Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-22 / 21. szám

1914. május 25-én született Pavol Horov szlovák költő

1949. május 25- töl 29-ig ülésezett Prágában a CSKP IX. kongresszusa, amely kijelölte a szocializmus építésének útját hazánkban

1919. május 27-én alakult meg Bulgária Kommunista Pártja

1884. május 28-án született Eduard Benes cseh politikus, burzsoá államfő

1924. május 28-án született Jirí Sotola cseh író

Az irkafirkától a meséig

„A férfi atyja a gyerek. (Hogyan lehetne? Marhaság." Egy Gerard Manley Hopkins nevű múlt századi angol költő kezdi egyik nonszensz versét ezzel a két sorral. De valóban olyan nagy marhaság az általa idézett megállapítás, mint ahogyan az az első pillanatban tűnik? Ha jobban belegondolunk, e fenti kijelentés — „A férfi atyja a gyerek" — egyáltalán nem nélkülözi a logikát, a rációt, sőt nagyon is logikusnak és mélyértelmünek tűnő üzenete van: a gyermek is nevel{het)i szüleit, nemcsak a szülő a gyermekét. Erről a komoly eszmefuttatásokba illő témáról, amelyről évekkel ezelőtt már egyébként is írtam egy röpke jegyzetet, ezúttal nem is érdemes többet elmondani, s az eddigiek is csupán azért kívánkoztak ide, mivel mostanában, ebben az embert örökös rohanásra késztető világban mintha a kívánatosnál egyoldalúbbá válna a nevelés folyamata, s bizonyos nehezen helyrehozható zavarok keletkeznének a szülök és gyermekek kölcsönös egymásra hatásán alapuló kapcsolatában. Mindez egy alig kilenc - venoldalas kis könyvecske. Szabadi Ilona Az irkafirkától a meséig című dolgozatának olvasása közben jutott eszembe. A könyv címzettjei elsősorban a kisgyermekes szülök, s benne a szerző a gyermek életének első hat-hét esztendejét tárgyalja, tehát azt a korszakot, amikor gyermekeink elsajátítják az alapvető tevékenységi formákat, megszerzik első — és sok esetben egész életre szóló — tapasztalataikat a világról, s kialakulnak a — számos esetben ugyancsak életüket meghatározó — legfontosabb szokásaik. Szabadi Ilona könyvének legfontosabb pozitívuma, hogy lépten-nyomon a tevékenységközpontú nevelés célszerűségét hangoztatja, s elveti az utasítás-központú nevelés bármely formáját is. „A helyes magatartást a gyereknek is meg kell tanulnia — írja például egy helyütt a szerző. — Ha elvontan, magyarázattal akarjuk megtanítani az illemre, kudarcra vagyunk ítélve. Csak megfelelő tevékenység közben tanulja meg a gyerek, hogyan viselkedjen a különböző helyzetekben szüleivel, barátaival; otthon és a játszótéren vagy az utcán. Lehetőséget kell neki adni, hogy átélve tapasztalja, elsajátítsa a helyes magatartást!" Ugyanekkor az élettani folyamatok, valamint a gyermek értelmi képességei fejlődésének, ismeretei gyarapodásának, érzelmi világa gazdagodásának szakszerű és szemléletes bemutatása mellett Szabadi Ilona számos gyakorlati tanáccsal is szolgál arra vonatkozóan, miként kell viszonyulnia a szülőnek egy-egy újonnan előadódó nevelési problémához, s miként kell segítenie gyermekét, gyermeke sokoldalú fejlődését ebben az életkorban. A bölcsödés és óvodás korú gyermekek nevelésének alapvető mozzanata a kultúrába való bevezetés ténye. S tulajdonképpen az a most ismertetett könyvecske központi témája is, azaz hogyan juthat el a gyermek a világ és önmaga fokozatos és folyamatos felfedezésétől, mondjuk az irkafirkától a meséig, vagyis a világ és önmaga mind teljesebb birtokbavételéig. Éppen ezért e kis füzetet megjelentő Kossuth Könyvkiadó „minden kisgyermekes szülőnek, aki tudatosan akarja nevelni gyermekét", figyelmébe ajánlja Szabadi Ilona munkáját. Mondanom sem kell, teljes joggal. A gyermekek, tehát emberi jövőnk érdekében.

