Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-29 / 22. szám
A vihar tépte a tájat, mintha nem akarná abbahagyni. Ők magukban imádkoztak és a napok eseményeit őrölték, ki-ki a maga malmában, mert a rostán már fennakadt a nemkívánatos szem... A két idős ember szemét elhomályosította a csalódás. Sehogy sem tudták megérteni, hogy az ő tiszta gabonájuk hogyan lett ocsus?! Hiába figyelték. vigyázták a jó gazda szemével ? Némán, hitetlenkedve bólogattak, mert a megtörténtet már nem lehet meg nem történtté tenni! A fiatalság türelmetlenség! Bezzeg ők tudtak várni, hisszen nekik sem volt könnyű, a maguk választotta boldogságért nekik is meg kellett harcolni! Lasszű viz, partot mos, csak idő előtt rájuk ne omoljon! Rájuk esteledett. A vihar is elvonult kegyetlen pusztítást végezve. A Mélyárokban és a kisebb patakokban még órák múlva is hömpölygött az agyagos, sárga víz, a föld szennyét a hátára kapva. Kimentek a dolgukat végezni, mert a jószág nem várhat. Juliska magára maradt. Hát igen, az állat fontosabb az embernél. De hallgatásuk jobban fájt neki. Ők nem veszekedősek, simogatni meg nem simogathatják, mert a megesett lány nem dicsémivaió, hanem a család nagy szégyene, amibe csak beletörődni lehet, vagy... — Juliskó, Buliskó, hun a pitypangkoszoró? — sóhajtotta és belenézett a tükörbe. — Hol, hol, hát viszi a kispatak vize, a rátapadt szennyel! — felelte gondolatban. Sok minden összekavarodott agyában. Igen, meghalni volna talán a legjobb, de ahhoz nagyon nagy bátorság kell, meg nehéz elszakadni az álmokból szőtt élettől, meg halálát az övéi nem tudnák megérteni, hiszen nem üldözik. A tálak még mindig az asztalon árválkodtak, de kinek lenne most kedve enni? A konyhából nyíló kamraajtó kattant, nenéék húzódtak oda. Tétova mozdulattal meggyújtotta a mécsest, megbontotta az ágyat és leült a szélére. Félt a gyéren megvilágított szobácskábán, félt saját magától is, félt az eléje kínálkozó új élettől és a hogyan tovább kérdés kínozta. Sokáig ült így mozdulatlanul. Arra eszmélt fel, hogy mezítelen lábát nagyon hidegitette a föld. Gergő! — jutott eszébe. Gergő nem jött, biztosan megsejtett valamit! Ha túléli ezt az éjszakát, elmegy utána, és mindent elmond neki. És ha ellöki magától? Nem, azt nem teszi meg, mert szereti, mert igazán szereti, megbocsát! De hiszen ő büntelen! Igen, bűntelen! — ordít fel benne egy belső hang. Halántékát szorította a fájdalom, a tarkója zsibbadt volt. Belehanyatlott az ágyba. Előkereste a rózsafüzért és imádkozott. Nem akart gondolkodni. Csak már reggel lenne! Istenem, istenem, hol van még a reggel — nézte sóváran a sötét ablakot. — Miért? Miért? — a sírás nyöszörgéssé válik. Megint a rosszullét kerülgeti. Az ismerős szél a fülét hasogatja, hogy fél ettől, és már zuhan is ágyastól valami mélység felé. Gergőre gondol, belé kapaszkodik... Ha eljön, mindent, de mindent elmond neki! Ha kell, még a paphoz is elmegy, és megesküszik a bibliára. Kutyaugatást hall és ez kiráncigálja a mélységből. Vitéz, de jó, hogy itt van már! De miért ugat annyira, szinte vonít? Biztosan fázik szegény, meg megijedhetett nagyon ... — dondolta ébredezve és nehezen megfordult. A mécses mór alig pislákolt. Szeme erőnek erejével a mécsesre tapadt, a lángja fellobbant, majd eltűnt. Rettenetes álomképek gyötrik. — Gergőm! Gergőm! — kiáltaná, de a hang bennereked. Gergő arca fel-felvillan előtte egy pillanatra, de mintha kerülné a vele való találkozást. Csak a hátát fordítja feléje, ő kétségbeesetten próbál elékerülni. de Gergő minduntalan kisülik ... A szérűben bujkál, rnajd a szilvafák mögé rejtőzik. Azoknak teste, törzse vastagra nő, és eltakarják vagy elédőlnek, és a kifordult