Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-17 / 3. szám
Nagyanyóka keveset beszélt, és nem szívesen hallgatta a sok beszédet, különösen ha nem tettre vonatkozott. Ilyenkor kurtán odavetette, hogy: „Szavakkal semmire se mégy, a tett segít" — és mialatt a lányok még civakodtak, hogy melyikük menjen a kútra vízért, ő már felvette a váltjármot, és tipegő lépésekkel futott lefelé, mint egy kis fogolymadár. De a hegyre felkapaszkodnia nehéz volt, a színig telt vödrökkel még nehezebb. Ezért olykor kiszakadt belőle a halk sóhajtás: „Erőm, erőm, hova lettél, hol vagy?" De ezzel ki is merítette a panaszkodást. Annele sokat gondolt arra az erőre, amelyet a nagyanyóka elveszített. S gondolatai némelykor hangot kaptak: „Nagyanyóka ereje, te hova lettél?" Az öreg Anyus meghallotta, és így válaszolt: — Igaz, hová is lett a nagyanyóka ereje? Ráment a nagy hegyek elhordására. — Hegyek elhordására? Hol voltak azok a hegyek? — csodálkozott Annele. — Itt, a Kutas tanyán. — Nagy hegyek voltak? Még nagyobbak, mint most? — No. mit gondolsz? — És hova tetted őket? — Nézd, ott megy az egyik ilyen hegy — mutatott Anyus, botját felemelve. Aki pedig ott ment, Annele édesapja volt. A kislány nem értette. De Anyus tovább magyarázott: — És ilyen hegy, mint a te édesapád, hat volt a te nagyanyókádnak. Meg két lánya. És még egypáran, akik most a föld alatt nyugosznak. Meg jószág és földek, mérföldnyi befutnivaló. És cséplések a szérűn, meg álmatlan virrasztások. És azok az emberek, akik még idejöttek: cigányok, szegények, mindenfelől, segítséget keresők, elhozták a betegségüket, bújukat-bajukat. Hát nem ért fel mindez a hegyek elhordásával ? Mondom neked: egy király a palotájában nem tehet annyit, mint amenynyit a te nagyanyókád ezen a világon cselekedett. Ötször körüljártam a világot, ha minden lépését összeraknám. Most hát Annele megértette, hogy miféle hegyek voltak azok, amelyek a nagyanyókára zúdultak. Nagyanyóka két kor küszöbén állt, és mindkettő kulcsait őrizte. S amit mondott, amit tett, nála minden másként fordult, mint más embereknél. És akármit is mondott, cselekedett, mohón leste a mindig nyomában járó kis megfigyelő, a kisunokája, Annele. Bezárni a hombárt, utánanézni, hogy megetették-e a kutyákat, a parázs betakarása a tűzhelyben, mindez nagyanyóka nap végi teendői közé tartozott. A tűz betakarását senkire sem bízta. Amikor a pislákoló parázs kihunyt, és a még füstölő hasábok végre elsötétültek, nagyanyóka egy csomóba kaparta a még izzó parazsat, és a hamu mélyére temette, rátakarta először a még meleg, közeli hamuréteget, majd a távolabbit, és végül a legtávolabb eső, már teljesen kihűlt réteget. (nőu) Jóllehet nagyanyóka ritkán hagyta el a háza táját, látogatókban a Kutas tanya nem szűkölködött. A látogatókról voltaképpen nem sokat lehet mondani. Kocsin vagy gyalogszerrel jöttek, csak egyszer, és aztán többé nem mutatkoztak. Mindenféle segítségért jöttek a nagyanyóhoz, a jószág számára meg a maguk betegsége, gondja-baja orvoslására. A szoba mennyezetén, a mestergerenda mellett csomókban lógtak a szárított virágok, gyökerek, amelyeknek gyógyító hatását csak a nagyanyóka ismerte. E virágok némelyikét napkeltekor kellett szedni, másokat délidőben, ismét másokat késő este. Voltak gyökerek, amelyeket tavasszal ástak ki, másokat ősszel; némelyeket csak enyhe árnyékban szárították, másokat napon vagy kemencében, hirtelen nagy melegben. Anna Brigadere E gyógynövények java részét nagyanyóka maga gyűjtötte, különösen azokat, amelyek ott nőttek az ismerős közelben, és amelyek lelőhelyét ő már évről évre tudta, de sokat hoztak neki a messziről jött asszonyok is, egy-egy zacskó lisztet vagy darát kérve cserébe. Egy öreg cigányasszony is, aki hasonlóan jó ismerője volt a gyógynövényeknek, beállított néhanapján valami ritka, soha nem látott növénnyel, amelyet gyökerestül tépett ki egy vadonban. Nagyanyóka gondosan szemügyre vette: megdörzsölte a gyökerét, megszagolgatta a levelek nedvét, széthúzogatta a szirmokat, és ha a hozománnyal meg volt elégedve, a cigányasszony a fizetség tekintetében nem panaszkodhatott. Mielőtt még a nagy nyári munkák megkezdődtek, „festő" napok voltak a Kutas tanyán. A kerítéseken végig virágfüzérekként lógtak