Tóth László

Képek, plasztikák, ékszerek

Az elmúlt hetekben három fiatal szlovák képzőművész közös kiállítását tekinthették meg az érdeklődök a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeumban. Nevezetesen: Lydia Boríková festményeit, Ján Korkos plasztikáit és Marcela Korkosová ékszereit, ékszerdobozait. A gyönyörködtető sokféleség, mozgalmas változatosság példájaként minősíthetjük ezt a tárlatot, amely egyetlen kínálat bő keretébe vont fokozott lelki érzékenységről, harmónia utáni sóvárgásról tanúskodó festményeket, a súlyos anyag és a kitetsző megmunkálás révén a jelképiséget elemi erővel közvetítő kovácsoltvas plasztikát, valamint egyénien korszerű formaalakításról valló, az ezüstözött fém és az elefántcsont finomságát jól kimutató ékszereket.

Lydia Boriková javarészt figurális kompozíciókkal szerepelt a tárlaton, feltűnően sok ilyen alkotása fogant a társművészetek, elsőül is a zene ihlető hatására. Társadalmi elkötelezettségét azzal a tavaly festett nagyméretű triptichonnal is kifejezi, amelynek a Természet, nép, ipar címet adta. Megkapó hangulatúak csendéletei és parányi méretű paszteiképei. A másik kiállító, Ján Korkos fő tevékenységi köre az éremművészet, a kamarajellegű és a monumentális plasztika. Kovácsolással megmunkált anyagú plasztikái figurális, természeti és szimbolikus motívumokat

és részben jellegzetes ószláv szimbólumokat loptak be a Csallóközi Múzeum falai közé. Festmények és kisplasztikák már számtalanszor szerepeltek az eddigi tárlatokon, ékszerek azonban most először, így valószínűleg sokan éppen ez utóbbiakra voltak kíváncsiak. Csalódtak azonban azok, akik hagyományos értelemben vett ékszerekre, gyűrűkre, nyakláncokra, brossokra stb. számítottak. Az iparművészeti tervezéssel és alkalmazott szobrászattal foglalkozó Marcela Korkosová keze nyomán a célszerűség és a mutatósság újszerű, megkapóan tiszta alakzataiba formálódik a rozsdamentes acél és a bronz, az ezüstözött fém és az elefántcsont. Bevallom, szívesen elhoztam volna a kiállításról néhány sajátos formájú ékszerdobozát, szelencéjét.

Életkoruk, más-más úton-módon történő, de nagyjából azonos évekre eső érésük, fejlődésük, továbbá szemléletük, valóságlátásuk és élményviláguk nyilvánvalóan rokonítja ezeket a fiatalokat (kettejük életét, nevük tanúsága szerint, már elég szorosan össze is kapcsolta), de a kifejezésnek — e tárlat és a „különbözésben ismerszik meg a mester" goethei kívánalma szerint — alapvetően eltérő útját választották mindhárman. Ennek az útnak, persze, még csak az elején járnak, munkáik azonban már Így is kiállják az igényesebb közönséggel való szembesítés próbáját. A jövőt tekintve rajtuk, ill. azon múlik majd minden, hogyan sáfárkodnak nyilvánvaló tehetségükkel.

