Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-22 / 21. szám

Jozef Kot Születésnap című könyvének egyy „sikeres ember ” a hőse, akt ötvenedik születésnapján visszagondolva az eltelt évekre szembesül önmagával és tetteivel

A novellát — az itt közölt részlettel — a nőszövetség olvasóköreinek, de többi olvasónknak is ajánljuk.

— Miért nem öltözöl? — hallotta Viera hangját; azért vette ennek s nem más lánynak a jegygyűrűt, mert ez a lány csodálta az ö gyors felemelkedését, bízott csillagában, hajlandó volt hozzászegődni égi útján, azon a pályán, mely mindjobban közeledett a naphoz. Akkoriban ő tanársegéd volt a műszaki főiskolán. Viera meg kezdő tanítónő — úgy látszott, a kölcsönös vonzódásnál erősebben fűzi őket össze a nézeteik s életcéljuk azonossága.

Csak most vette észre, hogy csupasz mellel, félig pucéran áll az asszony előtt, mint az a gavallér, aki esőben, éjszakában felkapaszkodott a párkányon kedvese hálószobájába, s ledobott magáról mindent, nemcsak azért, mert mindene csuromvizes, hanem mert nincs türelme a szerelmi előjátékhoz. Drága az idő. Bizarr ötlete támadt: ráveti magát az aszszonyra, melléhez szorítja, elcsábítja, mint akkor, először, a strand kabinjában, ni csak, ott is az öltözködéskor kínálkozó alkalmat használta ki, de abban a pillanatban a hosszúkás tükörre esett a tekintete. s a tükörben egy fura alak tűnt fel: hosszú, vékony kezű, keskeny, kajla vállú, hasban vállas, mint a pók, s a hasán deres pihe. Megborzongott. Nem, mondta magában. Nevetséges volnék. Talán védekezne is. Akkor pedig meg kéne

erőszakolnom. De azt még sose próbáltam. Az idő drága, s lassan már indulnom kell.

— Viera.

— Tessék?

— Nem haragszol?

— Miért haragudnék?

Begombolta kemény, fehér kézelőit.

— Szeretnék már túl lenni az egészen.

— Estére túl leszel rajta.

Az asszony vizet tett fel kávénak.

Hallotta a gázégő sziszegését, a víz bugyborékolását. Még sose figyelt fel ezekre a hangokra, pedig maga szokta elkészíteni a reggelijét. Most úgy tetszett neki, mintha egy hatalmas léggömbből szökne ki a gáz. a léggömb meg zuhan, zuhan, egyre lejjebb. Félénken nézett körül a kosarából. Nézte a fák sudarát. kopjahegyekként meredeztek feléje, készen bármely pillanatban halálos döfést mérni a petyhüdt léggömbre. Valamikor élt-halt Verne regényeiért, s léghajón körül akarta repülni a világot. Elképzelte magát a léghajón, alatta a végtelen óceán, ég és víz egybeolvad, egyfelől az örök jég birodalma fehérlik, másfelől a tüzes Szumátra vulkánjai okádják az izzó lávát.

Jozef Kot

(részlet)

Világjáró leszek, mondta Martin Galvának, az unokabátyjának ; ott játszadoztak az öreg pozsonyi bérház udvarán. Feldöntötték a szemétgyűjtőket, lovagló ülésben felültek rájuk, és azt képzelték, hogy süvöltő rakétákon egyenesen a hold felé száguldanak. Fogalma se volt, milyen is valójában egy igazi rakéta, de hát ezt az apja se tudta volna megmondani, aki pedig postás lévén biztosan jól ismerte a világot; a leveleket esténként odahaza válogatta szét, s megengedte neki. hogy kedvére bámulja a bélyegeket: volt ott bélyeg a világ minden csücskéből, a bélyegeken meg pecsét: csodálatos városnevek. Például Bilbao.

Hol van ez a Bilbao?

Bilbao? Spanyolországban, felelte az apja.

Hát Spanyolország merre van?

Messzi, mondta az apja. Délen. Bikaviadalokat rendeznek ott.

Ez megragadta Tomás figyelmét.

Minek rendeznek ott bikaviadalokat?

Csak úgy, mondta az apja. Az embereket mulattatja az ilyesmi. Az embereket mulattatja, ha vér folyik.

Bilbaóban is vannak bikaviadalok? — kérdezte TomásL

Nem tudom, felelte az apja. Alighanem vannak. Ha Spanyolországban van Bilbao, akkor alighanem vannak ott is.

Világjáró leszek, mondta Martin Galvának.

Szamár vagy, nevetett rajta Martin, aki két évvel volt öregebb nála. A magunkféle nem lehet világjáró.

Miért nem ? — kérdezte meghökkenve Tomás.

Mert nincs rá pénze, azért. Se pénze, se hajója, se léghajója.

Dehogy nincs, hajója van, erősködött Tomás. Láttam is. Ott horgonyoz a Dunán, fagylaltot árulnak rajta.

Szamár vagy, nevetett Martin. Hogy lehet az hajó, ha egyszer fagylaltot árulnak rajta. Valamikor persze, folytatta Martin, ez is igazi hajó volt. Ide-oda járt a két part közt, ezt apám mondta, s akkoriban még villamos is járt odaátra, azzal jártak a meccsekre, mert a focipálya. amin a mieink játszottak, odaát volt.

S már nem játszanak rajta a mieink? Miért nem?

Mert már nem a miénk, felelte Martin. Semmi se a miénk, ami a vízen túl van, s ezért nem hajó az a hajó se. De erről senkinek ne szólj, mert apám azt mondta, hogy erről nem szabad beszélni.