matringokban a fonalak; nagyanyókának számtalan sok fazeka volt tele mindenféle-fajta virágokból, fakéregből és gyökerekből készült főzetekkel és párlatokkal. Olyan szép harsogó kéket tudott festeni, mint egyetlen más gazdasszony sem. A festés művészetét nagyrészt még fiatal korában sajátította el. Beszélték, hogy egyszer a nagyapám elfelejtette meghozni a városból a krétaport vagy valami más szükséges kelléket, amit a főzetekhez kevertek, hogy a virágszínek élénkebbek és tartósabbak legyenek. Nagyanyám ezért megszidta; nagyapám épp akkor jött meg a mezőről, és leült, hogy a lábát kinyújtóztassa. Anynyira szívére vette a szemrehányást, hogy azonnal talpra ugrott, egyik lába még cipőben, a másik mezítelen, fel az udvar közepén még kifogatlanul álló trágyás szekérre, és elrobogott a városba, és mire az emberek az ebéd utáni pihenésből felkerekedtek, már vissza is ért a szükséges beszerzéssel. Ettől fogva az a tanács járta a férjeknek, hogy ha az asszonyra rájön a festési düh, akkor jobb nem a szeme elé kerülni. Néhanapján Annele ágyacskája a nagyanyóka kis kamrájában kapott helyet. Ilyenkor, ha a kislány éjszaka felébredt, a kisablak homályában látta: nagyanyóka ott ült, és zörgette nagy kötőtűit, mintha apró csöngettyüket rázogatna. Hosszú harisnyát kötögetett, szürkét, mint amilyen az éjszaka homálya. Egy veröfényes téli napon Annele, ahogy kifutott a szabadba, látta, hogy a nagyanyóka ott áll a gyümölcsöskert kerítése mellett, és észak felé néz. Tudni akarta a kislány, hogy mi van ott néznivaló. De a nagyanyóka mintha egyáltalán nem érezte volna meg az unokája közelségét. Egyre csak szipogott, és a ruháját cibálgatta, orcáiról könnyek peregtek. És az északi oldal miért olyan üres és kopár? Mi hiányzik ott? Ó. jaj! Annele hirtelen ráeszmélt. Eltűnt a nagy, nyírfa borította hegy. Azazhogy a hegy csak ott áll, de nincs már rajta egyetlen nyír vagy másféle fa sem. Mindet mintha teborotválták volna. A hatalmas nyirfasudarak nagy rakásokba hajtották le fehér nyakukat. — Hol van a nyírfás hegy, nagyanyóka? Hol vannak a nyírek? — Hiszen látod, kislányom. — Ki tette ezt, nagyanyóka ? — Ki tehette? — vetette oda a nagyanyóka, mintegy kelletlenül. — De miért engedted? — Ki vagyok én ? Mihelyt a gyerekek felnőnek, a maguk feje után mennek, az öregek eszére nem hallgatnak. Megvárhatta volna, amíg lehunyom a szemem, de azt mondta: jobb így! Lehet, hogy jobb, de nyaranta már nem láthatjuk többé ezt a gyönyörűséget. Annele megértette, hogy Ansis bácsi vágatta ki a fákat, és hogy nincs mit kérdezni többet. Eljött a nyár, és nem pompáztak többé a nyírfák. Nem voltak az édes nedvvel megtelő edények, sem a csodálatos virágok, amelyek az árnyékos hegyen nőttek. Hiányoztak a napfoltos kis ösvények, a nyírfák és a rozstábla közt, ahol a kalászok fejmagasságban ringatóztak. Ott álltak ketten a kerítés mellett, és búsultak a szép nyírfás hegy után. Brodszky Erzsébet fordítása Nagyanyóka (Részlet életrajzi trilógiájából) Robert Burns Nem leszek én öregemberé A rózsa nyílhat télen is, liliom még a jégen is, fagy kúszhat tengerár fölé; de nem leszek én öregemberé. Fiatal vagyok, s ha megkísért hamis szív és mézes beszéd: nem. nem! bár meghaljak belé — sosem leszek én öregemberé. Hiába lisztje és söre, pecsenyéje, sója, mindene, s a hívó csengés, vert-aranyé: mégsem leszek én öregemberé. Juhot, tehenet pénzért vehet, és dombokat és völgyeket; rajtam nem fog pénz senkié, dehogy leszek én öregemberé. Biceg, kétrél görnyed belé, fogatlan szája, kopasz a feje. szeméből könny potyog lefelé; minek legyek én öregemberé ? Fiatal vagyok, s ha megkísért hamis szív és mézes beszéd: nem, nem! bár meghaljak belé — sosem leszek én öregemberé. Ha mennél hideg szélben Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten ál, rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen ál! S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen. rémségesen: szivemben volna házad, oszd meg velem, oszd meg velem! Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét veszett: mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled! S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt: koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad! Weöres Sándor fordításai