Bereck József

Napjaink zenéje

Renaissance, barokk, bécsi klasszicizmus, romantika. Nagyjából ezek a zenetörténeti korok és kategóriák, amelyek magukba foglalják az átlagos zeneértő és — szerető közönség hagyományosnak mondható ízlését. Kétségtelen, hatalmas műremekek egész sora született ekkor neves mesterek ihletéséből, melyek zömmel uralják a hangversenyek, a rádió és a televízió műsorát. Pedig a zene története az említett korokkal, Debussyvel, Bartókkal nem valami hermetikusan lezárt rendszer, hanem minduntalan megmegújuló. A negyvenes-ötvenes években az elektronika betörésével, a chance music és szeriális zene megjelenésével egy merőben új zenei világ körvonalai fogalmazódtak meg olyan, ma már nemzetközi hírű zeneszerzők lángelméjében, mint a francia Edgar Varése, Oliver Messiaen, az olasz Luigi Nono, a német Karlheinz Stockhausen, az amerikai John Cage, a görög Jannisz Xenakisz, vagy a magyar születésű Ligeti György, Szőlősy András és Kurtág György. Az általuk megfogalmazott zenei formavilágot szélesítik, mélyítik további ismert és kevésbé ismert huszonvagy harminc-egynéhány éves kortárs szerzők, akik mindennapjaink atmoszféráját, összetett érzelemvilágát fejezik ki bámulatos érzékenységgel.

S felötlik a kérdés: a hallgatóságnak vajon mekkora hányada figyel oda e kortárs zeneszerzők alkotásaira, menynyire vagyunk nyitottak a modernebb zenei hangzás befogadására? A többség zenei ízlése meglehetősen merev, a letűnt korok időtálló remekműveinek élvezésénél megreked, pedig akad fórum, ahol korunk bonyolult élethelyzeteire érzékenyen reagáló fiatal szerzők műveit hallhatjuk. A Magyar Rádió Napjaink zenéje valamint Zenei panoráma című remek sorozatára gondolok. Az előbbit csütörtökön, az utóbbit kedden és pénteken, késő este sugározzák a 3. műsorban.

A rádió nyújtotta lehetőség már azért is létfontosságú, mert hazai hangversenytermeink az elektronikus berendezések hiánya miatt alkalmatlanok a modern zenei hangzások elöcsalogatására, hiteles interpretálására, másrészt a műsorválaszték a már említett kitaposott utat követvén, jobbára behódol a közönség hagyományosabb ízlésének, elsősorban a már jól bevált kortárs művek előadására vállalkozik. A hanglemezkiadók is jócskán adósok napjaink zenéjének terjesztésével.

Ismerjük meg hát ezt a különös, első hallásra meghökkentő zenét, amely éppúgy része az egyetemes zenei örökségnek, mint a japán gagaku, a jávai gamellán, az ambroziánus himnuszok, vagy Bach, Beethoven, Bartók zenéje, illetve a Beatles hagyatéka. Nem lebecsülendő szellemi tevékenység halvahalhatatlan szellemekkel társalogni, de nem árt szem előtt tartani, hogy a mai „zöldfülűekből;" lesznek a holnap klasszikusai. Ha kivonjuk magunkat a zenetörténés ritmusából, szükségszerűen lemaradunk, elsorvadnak természetszerűleg nyitott érzékeink, fásultakká válunk korszerűbb művészi áramlatok befogadására. Hiszen mi áll hozzánk közelebb az időben, mint századunk nyolcvanas évei. Zenéje rólunk, nekünk szól, hallgassuk!

Rados György

Hiányzó láncszemek

Andrej Brezát, a fiatal mérnököt, két évig tartó etiópjai kiküldetéséből hazaérkezve fizetésemeléssel várják, majd megválasztják az üzemi pártbizottság elnökévé. Breza mindezt nem kis meglepetéssel veszi tudomásul, ám ekkor még nem sejti, hogy felettesei rajta is a már annyiszor jól bevált „oszd meg és uralkodj" elvet alkalmazzák, abban bízva, hogy a „Bólogató János" szerepet ugyanolyan „szolidárisán" tölti majd be, mind elődje. Csakhogy Brezát más fából faragták, s így csakhamar észreveszi, hogy az egyik, évek óta épülő üzemrésszel képtelenek elkészülni, mert a kőművesek az igazgató villáján dolgoznak: a száját kinyitni bátorkodó kiváló munkást hirtelen nyugdíjazzák;