworthy harmincéves, és Kipling is megírta már a Dzsungel könyvét. Neruda, Quasimodo, Sartre, Beckett, Solohov, Boll, Camus, Steinbeck, Hemingway és még sokan a nagyok közül még nem is éltek. Tehát felkészülten kopogtatok be hozzá. Izgalmam, félelmem alaptalan, a 87 éves nyugdíjas tanárnő meleg szeretettel fogad, s ahelyett, hogy évszámokból kellene felelnem, csak hallgatom öt, amint életéről mesél, s lassan kibontakozik előtte, egy beteljesedett, munkával töltött, szép élet. — Már óvodás koromban elhatároztam, hogy én kisasszony leszek — így kezdi pályafutása történetét, de látva meglepettségemet, nevetve folytatja. — Tudod, akkoriban kétféle kisasszony volt, a postás és tanító kisasszony. El is kezdtem a tanítóskodást hamar. Az óvodából hazajövet magam köré gyűjtöttem a szomszéd gyerekeket, és megtanítottam őket az aznap tanultakra. Mi négyen voltunk testvérek, és édesapánk jóvoltából mind a négyen tanulhattunk. így engem is beírattak az első osztályba, csak volt egy bökkenő. Édesanyám sehogyan sem tudott leszoktatni az ujjszopásról, ezért elhívta hozzánk a tanító kisasszonyt, aki mesélt nekem az iskoláról, de azt is mondta, hogy oda csak az járhat, aki már nem szopja az ujját. Ekkor megijedtem, mert nagyon szerettem volna már iskolába járni, s rögtön megígértem a kisasszonynak, hogy én soha többé nem szopom az ujjamat. Ezt édesanyám segítségével meg is tudtam tartani. Az első osztályban a fonomimikával kezdtem tanulni az olvasást. A hat elemi után a tiszta kitűnő bizonyítványommal Győrbe mentem a polgári iskolába, mert ott voltak rokonaink. Ott tudtam meg, hogy elég lett volna csak 4 elemit elvégeznem, és ha megtanultam volna németül írni, olvasni, felvennének a harmadik osztályba. Én így is boldog voltam, mert a vizsgák letétele után a második osztályba vettek fel, ahol egy kitűnő magyar szakos tanárnő tanított. Az iskola befejezése után az ő tanácsára mentem Pozsonyba, ahol a tanítónőképzőben felvételiztem. Az iskolát 1916-ban végeztem el, és a tanítónői oklevéllel a kezemben hazajöttem Gútára. Elemi iskolába kerültem, fiúkat tanítottam, én voltam az egyedüli nő a tanítók közt, és a férfi kollégáim igen szívesen adták nekem a terhes ismétlő iskolát, amit Gútán „csütörtöki iskolának" neveztek, mert mindig csütörtökön volt a tanítás. A kollégák várták, hogy hozzájuk fordulok majd segítségért, tanácsért, de nem volt rá szükségem. Mindjárt az első órán megmondtam a gyerekeknek, ha jól viselkednek, jutalmul mindig mesélek nekik valami szépet. Elmondtam nekik Arany János életrajzát, megismertettem őket a Toldi családdal, elmeséltem az első ének tartalmát, és el is olvastam azt. Áhítattal hallgatták, és éreztem, hogy ezzel megfogtam őket. Ezután minden csütörtökön, amikor számtant, olvasást és írást gyakoroltam velük, a legvégén mese következett. Egyszer emlékszem, egyikük rendetlenkedett, és én kilátásba helyeztem, hogy az aznapi mese elmarad. A következő szünetben azután jól helybenhagyták a rendetlenkedöt. A fiúiskolában nem sokáig tanítottam, mert megtudtam, polgári iskola létesül, és én is ott szerettem volna tanítani. Könyveket szereztem, és otthon, magánúton tanultam. Vizsgáimat Pozsonyban, a tanítónöképzöben tettem le, ahol szaktanári oklevelet szereztem. Közben felépült Gútán a polgári iskola, és ott lettem magyar-történelem-földrajz szakos tanár. Egy ideig Magyarországon, Kisbéren tanítottam, majd 39 év tanítás után özvegy édesapám kedvéért nyugdíjba mentem. Míg őt gondoztam, diákokat is korrepetáltam. Édesapám 90 éves korában meghalt, akkor költöztem Komáromba a keresztlányomhoz. Közben gyakran hazalátogattam Gútára. Vonzott a szülőváros és a rokoni kötelék, de hazavártak az ismerősök, barátok, volt tanítványaim. A vasdiplomát 1982 szeptemberében kaptam meg egy nagyon szép ünnepélyen, Esztergomban. Magyar állampolgár maradtam, és ez év januárjától végleg itt telepedtem le Csehszlovákiában. Most a húgom fiánál lakom Gútán (Kolárovo). — Anna néni nem ment férjhez. Nem érezte magát sohasem egyedül? Nem hiányzott a férj, nem hiányoztak a gyerekek? — A férj az nem, a gyerekek viszont igen, de végül is, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ha saját gyermekem nem volt is, több gyerekem lett, mint bárki másnak. Nagyon sokan közülük most is írnak. Névnapra, születésnapra. Ünnepnapokon mindig hoz a postás üdvözleteket. Az utcán is megállítanak volt tanítványaim. — Milyenek voltak az iskolások régen ? — Hát sokkal fegyelmezettebbek, mint a mostaniak. Akkor ugye egészen másképp volt. Az asszonyok nem dolgoztak, otthon voltak a gyerekekkel, reggel indították őket az iskolába, és ebédre hazavárták. Tanulnivaló sem volt annyi, mint manapság. A mai anya dolgozni jár, gyermekével este találkozik, alig vagy egyáltalán nem is ismeri. Régen az iskola jelentette a gyerek számára az ismeretközlést, ma van tévé, magnó, lemezjátszó stb., ami nem minden esetben jelent egy gyereknek előnyt. Mire első osztályba kerül, már rengeteg ismerettel rendelkezik, s ezt mind fel kell dolgoznia, így természetes, ha a ma gyereke idegesebb. — Mit jelentett akkoriban tanítónak lenni? — Régen kisebb volt a tanító társadalmi megbecsülése, hiszen a „nemzet napszámosának" nevezték öt, viszont a szülők részéről nagy volt iránta a tisztelet, megbecsülés. Ma fordított a helyzet. Megbecsült helye van a pedagógusnak a társadalomban, viszont a szülök részéről csökkent a tisztelet, a megbecsülés és segíteni akarás. Pedig, ha a szülő csökkenti a pedagógus értékét a gyerek előtt, azzal a saját értékét is rontja. Úgy látom, ma az iskolának és a pedagógusoknak csak kötelességei és kötelezettségei vannak a szülővel szemben, mert a legtöbbjük elvárja, hogy az iskola végezze el az ő feladatát is. Egy gyerek lehet szép, lehet értelmes, de a tudást senki sem hozza magával az anyaméhből, ezért tanulnia kell. Igaz, ezért vannak az iskolák, ezért vannak a pedagógusok, de ha a szülő nem segít, ha nem végzi el a maga feladatát, aligha lehet á jövő nemzedékét jól és okosan felnevelni. — Ennyi hév, ennyi indulat láttán, azt hiszem már felesleges is feltennem a szokványos kérdést: ha újra kezdhetné... — Ugyanazt az utat választanám, újra kisasszony lennék. GOGH VILMA Egy kisasszony N. GYURKOVITS RÓZA (nős)