gyökerek útját állják. Ö térdelve bukdácsol közöttük, mire átpréseli magát az egyik akadályon, másik tornyosul elé. Gergő mindig máshol bukkan fel, könnyedén, madár módjára, még az erős szél is neki segít, röpíti... Két vastag fonatánál fogva húzza hátrafelé, erején felül hadakozik. Nekifeszül a szélnek, az csavargatja, mint a szilvafákat, nagy erővel egy útra veti. Most meg már a falun folytatja útját, térden csúszva halad felé, az út kiálló kövei felhasogatják a térdét, már az egész teste sajog a fájdalomtól. A padokon ülök szeme, szája megnő a torz vicsoritástól. és ezek az eltorzult fejek Ielényúlnak, vihognak, kárognak, de ő csak rója az útat, keres valakit, aki eltűnt a nagy széllel. A félelem futásra kényszeríti. A pap magas kerítése állja az útját, neki-nekirugaszkodik. mert akit keres, az mögötte van, de valami erő, mint lekaszált tüskecsomót a forgószél, felkapja, és gurul árkon-bokron keresztül, kerítéseket szalmakazlakat átrepülve, vizenyős, poshadt mocsarakban, melyekben csak úgy hemzseg a sok csúszómászó, és ő nem bírja magát a felszínen tartani. Az undorító vízben a piócák testére tapadnak, ő ordít, kiabál, menekülni próbál... A távolban szénakupacok gubbasztanak, mintha Gergő rakná a szénát... De két ló hátán állva és oly sietősen, mintha a vihar elől menekülne. Sebes villájára azonban a széna helyett kígyók tekeröznek, és húzzák, erőltetik felfelé. A lovak nyerítenek, kapá- Iódznak, mert a szekér alatt undorító sár szuszog, és ők merülnek lovastul, szekerestül. Végül már csak két ökle villan elő, és ő torkaszakadtából kiált feléje: Gergő, Gergő! De a hang bennereked, és alatta is megmozdul a mindent elnyelő iszaptenger. Felriadt. Lerúgta magáról a dunyhát, hogy levegőhöz jusson. Kimerültén, mozdulatlanul fekszik. A kis szobában csend és sötétség. A mécses lángja már régen ellobbant. Ó, milyen szörnyű álom volt! — sóhajtja. De miért van ilyen iszonyú csend? Figyel, még a lélegzetét is visszatartja. Átizzadt teste szinte gőzölög. Szeretné tudni, hány óra van, de a bakter nem és nem fújja. Megállt az óra! — döbbent rá a nagy csend okára. A nagy falióra megunta számolni a perceket. Nenéék biztosan elfelejtették felhúzni, ő meg most semmivel sem törődik, csak magával. Egészen a falig húzódik. Az álom még csípi a szemét, de fél elaludni, fél kegyetlen álmaitól, amelyek tavasz óta kínozzák, amióta György maga alá teperte. Minden nap arra ébredt, hogy elmondja az igazságot, mert túl becsületes volt ahhoz, hogy hazugságban éljen. A tépelödéstől, az álmatlanságtól csak fogyott, mint a gyertya. Gyakran egész éjjel nyitott szemmel várta, hogy a munkában kicsit feloldódhassék. Reménykedett, imádkozott, ha már igy megjárta, legalább ne legyen eredménye, de minden könyörgés hiábavaló volt, a szégyen gyümölcse megfogant, már érlelődik. Az utolsó szalmaszál Gergő. De vajon megteheti-e ezt Gergővel? Újból a fejfájás kínozta. Nem, soha, de soha nem fog tudni őszintén imádkozni, hogy az isten igy cserbenhagyta. Hány, de hány éjszaka könyörgött nagy-nagy áhítattal és hittel, de nem talált meghallgatásra! Az isten messze van, ö meg itt van a földön, a valóság földjén, amit az emberi gonoszság földéhsége szemétdombbá tett. Éjszakáról éjszakára az álom és ébrenlét között vergődött. Ilyenkor a bódulat vonszolta úttalan útakon. Sírva, könyörögve rótta a kertet, a szérűt, a kis patakban mosta kögyerekét, a málnásban sárkenyeret dagasztott, a gyerekek megrohanták és szétdúlták rejtekhelyüket ... Gergő délibábként lebegett előtte. Támaszkodott a megszokott mozdulattal. de háttal, mindig háttal... És nincs módja, hogy végre elmondhasson mindent neki, hogy végre megkönnyebbülhessen a mardosó