Tomást nem hagyta nyugton a dolog, s másnap lement a Dunához. Leste, figyelte a túlsó partot, de semmi szokatlant nem tudott felfedezni rajta. Fák nőttek ott is, a kiálló köveken odaát is halászok tanyáziak, a hajó azonban vastag kötelekkel ki volt kötve a rakparti fekete vasbakokhoz, s meg se moccant.

Csengett a telefon. Tornái gyorsan megkötötte a nyakkendőjét. Mintha csak vendéget várt volna, s az csengetne.

— Ondrej keres — mondta Viera; ő vette fel az előszobában a kagylót, s kurtán-furcsán a telefonszámukat mondta. De Tornái hiába beszélt a lelkére, miért nem mondja be rendesen, hogy itt az és ez, miért csinál a lakásukból holmi nevét rühellő vállalatot. Megvolt a maga külön elmélete erről. Mondd csak be, hogy halló, itt az állatkert. a papírhulladék-begyűjtő, a temető, s egy szavadat sem hiszik el. Azt fogják gondolni, bolondot űzöl belőlük. De ha azt mondanád: Halló, itt Hlavena docens lakása. Tomás Hlavena docensé ... Elhallgatott.

Nemcsak a te lakásod ez, replikázta az asszony. S nem tudhatod, hogy a Tomás Hlavena docens lakása nem hangzik-e még nevetségesebben, mint a patkány irtó intézet.

Az elevenére tapintott.

Neked persze én csak egy telefonszám vagyok, tudom, mondta. Ismeretlen, értelmetlen hívószám. Senki még csak el sem tudja gondolni, kinek, minek a száma. Találgatják. Lehet, hogy a tűzoltóké. Esetleg a temetkezési vállalaté. Te jóisten, hova lyukadtunk ki!

— Tomás — hallotta Ondrejt: a hangja tele volt hévvel, s még mindig fiatalosan csengett —, szerettem volna a mai napon az elsők közt megszorítani a kezed ...

— Ezért hívtál fel? Miért fárasztod magad? — kérdezte Tomás. — Hiszen nemsokára találkozunk.

— Találkozunk, persze.

— No látod.

Letette a kagylót.

— Mit akart? — szólt ki a konyhából Viera.

— Nem győzi kivárni, míg bemegyek — legyintett.

— Szeret téged.

— Ugyan! — visszaállt a tükör elé, hogy most már véglegesen megigazítsa nyakkendőjén a csomót. — Nem hiszem.

— Gyere, TomáS. Asztalon a kávé.

Csupa hamisság, képmutatás lesz ez a

mai nap. gondolta. Mindenki engem ölelget majd. Mindenki hosszú életet kíván. Mindenki az én egészségemre iszik. Addig hízelegnek, míg bedőlök nekik. Önámítás — ebből fog állni a mai napom. S ezen a napon nemcsak a tükör előtt, hanem az ünnepi beszédeik ködében sem ismerek majd rá magamra; az ember nem tehet arról, hogy egy szép napon ő is kerek ötvenéves lett; azon a napon, akarva-akaratlanul számvetést kell csinálnia, szembe kell néznie az igazsággal, s egyszerre azon veszi észre magát, hogy válaszúihoz érkezett, csupán két lehetőség áll előtte: vagy önmagának hisz. vagy pedig azoknak, a többieknek, és aszerint vagy előre, a jövőbe, vagy a múltba néz. Az ám, a jövőbe; minél jobban szeretett volna belelátni a jövőbe, annál jobban elnyelte a múlt. Nem látott el a mai nap végéig sem. s bár tudta, hogy apróra el van tervezve, és program szerint megy majd minden, meg volt róla győződve, hogy a végén kicsúszik majd a beindított gépezet kerekei közül. Csak azt látta világosan, hogy ezt a napot nem ugorhatja át, hogy becsületesen végig kell csinálnia. Csakhogy képes lesz-e becsületesen végigcsinálni? Nem ő az első, aki ebbe a helyzetbe került; nemegyszer megcsodálta kollégáit, akik olyan jól mulatnak a születésnapjukon, testestül-lelkestül átadják magukat annak a felemelő tudatnak, hogy most ők az ünnepeltek, s ezért sérthetetlenek.

Hörpintett a kávéból, s elöntötte a forróság. Letörölte magas, kopasz homlokáról az izzadságot, először csak a kezefejével, aztán a gondosan összehajtogatott zsebkendőjével is, és eltolta maga elől a csészét.

— Már meg is ittad?

— Sietek — mondta, s felállt. A keskeny konyha fordult vele egyet. Megtántorodon, de rögtön vissza is nyerte egyensúlyát, s elindult az ajtó felé. Felvette sötétkék télikabátját, s a fekete báránybőr kucsmáját a fejébe nyomta.

Az asszony kikísérte az ajtóig.

Ahogy hallotta az ajtó csapódását. egyszerre mintha minden gondja elszállt volna. Fürgén lefutott a lépcsőn, s már-már úgy látta, csakolyan ez a nap is, akár a többi: lám, megy az intézetbe, ahol meleg dolgozószoba fogadja, meg a mindennapi sürgés-forgás, de ennek a zaja őhozzá csak tompán, a párnázott ajtón át jut el, mert párnázott az ajtó, amely elválasztja őt a világtól, s kényszeríti — ha csak látszólag is —. hogy fontosnak higygye magát.

Nóta János fordítása