terhétől, mert borzasztó ez a bizonytalanság ... Leszaggatja a ruháját, és a letépett rongydarabokat a szél kergeti. Úgy érzi, a teste merő seb. Kibomlott haja lassa csúszik utána, mert a bogáncs, a szalma beletapadt, a súly már úgy húzza, majd leszakítja iszonyúan fájó fejét, de ő csak kapaszkodik, csak kapaszkodik! Felvonszolja egy magas dombra. A mélységben víz csillog. Belőle félelmetes sziklák emelkednek a magasba, és azokon óriási madarak üldögélnek. A madarak már ismerősek, sok álmának a szereplői. A tollaikat a szél borzolgatja, erős karmaikkal a sziklába kapaszkodnak és a kristálytiszta vizet kémlelik merev szemükkel. Fel szeretne térdelni, de szégyenli meztelenségét, a Gergő combjához simul és a derekába kapaszkodik védelmet keresve ... A merevsége lassan kezd felengedni, már nem löki el magától, de hallgat. Gergő intésére a nagy keselyűforma madarak körülfogják őket... Igen, igen, ezek az igazság madarai! — ismeri fel őket. Hogy is mondta? Ha valaki hazudik, széttépik őket! Már nem fél a madaraktól, hiszen annak idején ő keltette életre őket, amikor még a tarlókra jártak a libákkal, hogy Gergőt vigasztalja. Hogy jobban teljen az idő, Juliska mesélt, mesélt az igazság madarairól, amelyeket az ő képzelete szült. Hogy miért találta ki? Talán azért, mert Gergőt mindig csúfolták, előbb falábú koldusivadéknak, majd nincs apád, nincs apád! Ebben Miklósnak és Jakabnak is nagy része volt! És neki ez fájt a legjobban, hogy az ö testvérei is bántják. Nézi, nézi a madarakat, amelyek közben már embemagyságúra nőttek. Fel akarna állni, de sehogyan sem tud. Lassan feléjük fordul, és akadozva mindent, de mindent elmond, még azt is, hogy hazudni akart, hogy ő ilyen áron akarta Gergőt megtartani, pedig ő megfogadta, hogy soha nem fog hazudni, és főleg Gergőnek nem, mert őt ezen a világon a legjobban szereti... Ami vele történt, az akaratán kivül történt, ő ártatlan, ártatlan, ezerszerte ártatlan! Remegő keze a haját próbálja mellére húzni, de nem enged, mert rajta térdel, így kezével takarja el meztelenségét. A madarak visszazsugorodnak és elrepülnek. Sokáig váratnak magukra, hogy kimondják felette az ítéletet. Ő sírva könyörög, de Gergő hajthatatlan, nem is hallja, amit mond; míg végre, nagyon messziről hozza a szél: ártatlan, ártatlan, ártatlan! A magas sziklák megremegnek és visszhangként verik vissza a szót. Ekkor megfordul Gergő, arca falfehér, szinte a felismerhetetlenségig merev, csak a szája szegletében vibrál valami mosolyféle. Végig akarja simítani a fejét, de bal keze ökölbe szorul, ujjai nem engedelmeskednek, így a másik kezével babrál a fején a szokott gyöngédséggel, de belül a sírás rázza, és könnyei nem peregnek végig az arcán, csak hosszú szempilláin remegnek szokatlanul. Tétova karja Juliska derekára simul, könnyed mozdulattal felemeli, és így szállnak el, le, a vízhez, amely lassan zsugorodik, és ő végül egy dézsában ál és mosakszik. Nene szorgoskodik körülötte, haja csuromviz, Gergő meg egy szikla hasadékából szedi elő a ruháit... Már a pitvarban törülközik a fehér lepedőbe. A becsukott ajtón keresztül már hallani a nagy jövést-menést, készülődést. Ő siet kapkod, mert már késik. Nene meg csak tipródik mellette. Ilus veri meg az ablakot, erre felébred! — Istenem! Hol vagyok? Időbe telik, míg feleszmél. Az apró ablakon már bedereng a korai hajnal. Ekkor újra megverik az ablakot, de nem az övét, hanem a nenéékét. Pár elmosódott mondatot hall, a mindenes kamra ajtaja kattan, és bácsikája elmegy valakivel, szinte futnak az udvaron keresztül. Hirtelen kifelé fordul. Nene áll az ágya mellett, két reszkető keze a száján, ujjai között a sírás küszködik kifelé. (folytatjuk)
